Amikor Luigi Pernier 1908. július 3-án, Kréta szigetén rábukkant a phaisztoszi korongnak nevezett relikviára, aligha gondolta, hogy egy, az egész archeológus-társadalmat  felélénkítő lelettel hozta össze a sors. De a képírásjelekkel teli, legalább 3400 éves agyagkészség immár több, mint száz éve éles-heves viták kereszttüzében áll. Hiszen bár nincs egyetlen, általánosan elfogadott fordítás sem, többen is azzal igyekeztek világhírre szert tenni, hogy a saját szövegmagyarázatuk mellett érveltek. A megoldások szélesebb skálán nem is mozoghatnának. Zeuszhoz intézett ión fohász, Argosz egyik gyermekének, Areiónnak szentelt költemény, luvi adásvételi szerződés, vagy épp a finnugor nyelvek ugor ágához tartozó naphimnusz: nincs két egyforma értelmezés.

A magam részéről biztosra veszem, hogy az Übergáz pár éven belül épp olyan, vadabbnál vadabb teóriákkal megspékelt ötleteléselés-hullámot indít majd útjára, mint az olasz régész felfedezése. A freudi elszólásnak vagy burkolt-jóindulatú figyelmeztetésnek is tekinthető magyar című film elkészülte mellett ugyanis a világon semmiféle racionális érv nem szól. Ergo kétség sem férhet hozzá, hogy létrejöttét megmagyarázhatatlan talányként fogja elkönyvelni a döbbent-tanácstalan utókor.

Tekintve, hogy a későbbiekben igen kevés dicsérő szó lesz olvasható, okvetlenül el kell ismernünk, hogy a történetre nem panaszkodhatunk. A marcona hekus, Vic (Dave Bautista) két hosszú esztendőn keresztül próbálta ráhúzni a vizes lepedőt a társát megölő heroinkereskedőre, Tedjo-ra (Iko Uwais). Ám fáradozásait nem koronázta siker: a rettegett kartellvezér játszi könnyedséggel kicsúszott a karmai közül, és az FBI illetékesei végül kénytelen-kelletlen úgy döntöttek, hogy elveszik tőle az ügyet. Hősünk ebbe magától értetődően nem akar belenyugodni, így mikor az egyik informátora azzal kecsegteti, hogy pontosan tudja, hogy nemezise hol tervezi lebonyolítani a következő nagy üzletét, egy percet sem késlekedik. Annak dacára, hogy egy lézeres szemműtét utóhatásai miatt fél méterre is alig lát el, megfogadja, hogy lecsap a lelkiismeretlen gyilkosra és saját kezűleg szolgáltat igazságot. Viszont hamar kénytelen ráébredni, hogy hiába lenyűgöző testi ereje és évtizedes nyomozói rutinja, félig vakon még az utca másik végére is kihívás eljutnia. Jobb híján egy Uber-sofőrt nevez ki nem hivatalos társának, azonban pechére egy kalandvágyó adrenalin-junkie helyett az árnyékától is megrettenő Stu (Kumail Nanjiani) szegődik mellé kelletlen cinkosául. A gyámoltalan férfi nem különösebben örül annak, hogy egy vérfürdőkkel tarkított, illegális akcióval kénytelen kockáztatni az életét –  pláne, mivel végre révbe érhetne szíve nemrég szakító választottjánál. Persze vitának helye nincs: ha akarja, ha nem, együtt kell működnie a rend mogorva-macsó őrével.

Ígéretes alaphelyzet. Szakmájuk csínját-bínját értő profik kacagva összehoznak belőle egy, a közönséget kétpercenként heveny röhögőgörcsre ingerlő, pillesúlyú marhaságot. Csakhogy sajnos itt is jól kivehető az a mostanában bemutatott komédiákat rendre merő-méla unalomba fullasztó trend, miszerint teljesen fölösleges megalapozni az atmoszférát, vagy ne adj Isten, felvezetni egy-egy geget. Folyamatosan szórni kell az egy átlag alatti szellemi képességekkel bíró, általános iskolás osztálybohóc közhelyes tucat-tréfáira hajazó élceket, mert a mennyiség elvileg át fog csapni minőségbe. Vagy ha nem, hát ez van. Ezért az idézőjelet méltán megérdemlő „poénok” kilencvenhat százaléka arra épül, hogy a csökkent látóképességű izomkolosszus nem tud tájékozódni és kárt tesz a környezetében, vagy, hogy mimózalelkű segítője teli torokból üvölt. Fontos, hogy nem jópofa egysorosokat visít az emberhegy képébe: azon kéne nevetni, hogy ezredszerre is bepánikol és félelmében-frusztráltságában fába szorult féregként vonyít.

Valódi, az eltérő jellemek közötti súrlódásra reflektáló humornak se híre, se hamva: néhány szellemtelen-vérszegény szópárbajon és egy teljesen értelmezhetetlen, biciklidobálós verekedésen kívül semmit sem kapunk. Holott logikus lett volna, hogy a Negyvennyolc óra, a Halálos fegyver, és a többi, méltán népszerű buddy cop klasszikus nyomában járva nagyobb hangsúlyt helyezzenek a főszereplők civódására. De inkább arra pazarolták el az értékes játékidőt, hogy Nanjiani huszadszorra is azt sikolthassa, hogy csupán lízingeli fokról-fokra széteső kocsiját, vagy hogy Bautista újra megkergült denevérként csapkodhasson.

Összességében tehát, a nullához közeli erőfeszítéssel tető alá hozott Übergáz a kiszámítható ál-viccekkel operáló, vígjátéknak kizárólag a szó indokolatlanul tág érzelmezésével tekinthető alkotások sorát bővíti. Fizikai fájdalmat szerencsére nem okoz, sőt, tartozunk annyival a tényeknek, hogy az osztódással szaporodó, felszínes sziporkák között akad egy-kettő, ami garantáltan mosolyt csal az arcunkra. Ám ez édeskevés ahhoz, hogy ne keserű szájízzel jöjjünk ki a moziból.