I. oldal

A Total War-sorozat a legutóbbi két húzásával nem talált telibe (az Empire-nek megvoltak a maga hiányosságai, a Napoleon pedig a rövid fejlesztési idő miatt nem tudta pótolni őket), így a viszonylag jó anyagi siker ellenére is úgy döntött a Sega, hogy visszatereli a szériát a kísérletezés útjáról a klasszikus mederbe. Így történt, hogy az egész Total War-jelenséget (és mondhatni a "wargame stílust") megteremtő Shogun kapott folytatást, egyszerre adózva a múltnak, s jelezve, hogy akárcsak anno, most is lehetséges forradalmat csinálni, ha a Creative Assembly igazán akarja. Az persze már kérdéses, hogy igazuk lett-e, ahelyett viszont, hogy a cikk végéig csigáznánk az olvasót, már most eláruljuk, hogy a válasz egyértelmű nem: a játék remek, tényleg műfajának királya, de a forradalmitól most is mérföldek választják el.

Ami nem romlott el...

Ahogy azt a Total War-sorozat hagyományai diktálják, ezúttal is két részre oszlik a játékmenet. Míg a világtérképen körökre osztott módban kell tevékenykednünk (ezúttal négy kör van évente), addig a csatákat valósidőben vívjuk, külön erre kialakított pályákon. A játékélmény így aztán mindenkit kielégíthet, főleg, hogy a játékmenet alaposan épít a körökre osztott diplomáciára. A Shogun 2 persze attól különleges, hogy az egész receptet átültette a középkori Japánra, ahol is különböző kampányokon keresztül harcolhatunk az uralomért. Az első - és legrövidebb -  szál 1545 és 1575 között játszódik, a többi pedig 1600-ig kíséri a történelmet a Total Wartól megszokott félrealista megoldásokkal. Komolyabb történetre épp ezért nem is szabad számítani, az egész játék arról szól, hogyan küzdjük el magunkat Kiotó birtoklásáig.

A kezdet kezdetén persze választanunk kell egyet a kilenc megszemélyesíthető klánból, melyek más és más tulajdonságokkal bírnak. Bár mindegyikük ad egy-egy különleges extrát (pl. erősebb egységek, jobb morál, gyorsabb fejlődés, satöbbi), a legjelentősebb különbség az, hogy honnan indul a játék, hisz ha teszem azt egy tengerparti klánt választunk, sokkal jobbak lehetnek az esélyeink a kereskedelemben, mint azoknak, akik Japán szívében állomásoznak, csupa-csupa ellenséggel körülvéve. Igen ám, ők viszont jóval hamarabb megedződnek és rá vannak kényszerítve a korai hódításokra, míg a partokról bonyolultabb lehet egy katonai hatalmat menedzselni, így a tengeri klánoknak ajánlatos áthelyezni a központot egy másik provinciára. Bár elsőre könnyűnek tűnik a választás, az igazság az, hogy ez inkább szándék kérdése. Aki komolyabb kihívásra vágyik, az kezdjen egy körbezárt klánnal, mint a Hattori vagy a Takeda, aki pedig még csak ismerkedne a játékkal (azaz először akarja végigjátszani), inkább az Odaval próbálkozzon, ami szerintem a legerősebb klán, hála az ashigaru egységeknek tett engedményeknek. Attól persze nem kell félni, hogy ne lennének meg a győzelmi esélyek, ha teszem azt elsőre sikerül belenyúlnunk a szószba. Akár hiszi az olvasó, akár nem, a Shogun 2-ben még a legvészesebb helyzetből is ki lehet mászni a megfelelő stratégiával, és ez az a pont, ahol a sorozat igazán brillírozik.

II. oldal

... ne javítsd meg!

Mindez persze a csatatereken is érvényesül, csakúgy, ahogy a legtöbb Total War esetében. Mivel most japánban vagyunk, a harcmodor és a taktika módosult. A lőfegyverek még ritkábbak, ergo az Empire-ben és a Napoleonban látott felosztást el lehet felejteni, helyette vissza kell térni az íjászok és közelharci egységek elméletéhez, azaz a hadmozdulatok ezúttal nagyobb súllyal bírnak, és sokkal nehezebb az utólagos korrekció. Ez elsőre visszalépésnek tűnhet, és nehezíti is a csatákat, de pár óra játék után rájövünk, hogy nem eszik ezt olyan forrón, és igenis könnyen össze lehet hozni a győzelmet, ha jól használjuk a terep nyújtotta adottságokat. Ebben segít bennünket, hogy a csaták elején kiválaszthatjuk azt a felállást, ami szerintük a legideálisabb. Minden sereghez más és más kezdőpozíció való, de a velük való kísérletezés néha egészen perverz eredményekkel szolgálhat. A mesterséges intelligencia egyébként elég jól alkalmazkodik a játékstílusunkhoz, főleg nehezebb fokozatokon. Bár könnyűn és közepesen elég kiszámítható, a Hardtól kezdve az egész játékélmény átalakul. Az egységek irányítása sebészien pontos, főleg a lövészektől kell tartanunk, a diplomácia pedig minden, csak nem megengedő. Érthető tehát, hogy ugyanazzal a taktikával nem fogunk örökre boldogulni, úgyhogy tessék megjegyezni, hogy a Shogun 2-ben a végigjátszás kulcsa az arany középút megtalálásában rejlik: ismételni is kell magunkat meg nem is.

Ez egyébkén az egész játékra igaz, gondoljunk csak a fejlődési fák viszonyára. A Chi és a Bushido ágak ez esetben a civil és a katonai fejlesztéseket jelentik, melyek viszonya legalább annyira ellentétes, mint amennyire összefüggő. Ha ugyanis nincs meg a kellő civil támogatás, képtelenek vagyunk erős hadsereget toborozni, egy militarista berendezkedésben viszont el kell nyomni a lakosságot, ezzel rombolva a nép harci kedvét. Viszont ha nincs elég erős seregünk, a térkép többi játékosa, melyeket a fent már kitárgyalt, igen okos AI irányít, simán lezúz bennünket egy összetett támadássorozattal. Hogy mi a megoldás? Nos, egyik klánnál ez, másiknál az, igazából nincs univerzális gyógyszer -- s pont ettől lesz olyan élvezetes a Shogun 2-vel játszani. Minden egyes lépés és döntés befolyásolja a játékmenetet, ezért aztán nincs két egyforma csata vagy végigjátszás. Ez kérem szépen a stratégák mennyországa, ahol nagyon hosszú ideig el lehet szórakozni, s ahol az egyjátékos mód is 100 órákban mérhető mennyiségű szórakozást (agymunkát) ígér.

A Shogun 2-ben visszatérnek a tengeri csaták, a szervezésük viszont tovább egyszerűsödött, csakúgy, mint az irányítás is, noha utóbbival már a Napoleonban sem volt semmi baj. Részletesen kitérni az új egységekre nem érdemes, mert rengeteg van, így inkább két különleges karaktert emelnénk ki, a gésát és a nindzsát. Utóbbi elég egyértelmű feladatokra jó: menj oda és öld meg XY-t. Bizonyos helyzetekben a nindzsa egész háborúkat előzhet meg vagy zárhat le, sőt, a Subterfuge és Assassination skilljeivel komplett seregeket béníthat meg a térképen. Használata pedig multiban kifejezetten veszélyes (erről később). A gésa... nagyjából ugyanez, csak épp ahelyett, hogy beszivárogna, szépen besétál, és tehetségét bevetve likvidálja áldozatait. Ráadásul mostantól az egységek gyűjtenek tapasztalati pontokat, úgyhogy minél több bevetést él túl a sereg, annál ütőképesebbé válik. Érdemes még kiemelni a tüzérséget, melyet sokan alulértékelnek, holott a játék legfontosabb egységei sorolhatóak ide. Megfelelő használatukkal magasan tartható a harci morál, és a nagyobb seregek is könnyedén legyengíthetőek. Kár, hogy sok játékos nem ért a használatukhoz, s emiatt hamar elvérzik egy-egy durrogtatós multi mérkőzés alatt.

III. oldal

A szamurájok becsülete

Ebben a pillanatban pedig el is érkeztünk a játék legjobb pontjához, a multiplayerhez. Bár a Napoleon is kínált online kooperatív módot, illetve órákig tartó kompetitív játékot a térképen, ennyire addiktív és kiforrott megoldást álmodni sem mertünk. Bár a kooperatív kampány is nagy buli lehet (főleg, ha egy hozzáértő baráttal tolja az ember), a Shogun 2 szíve az Avatar Conquest mód, mely a következőképpen működik: a játék elején létre kell hoznunk saját avatarunkat, aki folyamatosan fejlődni fog, kezdetnek pedig el kell indulni a szóló módban már látott, hódító úton. Ahogy provinciáról provinciára lépünk, úgy nyerünk XP-t, feloldva a fejlesztéseket és a drágább egységeket. A tapasztalati pontokkal egyébként különböző extrák és butítások is bejönnek a képbe, előbbiek mi, utóbbiak értelemszerűen az ellenfél részére. Az igazi öröm viszont, hogy a játék minden egyes csatát olyan játékosokkal hoz össze, akik szintben pont megfelelnek nekünk, így kerülve el az esélytelenségből adódó kellemetlenségeket és a várakozást.

Az Avatar Conquestben persze nincs tényleges körökre osztott játékmenet. Az egész inkább csak afféle átmenet a sok online csata között, melyeket eddig külön-külön vívhattunk, random játékosokkal. Így azonban az egész intenzívebb, jobb lett, és arra sarkallja az embert, hogy nyerjen, megmutatva ezzel a világnak, milyen eredményesen tudja használni a program seregeit. Bár a Creative Assembly minden eddiginél kiegyensúlyozottabb többjátékos megoldásokat tett az asztalra, azt azért nem árt megjegyezni, hogy a multi így is csak a profiknak kedvez. Könnyen elvernek minket a kampányt többször lejátszott, a játék minden apró trükkjét ismerő profik, szóval mielőtt belekezdenénk, ajánlott legalább egyszer, de inkább kétszer is végigvinni a Shogun 2-t.

Maga a netkód igen stabil, hála a Steam közbenjárásának. Mivel a Valve online játszótere szinte az összes közösségi opciót leveszi a fejlesztők válláról, a klánok is külön Steamen át szerveződnek, és a velük való kommunikáció is pofonegyszerű. Szintén a Steamnek köszönhető a remek achievement-támogatás. A Shogun 2 a medálgyűjtők igazi Mekkája, kismillió feloldható dologgal, melyek jó része a többjátékos módhoz köthető.

IV. oldal

Tálalás, miegymás

A Shogun 2 a PC-s játékvilág erődemonstrációja. Pont. Lehetne vitatkozni, részletezni, magyarázni és összevetni, de ez esetben nem lenne értelme, olyan szinten letaglóz a játék. Na jó, azért ezt-azt érdemes megjegyezni. Az általános értelemben vett részletgazdagság bombasztikus minőségben tárul fel, ahogy a különböző speciális effektek is, de az animációk még mindig lehetnének kicsit jobbak, főleg maximális zoom esetén, de ez persze már csak kukacoskodás. Az egyetlen dolog, ami miatt keseregni lehet, az, hogy ennek ára is van. A tesztgépen (Athlon II X2@3.4GHz, Radeon HD5770, 6GB memória) 1920x1080-ban maximális közeli beállításokon (nem volt pl. élsimítás és HDR) jól futott ugyan, de nagyobb összecsapásoknál 15-re is leesett a framerate. Szerencsére ez nem megy a játékélmény és a játszhatóság rovására, de azért ajánlott itt-ott visszavenni a grafikát ha nincs egy erőművünk, főleg online játék alatt.

A zene és a hang csodálatos, kiváló, tökéletes, lenyűgöző... és úgy jó, ahogy van. Az egységek hangja, a japán akcentus, a könnyfakasztóan szomorkás keleti melódiák, mind-mind olyan összhangot alkotnak, amilyenbe képtelen vagyok negatívumot találni. Ez persze nem csoda, a fejlesztők nagyon profik ebben, a korábbi játékaik is kiválóak voltak audió szempontjából (különösen a Rome-ra igaz ez... máig libabőrös vagyok azoktól a lelkesítő beszédektől).

Összességében tehát...

... a Shogun 2 egy zseniálisan összerakott stratégiai játék, mely bár forradalmat nem igazán hozott, a régi receptet úgy tálalja, hogy simán megéri kiadni érte tízezer forintot. A többjátékos móddal a szavatosság gyakorlatilag végtelen, a tálalás elsőrangú, a játékélmény pedig mind egyjátékos, mind multi terén a legtöbbet hozza ki a Total Warból. Egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a Sega szeret biztonságos talajon mozogni, és nem kísérletezik. Pedig biztos vagyok benne, hogy egy első világháborús Total Warra mindenki vevő lenne, mint ahogy az is elég valószínű, hogy a körökre osztott elemek kicsit gyorsabb tempója dobna a játékélményen. Bízzunk benne, hogy az eladások megütik majd azt a mércét, hogy a fejlesztők és a kiadó ismét előálljanak valami döbbenetes ötlettel, de ha nem teszik, akkor sem valószínű, hogy szomorkodunk majd. Mégpedig azért, mert ilyen az, amikor tényleges rajongók csinálnak játékot a többi rajongónak.

Chocho

Platformok: PC

Tesztelt platform: PC