Bár az orvosok az 1970-es évek óta használják sikeresen a lítiumot számos mániás depressziós beteg kezelésére, azt egyelőre nem sikerült megfejteni, hogyan segíti elő a hatóanyag a javulást. Az MIT kutatói azonban nemrégiben felfedeztek egy lehetséges megoldást a rejtélyre. A szakértők férgekkel kísérletezve azonosítottak egy fehérjét, amelynek termelődését gátolja a lítium, és ezáltal kevésbé aktívvá teszi az állatokat.

Attól ugyanakkor, hogy a férgekben ilyen hatást vált ki az anyag, egyáltalán nem biztos, hogy az emberekben is hasonlóan működik, ezt tehát külön is meg kell majd vizsgálni a közeljövőben. „A lítium agyi hatásmechanizmusa a pszichofarmakológia egyik legnagyobb rejtélye” – mondja Joshua Meisel, a kutatás vezetője. „Hipotézisek ugyan akadnak a megoldással kapcsolatban, bizonyítani azonban mindeddig egyiket sem sikerült.”

Azt, hogy a lítium sói nyugtatóan hatnak mániás zavarokban szenvedőkre, 1949-ben fedezte fel egy ausztrál pszichiáter, John Cade. Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatósága 1970-ben engedélyezte az anyag embereken való használatát, és azóta ezen sók, különösen a lítium-klorid jelentik az elsődleges módszert a bipoláris betegek kezelésére világszerte.

Mivel a lítium az agy számos fehérjéjével és más molekulájával is kapcsolatba kerül, a szakértők mostanáig nem tudták meghatározni, hogy a számtalan interakció közül pontosan melyek, és hogyan felelnek a páciensek hangulatának stabilizálásáért. Sokáig tartotta magát az az elmélet, amely szerint a hatóanyag egy olyan enzimet vesz célba, amely a sejtek kommunikációban kulcsszerepet játszó, inozitol nevű egyszerű cukrot termeli, illetve egy másik enzimre (GSK3) is hat, amely pedig más fehérjék aktiválásáért felel. Ezt a teóriát azonban tényleges adatokkal sosem sikerült alátámasztani.

Ez utóbbi vizsgálat folytatásaként a szakértők azt kezdték kutatni, hogy mely gének mutációja akadályozhatja ezen idegsejtek működését. Nagy meglepetésükre az egyik ennek során azonosított gén a BPNT1 nevű fehérjét kódoló DNS-szakasz volt, amelyről már korábban kiderült, hogy a lítium egyik célpontja. A BPNT1 foszfát-csoportokat távolít el egy másik molekuláról (PAP), és ezzel kritikus szerepet játszik a normál sejtfunkciók fenntartásában. Amikor a kutatók blokkolták a férgekben a BPNT1 génjét, a kérdéses neuronpár inaktívvá vált, az állatok pedig nem tudták elkerülni a veszélyes mikrobákat, és a hibernációból sem voltak képesek felébredni. A szakértők ugyanezt az eredményt érték el akkor is, amikor a gén működését közvetlenül nem akadályozták, viszont lítiummal kezelték a férgeket.

Az eredmények tehát azt sugallják, hogy a lítium elcsendesíti azon neuronok működését, amelyek a BPNT1-től függnek, ami azért nagyon ígéretes, mert az emberi agysejtekben szintén kulcsszerep jut ennek a fehérjének. Az emberi agyban a PAP, amit a BPNT1 alapesetben lebont, rendszerint olyan idegsejtekben halmozódik fel, amelyek az agy stimulálására szolgáló ingerületátviteli anyagokat, dopamint, adrenalint és noradrenalint termelnek. Meisel szerint ezen neuronok működésének akadályozásával a mániás állapot elvi szinten valóban csillapítható lehet, vagyis elképzelhető, hogy a lítium tényleg így fejti ki hatását, ennek igazolásához azonban embereken is bizonyítani kell a mechanizmus létezését.