• Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám, hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.

Héré valamennyit esengve meghajlította, s vész csap le a trójaiakra

Bár Homérosz Iliásza vitán felül az ókori költészet felülmúlhatatlan remeke, hosszú évszázadokon át mindenki egy mesteri, de a valóság legkisebb magva nélküli mesének könyvelte el. A történészek elnézően mosolyogtak, ha a laikusok szóba hozták a hitelesség témáját, majd vérmérsékletüktől függő hangnemben oktatták ki a delikvenseket arról, hogy képzelgésekre támaszkodva nem tárható fel a múlt. Ezért mikor Heinrich Schliemann eltökélte, hogy a poémára támaszkodva megtalálja álmai városát, barátai abban bíztak, hogy hamar felhagy hóbortos ötletével, és nem esik lemoshatatlan folt a reputációján.

A szerény formális végzettségű, viszont bámulatos nyelvérzékű, és az ambíció hevesen lobogó tüze fűtötte férfi azonban nem hátrált. Vérbeli, kockázatfüggő fantasztaként a paragrafusokra fittyet hányva nekivágott, hogy beteljesítse gyermekkori vágyát, és az esélyekre rácáfolva sikerrel járt. Annak dacára, hogy az általa feltárt romok közül ma már nem az elsőt vagy a másodikat, hanem a VIIA jelűt tekintik a város hiteles maradványainak, bebizonyította, hogy nem tévedett. Egyben arra is rámutatott, hogy a legendákban több az igazság, mint ahogy azt sokan hajlamosak hinni.     

Persze az, hogy vak énekmondó miről és mennyire túlzott, sosem fog kiderülni. Az ellenben tény, hogy a Creative Assembly patinás szériájának legújabb epizódjában mi határozhatjuk meg az események folyását.

 Mint ha kilencezren vagy tízezren rivalognak háboruban hősök, verekedve Arész viharában

Mielőtt megkezdhetnénk a nagy kalandot, értelemszerűen el kell döntenünk, hogy az ostromlók vagy a védők oldaláról kívánjuk-e átélni a mondákkal és mítoszokkal övezett konfliktust. Csoportonként négy-négy, merőben eltérő játékstílust igénylő daliára tehetjük le a voksunk. A gyorslábú Akhileusz a mürmidónok elszánt uraként méltó őt joggal megillető eposzi jelzőjéhez: neki a sebesség és a fürge manőverezés a legfontosabb. Ezen kívül ünnepelt héroszként rendszeresen kénytelen tengelyt akasztani fellengzős kihívókkal, és győzelméből sokat profitálhat, ám súlyos gyengesége, hogy végletes vérmérséklete foglya.

Ha felhevülten öldököl, elhanyagolja a gazdaságot, gyászában isten-ember egyaránt osztozik, és ha megdühödik, alárendeltjei tudásuk legjavát nyújtják, de a tárgyalóasztal mellett nem mosolyog rá Tükhé. Átreidész Agamemnón is veszedelmes alak: a szekereire és nehézvértes legényeire épít. Ám legfőbb aduásza az, hogy Mükéné királyaként zsíros posztokkal kenyerezheti le híveit, és hűbéresei bőséges adóval gyarapítják feneketlen kincstárát.

A leleményes Odüsszeusz a tenger gerillataktikákban utazó szerelmese. Bevett fortélya, hogy kémeivel beépül a poliszok vérkeringésébe, és létrehozza a maga rejtett bázisait – tehát akkor is szert tehet új követőkre, ha kötelessége messzire szólítja imádott Ithakkájától. A hűtlen neje visszaszerzésén ügyködő, szőkehajú Meneláosz vérbeli spártaiként pragmatikus és flexibilis. Magyarán ugyan jelentős felárral és hosszabb trenírozási idővel, de katonai-védelmi szövetségesei bakáiból is válogathat, ráadásul messze ő kolonizálja a legkönnyebben a kifosztott-felprédált településeket.

Illusztris társaság – ám az ellenérdekelt felek sem lebecsülendők. A deli Hektór Priamosz fiaként élvezi az égiekével vetekedő hírnevű apja támogatását, és vérbeli hódító. Minél nagyobb területet ural, annál vidámabbak és fürgébbek a zászlaja alá vonulók, hovatovább, zsoldjuk egy hányadáról is lemondanak azért a dicsőségért, hogy őt szolgálhatják. Ennek egyébiránt nagy hasznát látja, mert főként a módfelett költséges, profi veteránokat preferálja. Vele örökké versengő testvére, a távharc csínját-bínját ismerő Parisz is ki akarja érdemelni koronáját büszkén viselő atyja szeretetét, de ezt megnehezíti, hogy neki körülrajongott Helénája az első. Ha kedvese biztonságban van, egy fogpiszkálóval is ezreket futamít meg, ám ha valaki elrabolja asszonyát, és nem siet egyből a segítségére, mélabúja kiüti.

A derék, kiegyensúlyozott baka-kínálatú Aineiász Olümposz kegyeltje: az ott élők folyton-folyvást próbáknak vetik alá, és ha kiállja azokat, jutalma nem marad el. Sőt, azt is megkockáztathatja, hogy patrónusai megharagudjanak rá, és halott bajnokok útmutatását kérve tisztes előnyökre téve így szert. Záróakkordként, Lükia fejedelme, a Zeusz ágyékából sarjadó Szarpédón vérbeli kalmárherceg: ritka nyersanyagokkal trükközve és befolyását kiterjesztve söpri le a konkurenciát a térképről.

Szörnyen félek, hogy nem lesz, aki elvállalja e munkát

A legszimpatikusabb vezér kiválasztása után kezdődhet a direkt akció. A győzelemhez két út vezet: a klasszikus megoldás az, hogy hódítva-fosztogatva egyre jelentősebb hatalmassággá nőjük ki magunkat, és az összes, potenciális riválisunkat a túlvilágra küldjük. Ennél azonban jóval izgalmasabb az úgynevezett homéroszi diadal, mikor az adott generális személyiségétől függő tettekkel érjük el hőn áhított célunk. Ez egy missziólánc abszolválását, ősellenségeink irgalmatlan felkoncolását és pár egyéni kritériumot foglalja magában. De függetlenül attól, hogy melyik opció a vonzóbb számunkra, három, megkerülhetetlen szabályt kell az eszünkbe vésnünk.

Az első, hogy a korábban mostohagyermekként kezelt kereskedelem és nyersanyag-felhalmozás itt a megmaradásunk sarokköve, mivel még bokorugró egységek toborzásához-fenntartásához sem ritka, hogy két erőforrásra van szükségünk. Azaz nem érhetjük be azzal, hogy csupán a pénz szerepét átvevő gabonára támaszkodunk, mert bronz, kő, faanyag és arany nélkül nemzetünk agyaglábú kolosszus. Beszédes, hogy egyik-másik, nem különösebben világverő osztag besorozásakor is kénytelenek vagyunk arra ügyelni, hogy fémkészleteink ne apadjanak ki.

A második alapvetés az éra sajátos hadviselésének elfogadása, kiismerése és a javunkra fordítása. Ekkoriban az egyes seregek gerincét a más-más taktikai koncepciók mentén felszerelt gyalogosok adták, és a távolsági küzdelem terén a parittyások vagy a gerelyhajítók domináltak. Míg a lovasság afféle méregdrága kuriózumként a partvonalra szorult – ezért nem árt megbarátkoznunk a gondolattal, hogy a többiek eseti-egyedi kivételektől eltekintve főként a talpasokat segítik.

A felhozatal igen bő: kardot, lándzsát, fejszét, bunkót és ezen gyilokszerszámok kétkezes változatait lóbáló fenegyerekek mérettethetik meg magukat a csatatéren. Ám öreg hibát követünk el, ha kizárólag azt nézzük, hogy mit szorongatnak a markukban, mivel legmeghatározóbb, szerepüket egyértelműen megszabó statisztikájuk a páncélozottságuk.

A képlet egyszerűbb nem is lehetne. A könnyűvértesek mozgékonyak, viszont cserébe nehezebben bírják az elhúzódó csihi-puhit. A közepesen védettek egy egészséges, semmiben sem kiemelkedő kompromisszumot testesítenek meg, és ahogy azt nem nehéz kitalálni, a testüket vaskos-mázsás ércingekkel óvók pont annyira mobilisak, mint egy szobor. Ellenben bámulatosan szívósak és edzettek. Vagyis egy batár nagy ütleggel hadonászó, cserzett bőrruhás regruta ideális berzerker, és egy pengés-pajzsos konzervdoboz akkor a leghasznosabb, ha eszetlen loholás helyett eleven falként blokkolja a rohamokat.

Végül Zeuszról és díszes kompániájáról sem ildomos megfeledkeznünk. Fohászainkkal, kincstárunkat kiürítő hekatombáinkkal és egyes épületek felhúzásával bókolhatunk a halandók kurtára szabott napjait figyelő-felügyelő entitásoknak. Ha óhajtjuk, kifejezetten egy patrónus kegyét lesve sütkérezhetünk annak profiljához illő adományaiban. Pallasz Athéné például a lándzsaforgatókat istápolja, a kacér-csábos Aphrodité a népességszaporulatot dobja meg, illetve a békés szándékúakat is megsegíti, és Poszeidón a tengerészek barátjaként lecsillapítja a hullámokat.

A hozzánk legjobban passzoló urat vagy úrnőt bálványozva soha sem látott magasságokba emelkedhetünk, de az sem rossz stratégia, ha figyelmünket három-négy nagyság között osztjuk meg. Vagy esetleg nagy ravaszul egy ízlésünktől-vérmérsékletünktől gyökeresen eltérő istenség kultuszában mélyedünk el, nagyban bővítve ezzel trükkjeink tárházát. Ám akárhogy is döntünk, jusson az eszünkbe, hogy az ambróziát és nektárt fogyasztó halhatatlanok hírhedten szeszélyes-sértődékeny szövetségesek. Ha nem zengjük éjt nappallá téve a hiúságukat legyezgető, hálaadó imáikat, apránként elfordulnak tőlünk, és akár terveinket is keresztülhúzhatják.

Jaj, te szemérmetlenség-öltönyü, kapzsiszivű, te

A Troy tehát hozza a sorozattól elvárható kötelezőt – de kissé paradox módon pontosan ez a legfőbb gyengesége is. Hiszen a korábban szelíden-szolidan a partvonal mellett maradó, és jórészt csak a bevett mechanikáit csiszoló széria történelme 2015 óta a folyamatos fejlődésről, illetve a kísérletezgetésről szól. A Creative Assembly tagjai az előző évtized derekán kimásztak komfortzónájukból, aztán teljes mellbedobással azon serénykedtek, hogy a felvonásokat pikáns-egyedi ízekkel fűszerezzék meg, és lenyűgöző, hogy mit tettek le az asztalra.

Az Attilában egy apokaliptikus lidércnyomásra hajazó, vad-veszett kor elevenedik meg. A Thrones of Britannia a realizmusra helyezi a hangsúlyt, és a Three Kingdoms a diplomáciát reformálja meg. A Warhammer Fantasy univerzumába elkalauzoló, remekbe szabott kísérletek pedig harmonikusan elegyítik a mágia legkülönfélébb formáit a technikával, és kismillió, markánsan egyedi frakcióval vívhatjuk a megunhatatlan küzdelmeket.

Ám itt nyoma sincs a múzsák a tökélyre polírozott iparosmunkát a kötelező vételtől vagy a megkérdőjelezhetetlen-felülmúlhatatlan etalontól elválasztó csókjának. A harc nem kecsegtet szürkeállományunk csúcsra járató kuriózumokkal, mert az, hogy egyes egységek hamar kipillednek vagy kevésbé gyorsak, ezeréves elem. Hasonlóképpen, a nagy dobásnak beharangozott vallás-mechanika túlontúl ismerős, és a hősök java is újrahasznosított-átcímkézett másolat.

Azaz általánosságban véve, egyetlen kurta percre sem tudunk szabadulni arról az érzéstől, hogy a sokra hivatott stúdió szakmájukat mesteri szinten űző alkalmazottjai ezúttal alibiztek. Pláne, mivel az egyetlen valóban szellemes ötlet, jelesül, az elméletben nélkülözhetetlen kereskedelem nívótlanul primitív, és gyökeres átalakítást igényel. A velünk egy követ fújók és a semleges nemzetek vezérei ugyanis okos-körmönfont ajánlatok helyett százból kilencvenkilencszer hihetetlen, idegroham-indukáló gazdasági agyrémekkel zaklatnak.

Megszokott, hogy egy, a táplálékláncban ötven fokkal alattunk lévő, pitiáner despota úgy kéri el a gabonatermésünk felét-harmadát hogy semmit sem kínál cserébe. De még kebelbéli komáinkkal is megesik, hogy vigyorogva megkérdezik, hogy nem akarunk-e egy város bearanyozásához elég nemesfémet adni nekik három szekérnyi korhadt-göcsörtös, szúette faanyagért. Majd őszintén megdöbbennek, mikor elutasítjuk az alkut. Hajlok rá, hogy ennél az is jobb lett volna, ha kiveszik a kufárkodást a programból, mert jelen formájában többet árt, mint használ.

Szólt, zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben: s mígcsak a rózsásujjú Hajnal nem közelített, sírtak a szánandó holttestnél

Miközben vitathatatlan, hogy objektív szemmel nézve a Total War idei epizódja egy abszolút vállalható alkotás, azt sem lehet tagadni, hogy ez egyedül a készítők rutinjának köszönhető. Emiatt, bár a végeredmény nem rossz, sőt, megannyi stúdió fejlesztői a lelküket eladnák érte, gyakorlatilag ezerszer jobban tesszük, ha franchise utóbbi öt évben megjelent képviselőinek egyikébe ruházunk be.

A Horsham-ben székelő cég illetékeseinek pedig el kellene gondolkozniuk némi pihenőn, hogy két-három esztendő múlva régi fényükben tündökölve hódítsák meg a publikum szívét. Mivel a jelek szerint könnyen megeshet, hogy a tarthatatlan évenkénti megjelenés erőltetésével legalább akkora bakot fognak lőni, mint Thetisz és Péleusz lagzijuk kissé hebehurgyán papírra vetett vendéglistájával.