Az utóbbi évek során számtalan kísérlet igazolta, hogy azok az állatok, amelyek kevesebbet esznek, hosszabb ideig élnek. A fonálférgek, az ecetmuslicák, az egerek és valószínűsíthetően a főemlősök is egészségesebb, hosszabb életre számíthatnak, ha enyhe éhezésben telnek napjaik. A jelenség kapcsán azonban felvetődik a kérdés, hogy vajon milyen evolúciós előnyük származhat ebből az állatoknak.

A legelfogadottabb elmélet szerint az éhezéssel együtt járó fiziológiai folyamatok állhatnak a dolog hátterében. Amikor a táplálék bőséges, az energiák jelentős része a szaporodásra fordítódik. Ha azonban ínségesek az idők, jóval kevesebb lesz az utód is, mivel célszerűbb az erőforrásokat a szervezet minél egészségesebben, fiatalabb állapotban való megtartására összpontosítani, hogy az egyedek megérjék az éhezés végét, és újra szaporodásba kezdhessenek. Ilyenkor tehát fokozott működésbe kezdenek a sejtek javító mechanizmusai, hogy minél jobb állapotban tartsák a szervezetet.

Az ausztrál Margo Adler és kollégái azonban úgy vélik, hogy ez az elmélet nem egészen helytálló. A legnagyobb probléma a teóriával, hogy arra a feltevésre alapoz mindent, miszerint az energiák azért irányítódnak át a szaporodásról a túlélésre, mert így hosszabb távon biztosítottabb a faj túlélése, feltéve persze, ha az egyedek átvészelik az éhínséget, és ténylegesen lesz alkalmuk szaporodni. Adler szerint azonban ennek a logikának evolúciós szempontból nem sok értelme lenne.

A vadonban élő állatok egyáltalán nem élnek olyan biztonságos életet, mint laboratóriumi társaik. A való világban nemcsak a táplálék hiánya veszélyezteti létezésüket, hanem a ragadozók, a patogének és számtalan egyéb veszély is. A táplálékhiány ráadásul olyan következményekkel jár, amelyek még kockázatosabbá teszik a vadonbeli életet: az immunrendszer működése elégtelenné válik, lassabban gyógyulnak a sérülések, és a szervezet sokkal rosszabbul bírja a környezeti kihívásokat, például a hideg időjárást. Ilyen körülmények közt a szaporodás elodázása az eljövendő jobb idők reményében rendkívül veszélyes lehet, hiszen semmi sem biztosítja, hogy az egyed valóban megéri az éhínség végét.

A faj túlélése érdekében tehát a mielőbbi szaporodás tűnik a legjobb megoldásnak. Adler új elmélete szerint az éhező állatok pontosan azért fokozzák a sejtszintű regenerációs folyamatokat szervezetükben, hogy minél több utódot hozzanak a világra az ínséges idők ideje alatt. A jelenbeli túlélésre koncentrálnak tehát, a legjobbat igyekezve kihozni a szerencsétlen helyzetből. A szakértők tehát úgy vélik, hogy a laborban élő állatok élettartamának éhezés hatására történő megnyúlása sajátos körülményeiknek köszönhető, vagyis természetes állapotok közt ez a jelenség nem áll fenn.

Más kutatók úgy vélik, hogy Adler elmélete csak azon fajok esetében lehet igaz, amelyek rövid életűek vagy szaporodásuk nem kerül túl sok energiába. Nem minden állat működik azonban úgy, ahogy az ecetmuslicák vagy az egerek. A madarak és az emlősök többsége óriási energiákat mozgósít az utódok létrehozása során, és akkor a kicsinyek gondozásáról még nem is beszéltünk. Az ilyen fajok számára óriási kockázatot jelenthet az éhínség alatt szaporodni. Egyes fajok esetében az utódok világra hozatala olyan sok energiába kerül, hogy táplálékhiány esetén szerveztük nem is engedi, hogy a fogantatás megtörténjen. A hosszú életű, utódaiknak magasabb szintű gondozást nyújtó fajoknak ráadásul eleve jóval magasabbak a túlélési esélyeik, mint egy ecetmuslicának, így esetükben célszerűbb lehet, ha megvárják az éhínség végét, mielőtt szaporodásba kezdenek.

Adler a közeljövőben vadon élő állatokon szeretné tesztelni elméletét, bár ő maga is úgy látja, hogy ez rendkívül nehéz lesz. A vadonban nagyon nem egyszerű éhezésre kényszeríteni az állatokat, mivel ehhez egy összetett ökoszisztémát kellene manipulálni, mondja a kutató.