1. oldal - Fenomének a seregben
1970-ben a CIA és a Védelmi Hírszerző Ügynökség más-más forrásokból tájékozódó illetékesei egyaránt olyan értesüléseket szereztek, amik azt igazolták, hogy a Szovjetunió hozzávetőlegesen hatvanmillió rubelt tervez költeni parapszichológiai kutatásokra. Ugyan ez az összeg a hadügyi kiadásokra szánt 17,9 milliárd rubel elenyészően kis részét jelentette csupán, ami arra utalt, hogy az oroszok nem igazán bíznak a látnokokban és jövendőmondókban, de ennek ellenére a döntéshozók úgy vélték, hogy nem kockáztathatják meg, hogy a keleti blokk előttük érjen el áttörést ezen a fronton. Így, még abban az esztendőben beindították a saját, SCANATE (scan by coordinate, azaz koordináta alapján való megvizsgálás) kódnéven futó projektjüket.
Az érdemi munka azonban csak 1972-ben kezdődött meg, amikor a kormány megbízásából a téma két szakértője, Russel Tag és Harold Puthoff olyan alanyokat kerestek, akiknek a víziói vagy megérzései legalább 65%-os pontossággal beváltak. Eredményeik eleinte biztatóak voltak, ám az alezredesi rangban szolgáló Austin W. Kibler javaslatára bevonták Ray Hymant is. A szkeptikusok sorát erősítő, ismert és elismert pszichológusprofesszor nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen a felkérésen, de végül elfogadta azt és fenekestül felforgatta a dolgok menetét.
A tudós ugyanis kollégáival szemben sorra részletekbe menő ellenvéleményekkel tette hiteltelenné azokat, akik azt állították, hogy pszichikai képességekkel bírnak. Különösen az elsőrangú parafenoménnek tekintett Uri Geller paprikázta fel, akiről kerek perec közölte, hogy szakvéleménye szerint a férfi nem más, mint egy közönséges csaló. Mindez rámutatott a program legnagyobb gyengéjére, jelesül arra, hogy egy megfoghatatlan, tudományosan sohasem bizonyított területet kívántak mérni és ellenőrizni, miközben hiányoztak a bevált, objektív szabványprotokollok a tesztalanyok vizsgálatához.
Normális körülmények között ez a halva született ötlet végét jelentette volna, csakhogy, a karrierje végére vezérőrnagyi rangig vivő, a hadseregen belül közmegbecsültségnek örvendő Albert Stubblebine komolyan hitt abban, hogy az emberi elme titokzatos, rejtett képességei jelenthetik az ütőkártyát a kommunizmus elleni harcban, ezért a kísérletsorozat folytatódhatott. A mentális energiák gyakorlati hasznosításán ügyködők nagy szerencséjére a befolyásos, ám kissé különc tisztnek az évek során valóságos mániájává vált a téma. Stubblebine elvárta, hogy zászlóaljparancsnokai Gellerhez hasonlóan megtanuljanak kanalat hajítani, és többször azzal sokkolta környezetét, hogy levitálni próbált, vagy közölte, hogy anyagtalanná lényegül és átsétál egy vastag téglafalon. Annak ellenére, hogy a minden, a hétköznapitól eltérő téma iránt érdeklődő protektor 1984-ben nyugdíjba vonult, a több kódnév-változáson áteső, végül „Csillagkapu projektként” emlegetett, semmiféle gyakorlati haszonnal nem járó kutatássorozat egészen 1995-ig tartott, mígnem felsőbb körökben megelégelték a pénzszórást és eldöntötték, hogy többé egy centet sem adnak efféle badarságokra.
Mint ahogy láthattuk tehát, a két szuperhatalom játszmájában egészen elképesztő ötletekre is horribilis pénzeket költöttek. Cikkünkben ezért a korszak legmeghökkentőbb fegyvereit, kutatásait és eszközeit szedtük össze. Lássuk hát őket!
2. oldal - Állati kémügyek
A CIA-nál hosszú éveken keresztül prioritásként kezelték az orosz nagykövetségek és a Kreml lehallgatását, ám fáradozásaik igen ritkán hoztak eredményt, hiszen a komplexumokat alaposan őrizték és rendszeresen átvizsgálták, közel lehetetlenné téve, hogy bepoloskázzák azokat.
Az ügynökség szakemberei ezért egy rendhagyó lépésre szánták el magukat és úgy döntöttek, egy macska segítségével derítik ki, hogy mik a keleti blokk politikai elitjének tervei. Az elképzelés az volt, hogy egy kóbor macska senkiben sem kelt gyanút, ha pedig esetleg valakinek mégsem tetszik, hogy a doromboló házi kedvenc szabadon jár-kel, legfeljebb elzavarja, vagy hozzávág valamit, és eszébe sem jut tüzetesebben megvizsgálni. Az elhatározást tettek követték és kezdetét vette az "akusztikus macsek" kódnéven emlegetett projekt. A koncepción papíron nem lehetett fogást találni. Az állat fülébe egy mikrofont, míg koponyájába egy rádiókészüléket ültettek, illetve, a gerince mellett egy antennadrótot rejtettek el, ami lehetővé tette, hogy a kiborggá átalakított cirmos élő mikrofonként szolgálja az Amerikai Egyesült Államokat.
Sajnos azonban, a gyakorlat nem igazolta az elméletet, mert, ahogy arra idővel a hírszerzők is rádöbbentek, a makacs és szertelen macskák közel idomíthatatlannak bizonyultak. Beszédes, hogy a Cég sorait a hatvanas években erősítő Victor Marchetti visszaemlékezése szerint az első, éles küldetés során az elkalandozó figyelmű cicát egyszerűen kilapította egy taxi. Az viszont, hogy ez tényleg így volt-e, jó kérdés, mivel a CIA ex-igazgatója, Robert Wallace cáfolta a történetet, azt állítva, hogy a kandúrból mindent kiműtöttek és érdemei elismerése mellett nyugdíjazták a végül öregkori végelgyengülésben kimúló, puhatalpú kémet. Ugyanakkor, azt kénytelen-kelletlen azt ő is elismerte, hogy a habókos ötletre kidobott húszmillió dollárból egyetlen cent sem térült meg, mert végül arra jutottak, hogy fölösleges a nehezen kezelhető macskákkal vesződni. Ezt egy 1967-es jelentésis leszögezi.
De nem csak macskákkal próbálkoztak az évek során. Az, hogy madarakra szerelt kamerákkal kiváló minőségű légifotókat lehetne készíteni, már 1903-ban eszébe jutott egy Julius Gustav Neubronner nevű német patikusnak, aki még egy sötétkamrával ellátott, mobil galambdúcot is felépített. A Központi Hírszerző Ügynökségnél azonban csak igen későn, a hetvenes években tettek kísérletet arra, hogy könnyű és modern masinával ellátott szárnyasokkal derítsék ki, hogy mi is zajlik a vasfüggöny keleti oldalán. Ennél többet sajnos nem lehet tudni a hadműveletről, mivel annak részletei még mindig titkosak, de egyes félhivatalos pletykák szerint a tollas jószágok mesze a várakozásokon alul teljesítettek.
Néha viszont az állatokat nem felhasználták, hanem ihletforrásként szolgáltak. A korát messze megelőző, Insectothopter-nek keresztelt minidrónt kifejezetten a szitakötőkről mintázták.
A nagyobb élethűség kedvéért kézzel festett, valóban megtévesztő szerkezetet azonban, hiába hasonlított szinte a megszólalásig egy rovarra, a hivatalos verzió szerint soha nem vetették be éles helyzetben, mert pillesúlya miatt ellenszélben valóságos rémálom volt vele manőverezni.
3. oldal - Álca és megtévesztés
Magától értetődik, hogy a szemben álló felek a hidegháború éveiben megannyi, ötletesebbnél ötletesebb kémszerkezetet fejlesztettek ki, amik közül sokat maga James Bond is megirigyelt volna. Bár a Securitate kapcsán jellemzően nem a finom, már-már körmönfontan elegáns módszerek jutnak az ember eszébe, a rettegett szervezetnél is akadtak olyanok, akik a többet ésszel, mint erővel ősi igazságához tartották magukat. Azt, hogy pontosan ki is jött rá arra, hogy a helyi ipar által gyártott, gyenge minőségű cipők helyett inkább hazájuk termékeit preferáló külföldi diplomatákat könnyedén le lehet hallgatni, ha elkobozzák a csomagjaikat, örök homály fedi. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a román titkosszolgálatnál feltaláltak egy, a lábbelik sarka alá elrejthető lehallgatókészüléket, amit feltűnés nélkül be tudtak csempészni a postával küldött ruhadarabokba.
Az amerikai hadsereg találékonyságát dicsérő, leginkább Vietnamban használt T–1151 jeladó előtt is kalapot kell emelni. Hiszen, a hasznos készüléket abból kiindulva, hogy az emberek elenyésző része érez késztetést arra, hogy közelebbről is megnézzen magának egy kisebb, az út szélén heverő salakanyag-kupacot, többnyire a bevetési helyen őshonos állatok ürülékének álcázták.
A CIA speciális ál-farönkbe rejtett, radarok kommunikációját megfigyelő poloskája is sok fejtörést okozott a KGB-nek. Mindez nem csoda, mert a környezetbe tökéletesen beolvadó tuskót (aminek különleges felszíne átereszti a fényt, ezzel biztosítva a készülék napelemének feltöltését), valóságos művészet megtalálni.
Természetesen, nem csak a megfigyelés terén születtek egyedi ötletek. Mivel a hírszerzőket állandóan az a veszély fenyegette, hogy egy nap elkapják őket, az amerikai kémszolgálatoknál bevett dolognak számított, hogy az ügynökök ciánszemüvegeket viseltek. Ezekben az amúgy átlagos használati eszközökben, egy apró, de halálos kapszulát rejtettek a szár végébe, aminek lenyelésével az ember elkerülhette, hogy titkok kiadására kényszerítsék.
Ha azonban valaki mégis fogságba esett, akkor sem volt veszve minden, elvégre, a hallatlanul kényelmetlen, ám jól elrejthető rektális szerszámkészlettel akár meg is szökhetett. Feltéve, ha módja nyílt arra, hogy valahogy feltűnés nélkül előszedje az éles pengék mellett zárnyitáshoz használható készségeket is tartalmazó kapszulát.
4. oldal - Az esernyőtől az atombombáig
Gregori Markov hosszú éveken keresztül tüske volt a Bolgár Kommunista Párt körme alatt és bár hazájában a legnépszerűbb szerzők közé tartozott, a hivatalnokok mindent megtettek azért, hogy megnehezítsék az életét. Színdarabjait a cenzorok ízekre szedték, "A tető" című regényét pedig alaposabb vizsgálat után annyira veszélyesnek találták, hogy leállították a nyomtatását. A szatirikus hangvételű műveiről ismert művész pontosan tudta, hogy a szocialista erkölcsök szerint megengedhetetlenül laza életstílusa és provokatív témái miatt meg vannak számlálva a napjai. Ezért, előbb abban bízva, hogy ha egy kicsit eltűnik a színről, az illetékesek megbocsátanak neki, Olaszországba ment, majd belekóstolván a szabadságba, Angliába tette át a székhelyét. Mivel eszébe sem jutott meglapulni és maga mögött hagyni a múltat, sőt, egyenesen minden idején annak szentelte, hogy lerántsa a leplet a hazáját rendőrállammá tevő klikk viselt dolgairól és praktikáiról, a nyilvánosságtól rettegő vezetők elhatározták, hogy végeznek vele.
1978. szeptember 7-én egy ügynök sűrített levegővel működő puskával aprócska, ricinnel töltött golyót lőtt áldozata jobb combjába. Markov érezte, hogy valami nincs rendjén és gyanúját csak megerősítette, hogy egy mögötte álló, esernyős férfi sietve bepattant egy taxiba. A pánikba esett író ekkor már semmit sem tehetett, hiszen a golyóban lévő mérget körbevevő, emberi testhőmérsékleten olvadó védőréteg lebomlott, így az anyag a véráramába került. Ugyan az orvosok megpróbálták megmenteni a disszidens életét, csak annyit értek el, hogy az még négy napig húzta és szeptember 11-én, a gyűlölt diktátor, Todor Zsivkov születésnapján lehelte ki a lelkét. Három nappal később Párizsban a Markovhoz hasonlóan felforgatónak elkönyvelt Vladimir Kostovra lőttek rá az esernyővel, ám ő a hibás golyónak hála, szerencsésen túlélte a merényletet.
A James Bond regények és filmek rajongói alighanem emlékeznek Rosa Klebb cipőbe rejtett pengéjére. Azt ellenben már kevesebben tudják, hogy ahogy arra Dr. Christopher Moran tanulmánya rámutat, a CIA-t 1953 februárja és 1961 novembere között vezető Allen Dulles őszintén rajongott Ian Fleming munkáiért, ráadásul magát az alkotót is briliáns alaknak tartotta. Ezért, amikor a világ legismertebb szuperkémjének szellemi atyja azt javasolta neki, hogy a szervezet fókuszáljon egy kicsit jobban a speciális felszerelési tárgyakra, akkor a férfi megfogadta a tanácsát. Így, számtalan egyéb hasznos, vagy kevésbé jól működő kütyü mellett a halálos, rejtett pengét is elkészítették.
A bolgár esernyő és a cipőkés mellett a költőien a „halál csókjának” nevezett, az oroszok eszköztárát gazdagító pisztolyt sem volt egyszerű észrevenni, hiszen azt a feltűnés kerülése végett rúzsnak álcázták. Arról viszont, hogy valaha is elsütöttek-e egyet is, nincsenek hitelt érdemlő információk, de hatékonyságát finoman fogalmazva is kérdésessé teszi, hogy kicsiny mérete miatt csupán egy légpuskába való, 4,5mm-es lőszert lehet vele kilőni.
Végezetül, cikkünk aligha lenne teljes az amerikai Davy Crockett fegyverrendszer nélkül. A tíz-húsz tonnányi dinamit pusztítóerejével bíró nukleáris tölteteket kilövő atomvetőket Észak-Korea, vagy a Szovjetunió ellen tervezte bevetni az USA, ám az is felmerült, hogy Nyugat-Németország is kapjon belőlük, hiszen az iszonytató pusztítóerővel bíró készségből már pár darab is biztosította volna, hogy keleti szomszédja nem rohanja le.
Szerencsére azonban a fegyvertípustól függően 1,2, és 2,4 kilométerre kilőhető mini-atombombákkal üzemelő, tömegpusztító rémálmot soha sem használták éles helyzetben. Ez jelentős részben pontatlanságának, valamint annak köszönhető, hogy százötven méteren belül garantáltan halálos mennyiségű sugárzással szennyezi be a környezetet, de még a robbanástól négyszáz méterre lévőknek is jó esélyük van arra, hogy akkora dózist kapnak, ami egészségkárosodáshoz, vagy idő előtti, szörnyű véghez vezet. Belegondolni is rettenetes, hogy mi lett volna, ha mind a kétezer-egyszáz legyártott egységet sorompóba állítják egy háborúban.
Ezzel cikkünk végére értünk. Ha kedvünk támadna mélyebben elmerülni a témában,érdemes felkeresnünk a CIA virtuális tárlatát, vagy a semmiféle állami forrást el nem fogadó Nemzetközi Kémmúzeumweboldalát.
