1. oldal

Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a The Creative Assembly illetékesei lényegében egy kockázat nélkül vagyonokat termő fa csemetéjét ültették el akkor, amikor megállapodtak a Games Workshoppal abban, hogy a Total War széria keretein belül feldolgozzák az egyik legnépszerűbb terepasztalos stratégiai játékot, a Warhammer Fantasy Battle-t, valójában a fejlesztőcsapat nem kis kockázatot vállalt ezzel a húzásával. Hiszen, míg egy földi történelmet alapul vevő játékban az egységek típusai szükségképpen limitáltak, és nem nagyon lehet a valóságtól elrugaszkodott bónuszokkal megfűszerezni a játékmenetet, következésképpen a változatosság hiánya miatt roppant bajosan lehet csak kikezdeni egy efféle alkotást. Emiatt bőven elég, ha minden náció csak 1-3 kizárólag rá jellemző alakulattal bír. Nem így a Warhammernél, ahol minden korábbinál jobban ügyelniük kell a diverzitásra.

Elvégre, könnyedén belátható, hogy a káoszbestiák undorító hordái más szabályok szerint szerveződnek, mint az élőholtak foszladozó zombikból, vagy épp anyagtalan kísértetekből álló seregei, a technikát előtérbe helyező törpékről, az orkokat és a goblinokat tömörítő zöldbőrűekről, illetve a birodalom haderőiről nem is beszélve. Tekintve, hogy a WFB-ben jelenleg nem kevesebb, mint huszonkét ellenérdekelt fél közül választhatja ki mindenki a neki legjobban tetszőt, nyilvánvaló, hogy ennek a komplex rendszernek a hozzávetőleges visszaadása még akkor is herkulesi feladat lenne, ha csak a csatákra kéne fókuszálni és nyoma sem lenne a gazdaságnak és az ilyen-olyan előnyöket adó technológiáknak.

Szerencsére, az alkotók eddig kellő fantáziával és újító szellemmel nyúltak hozzá a milliók elsőszámú hobbijának számító franchise jól ismert népeihez, így a különféle fajok nem csak külcsín, hanem játékélmény szempontjából is eltérnek egymástól. Ennek természetesen azonban a szó legszorosabb értelmében ára van, ezért a palettát színesítő bővítmények között akad pár borsosabb árú darab is, így összesen pár cent híján százhúsz eurót kell fizetnünk azért, hogy teljes legyen az élmény. Ez persze kevesek tetszését nyerte el és egyedül a magasan az átlag feletti minőség miatt nem indult még komolyan vehető hecckampány a Sega és a birtokában lévő stúdió ellen, viszont elég egy hiba és minden megváltozik.

Lássuk hát, hogy vajon a komolyabb áron kínált DLC-k közé tartozó The Realms of the Wood Elves megtöri-e az eddigi jó szériát, vagy sem!

2. oldal

Első körben el kell döntenünk, hogy az erdei elfek urának, Orionnak, vagy Argwylon vezetőjének, a leghatalmasabb faembernek, Durthunak a bőrébe (vagyis utóbbinál inkább kérgébe) kívánunk-e belebújni. Előbbi kiváló harcos és íjász, ráadásul képes arra, hogy a népét fellelkesítő Veszett Vadászat kihirdetésével ideiglenesen komoly előnyökhöz juttassa azokat, akik vállt vállnak vetve küzdenek vele, ám a misztikus lények legjobbjait csak nagyon borsos áron tudja megszerezni. Durthun szintén megállja a helyét ha test-test elleni összecsapásra kerül a sor, ráadásul varázslónak sem utolsó, és a hozzá beállókat megkíméli a terepviszonyok nehézségeitől, viszont ő a jobb elf katonák toborzása közben néz szembe problémákkal.

Hadvezérünk kiválasztása után bele is vethetjük magunkat az Óvilág nyújtotta kalandokba. Ahogy azt pár perc alatt konstatálhatjuk, a vadon gyermekeinek játékmechanikája jócskán eltér a megszokottól és némileg kötetlenebb, mint a többieké. Ahhoz ugyanis, hogy diadalra vezessük őket, gyakorlatilag kizárólag annyi a dolgunk, hogy a Korok Tölgyének nevezett, misztikus faóriás áldásos közreműködésünkkel a régi pompájában tündököljön, illetve záróakkordként meg kell nyernünk egy, az eseményeket lezáró ütközetet. Mindez elsőre meglehetősen egyszerűen hangozhat, különösen azok után, hogy másokkal ennél jóval több tennivalónk van, de az ördög a részletekben lakozik. Egyrészt, kerül amibe kerül, de meg kell védenünk a fát minden fenyegetéstől, másrészt ahhoz hogy helyreállítsuk a gigász egykori fényét, nem csak aranyra van szükségünk, hanem egy új erőforrásra, a borostyánra is. Ez a kincset érő anyag a vadelfek kampányának mozgatórugója, mivel nem csak a Tölgy építésére és szépítésére költhetjük el, hanem a komolyabb fejlesztésekhez és az erősebb egységek kiképzéséhez is nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy hozzájussunk, vagy katonai szövetségre kell lépnünk valakivel, vagy pedig az uralmunk alá kell hajtanunk egy várost. Ez utóbbi esetben minél nagyobb a bevett település, annál nagyobb jutalom üti a markunk. Tekintve, hogy az elfeknek nincsenek skrupulusaik azt illetően, hogy hol is hajtják álomra a fejüket, és ezért bárkinek az erődítményeit, falvait és metropoliszait meg tudják szállni, elsőre logikusnak tűnhet, hogy a diplomácia helyett az erő nyelvét beszéljük.

Csakhogy, a korlátlan mészárlásnak több akadálya is van. A leglényegesebb, hogy ha a szülőhelyünkül szolgáló régión kívül hódítunk meg valamit, akkor szerzeményünkön kizárólag egy gyenge és könnyen elfoglalható helyőrséget húzhatnak csak fel, amiben nagyon limitáltak a lehetőségeink. Jóformán csak arra használhatjuk őket, hogy utánpótlást szerezzük és kiképezzünk pár katonát, akik kis szerencsével visszaverik az esetleges támadókat. Ez azonban, mivel az elf egységek nagyon drágák, nem olcsó mulatság, tehát kétszer is meg kell gondolnunk, hogy kit támadunk meg és kinek nyújtunk békejobbot. Az erőszakos fellépés másik hátulütője, hogy ha elvész katonai erőfeszítéseink egyik gyümölcse, akkor vele együtt az érte járó borostyánra is keresztet vethetünk és ha emiatt hiány lép fel, akkor civilizációnk recsegve-ropogva összeomlik. Ezért, főleg az első pár körben, határozottan óvatosan ajánlott viselkednünk és a későbbiekben is érdemes ésszel cselekednünk, mert egyetlen hibás lépés, és tölthetjük vissza a legutóbbi olyan játékállásunkat, amikor még nem állt vesztésre minden. Ugyanakkor, túl puhák sem lehetünk, mivel ha nem mutatunk fel erőt, senki sem akar minket a barátai között tudni. Emiatt állandóan borotvaélen kell táncolnunk, és sokat kell mérlegelnünk húzásaink esetleges következményeit, ami ha fogékonyak vagyunk a finom megoldásokra és a dilemmákra, kiváló szórakozás.

3. oldal

Magától értetődő módon inkább előbb, vagy utóbb de eljön az a pillanat, amikor a szavak csődöt mondanak és ha akarjuk, ha nem, de a fegyverek kerülnek elő. Az elfek, bár akadnak köztük lomha és tohonya faszörnyek, iszonytató sárkányok és hasonló monstrumok, teljesen nélkülözik a hadigépezeteket és a tüzérséget, így leginkább az üsd és fuss taktika szerelmeseinek lettek kitalálva, mert ugyan jól védekeznek és pontos csapásokat osztogatnak, de gyalázatosan alacsony az életerejük és nagyon kevesen vannak. Ezért velük játszva a nyílt és direkt konfrontációt még akkor sem érdemes erőltetni, ha túlerőben vagyunk. Sokkal bölcsebb, ha arra törekszünk, hogy becsaljuk riválisainkat az erdőbe és kihasználva, hogy ebben a közegben harcosaink tisztes bónuszt kapnak, a lehető leggyorsabban felszecskázzuk azokat, akikből valami csoda folyományaként az íjászaink nem csináltak tűpárnát, vagy ha erre a terep miatt nincs módunk, akkor folyamatosan mozogva lőjük szét az életünkre törő ellent. Szerencsére minden elf távharcos tud mozogni tüzelés közben, ami okos manőverezéssel a mi javunkra döntheti el az ütközetet, de mivel test-test elleni harcban jóval kevesebbe kerülő egységek is összecsomagolják őket, sosem lankadó éberséggel kell mikromenedzselnünk hadosztályainkat, nehogy baj történjen. Szerencsére, a két frakció saját, gyakorlásnak ideális kampányában elsajátíthatjuk az alapokat.

Mint ahogy az eddig olvasottak alapján egyértelmű, a The Creative Assembly ismét hozta a kötelezőt. Ha szeretjük a pepecselős játékmenetet, nem rontunk ajtóstul a házba és nem zavar minket, ha egy csatát jóformán öt-tíz másodpercenként meg kell állítanunk, hogy legyen időnk megtervezni a következő lépést, akkor mindenképpen érdemes beruháznunk a The Realms of the Wood Elves-be. Amennyiben viszont jobb szeretjük a zöldbőrűek, vagy a káosz hordáinak direktebb konfliktuskezelési módjait, akkor nem mi vagyunk az új kiegészítő célcsoportja és teljes lesz az életünk, ha soha egy percet sem játszunk az elfekkel.