• *tikk-takk*

A time loop filmek koronázatlan királya minden bizonnyal a Groundhog Day ami magyar fordításban az Idétlen időkig nevet kapta. Főhőse, Bill Murray alakításában ugyanazt a napot éli át újra és újra, amíg a morcos, faragatlan és nemtörődöm alakból kifinomult, kedves, segítőkész, csupaszív ember nem lesz.

Egy cikkben elemezték is a filmet, hogy vajon mennyi időbe telhetett ez a csodás transzformáció és arra jutottak, hogy 12,395 napba, vagyis majdnem 34 évbe – ez pedig nem kevés idő, ugyanis a rendező Harold Ramis korábban még 10 évre tippelt, majd csak később, egy nyilatkozatban mondta azt, hogy a valóság szerinte közelebb van a 30-40 évhez, hiszen 10 évnyi gyakorlás legalább kell, hogy valamiben igazán kiemelkedően jók legyünk.

Amikor az ember egy hosszú munkanap után hazaér a kedveséhez – aki romantikus meglepetés vacsorával várja, mi sem természetesebb, hogy az estét beszélgetve, összebújva egymás társaságában töltik, miközben aláfestésként kellemes zene szól a rádióból. Ezek azok a napok, amelyek emlékezetes pillanatokként ott rejtőznek emlékeink között és mosolygásra késztetnek, bármikor is jussanak az eszünkbe. Egészen más a helyzet, hogy ha hazaértünk után kb. 5 perccel ránk rúgja az ajtót egy rendőr, feleségünket gyilkosság vádjával megbilincseli, majd miközben tehetetlenül vergődünk, kivégez minket. Ez már másféle emlék, nem igaz?

Itt lép be a kalandjátékok egyik leglényegesebb eleme, tárgyakat kezdünk gyűjtögetni és elkezdjük próbálgatni a lehetőségeket. Beszélgethetünk a feleségünkkel, telefonálhatunk, ha hozzájutunk egy-egy számhoz, különféle taktikákat bevetve várhatjuk a végítéletként érkező rendőrt.

Bújjunk el? használjuk az altató pirulákat? Támadjunk kést szorongatva? Melyik kérdés fontos és egyáltalán hogyan hinne nekünk bárki, hogy ötödjére, huszadjára rugaszkodunk neki ugyanannak a borzalmas estének? Mi áll az egész mögött? Ki az igazi gyilkos és kik vagyunk mi magunk? Biztosan állíthatjuk, hogy ismerjük a párunkat vagy akár önmagunkat?

Miért olyan fontos az a rohadt zsebóra és miért gyilkolna meg valaki egy látszólag ártatlan nőt? Ha esetleg úgy gondoljuk, hogy a rengeteg kérdés helyett válaszokat keresnénk, akkor apránként, lépésről lépésre kell majd felfejtenünk a szálakat.

Segítségünkre lesz a gyorsaságunk, a tervezés és az, hogy a megszerzett információk, kérdések, telefonszámok vagy tárgyak (jelentésüket tekintve legalábbis) velünk maradnak. Új kombinációk, de legfőképpen kérdések és válaszok állnak majd rendelkezésünkre, ugyanis a beszélgetés legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maguk a tárgyak.

A játékterületünk ugyanis nem lesz túlságosan nagy – 3 szoba áll rendelkezésünkre (és egy extra helyszín), valamint egy kis gardrób. Ezeken belül kell manőverezni, csapdát állítani, összegyűjteni és helyükre tenni a dolgokat, bár főként az inventorynkból fogunk dolgozni. A végkimenetel pedig több féle képen is ránk találhat, ugyanis a játéknak tudomásom szerint 4 befejezése is van. Persze vannak szerencsésebb és meglehetősen szörnyű befejezések is, de egy biztos, ha nem adjuk fel, megleljük a megoldást.

A Twelve Minutes egy nagyon érdekes időhurokba zárt kalandjáték, ahol a három főszereplő hangját James McAvoy (X-Men filmek, Eastrail 177 trilógia), Daisy Ridley (Star Wars: Az ébredő Erő) és Willem Dafoe adja. Állandó időnyomás alatt tart és nem engedi egykönnyen, hogy kicsússzunk a markából. A történet adott, a szereplők nem változnak, de az amit tudni vagy sejteni vélünk nagyon is hat a végkimenetelre. Mit választunk szívesebben: a naív belenyugvást és békét, vagy a mindent felforgató igazságot? Esetleg olyasmit, amiről nem is sejtettük, hogy létezik? Ki tudja, mit hoz a következő 5 perc.