Arausio átka

Gnaeus Mallius Maximus consul egyre nehezebben fogta vissza kitörni készülő indulatait. Az, hogy a kimberek királyának, Boiorixnak az armadája bő másfélszeresére rúgott a rómainak, nem zavarta. Hiszen tapasztalt veteránként pontosan tudta, hogy a kiválóan felszerelt legionáriusok egy jó haditervvel az írmagját sem hagyják meg az egyéni vitézséget fontosnak tartó, szervezetlen ellenségnek. Viszont Quintus Servilius Caepio proconsul mérhetetlen arroganciája haraggal vegyes kétségbeeséssel töltötte el. Mivel a származására oly büszke nemes nem tartotta egyenrangú félnek az általa felkapaszkodott senkiházinak bélyegzett férfiút, és hiába könyörögtek neki a szenátus aranyszájú rétorai, fittyet hányt a parancsaira. Sőt, gőgjében odáig merészkedett, hogy legényeivel a Rhodanus másik oldalán vert tanyát, és bár később megint pozíciót váltott, ekkor sem vonult felettese zászlaja alá. A kutyaszorítóba került generális emiatt mindent egy lapra téve fel tárgyalásokba kezdett a primitív, de távolról sem ostoba törzsfővel. Ám ezzel akaratán kívül hallatlanul felpaprikázta dölyfös haragosát, aki attól tartott, hogy ha az óvatos diplomata egy kölcsönösen gyümölcsöző paktummal biztosítja a békét, ő megszégyenülten kulloghat haza.

Rohamra tüzelte hát embereit, de azok nem bírtak a névleges veszteségek mellett irtóztató károkat okozó berzerkerekkel - hovatovább felbátorították őket. Az öldökléstől megrészegült barbároknak már eszük ágában sem volt tárgyalni, és Mallius a váratlan fordulattól pánikba esett bakáit is felkoncolták. Az időszámításunk előtt 105-ben, október 6-án lezajlott arausiói csatát ezért az egyik legsúlyosabb római vereségként jegyezték fel a krónikaírók. Ráadásul a diadalban reménykedő polgárokat sokkolta, hogy a segédcsapatokkal együtt százhúszezer főt kitevő seregből a két vezér kivételével alig páran menekültek meg, és felmerült, hogy átfogó reformok kellenek. A szavakat tettek követték, és ez kikövezte az utat Marius, az őt izzó hévvel gyűlölő Sulla, az ambiciózus Caesar és a többi, egyeduralomra ácsingózó politikus előtt.  Azaz technikailag a köztársaság dicstelen végét oktalan gyermekektől is kínos civakodás idézte elő.

Miként ez az eset is remekül illusztrálja, egyik-másik ütközet az ott elvérzők unokáinak életében is érezteti a hatását. Ezt a 2004-es Total War: Rome felújított változatában is ajánlott észben tartanunk, ha nem akarunk fülünk-farkunk behúzva hazakullogni, vagy varjak lakomája lenni.

Veni, vidi, vici

Ugyan egy, az összes érdekcsoportot automatikusan elérhetővé tevő kvázicsalás nélkül eleinte kizárólag Romulus és Remus fiaival kísérelhetjük meg kiterjeszteni a hatalmunk, riválisaink kiiktatásával a többi frakció is megnyílik. Mi pedig örömmel konstatálhatjuk, hogy annak dacára, hogy a realista megközelítés jegyében kevés a történelmietlen-izzadtságszagú egység, a választék lenyűgöző. A hét dombra épült város kékvérűi vasfegyelemre oktatott gyalogosaikra és pazar ostromgépeikre esküsznek – ám cserébe lovasságuk elhanyagolható.

Velük szemben az egyiptomiak szélsebesen mozgó harci szekereikben, illetve ügyes íjászaikban bíznak, míg a szkíták nem szívesen kászálódnak le hűséges paripáik nyergéből. Hátasaikkal összenőtt, bámulatosan célzó örmények, a legedzettebbeket is hideglelős iszonyattal eltöltő sikolyú, vad asszonyokkal és fejszeforgató izomkolosszusokkal támadó germánok, vagy druidák lelkesítette gallok: a lista korántsem teljes. Páncélozott elefántokból, kényszersorozott parasztokból, gladiátorokból, fürge dárdásokból és más, egyedi stílusban küzdő csapatokból válogathatunk – de az is elengedhetetlen, hogy a többi területen is olajozottan menjenek a dolgok.

Feltartóztathatatlanul menetelünk előre, és egyik falu a másik után hajt fejet? Hát van-e elég pénzünk ahhoz, hogy a káoszt és az esetleges visszafoglalást megelőzendő, kompetens helyőrségekkel védjük meg szerzeményeinket? Egy megalázó diktátumok elfogadására kényszerítő despota árnyékában tengődünk, és Damoklész kardjaként lebeg felettünk a pusztulás réme? Csengő arannyal, piszkos trükkökkel vagy más fortélyokkal lázítsuk fel a környék nációit, és bízzunk a sok lúd disznót győz ősi bölcsességében. Megostromolnánk egy erődszerű települést? Ha túl sok faltörő kost, létrát és tornyot építünk, befuthat a felmentősereg, vagy a védők regruták tucatjaival gyarapodhatnak, ám a hirtelenkedésre is ráfizethetünk. Vagyis ha a taktika csúcsának a frontális uccu neki-durrbelét tartjuk, és szentül hisszük, hogy a virtus pótolja az anyagi stabilitást, büntetésünk nem marad el.

Így ha ezekhez a szebb grafikát, az informatívabb-letisztultabb felhasználói felületet, az a játszhatóvá tett frakciókat és a kisebb-nagyobb, örömteli apróságokat is hozzávesszük, bajos nem bamba vigyorral merednünk a monitorra.

Holdfénynél fehérebb, boldogítóbb

Egy rafinált alku megkötésekor vagy egy költséges háború lezárásakor tehát önkéntelenül is megemeljük a kalapunk a Creative Assembly alkalmazottjai előtt. Mert a múlt ismeretében óhatatlanul eszünkbe jut, hogy művük delejező-lenyűgöző komplexitása és addiktív formulája varázslatnak hatott az új évezred elején, egyben kategóriákat vert az éra kínálatára. Ezt ékesen igazolja, hogy ma is bőven belefér a tisztes középmezőnybe: szórakoztat, megizzasztja parányi szürke sejtjeinket és aktívan pihentet.

De mivel a stúdió döntéshozóinak köszönhetően a patinás franchise nem ragadt le egy szinten, hanem a rövidebb távon nehezen érzékelhető, ám kétségbevonhatatlan fejlődés útján haladt, könnyű nála jobbat találni. Mert ennek a mentalitásnak hála, az ókori Kína intrikáiba bepillantást engedő kaland, és a Warhammer örökké öldöklő tusák szabdalta világába elkalauzoló, monumentális trilógia eddigi epizódjai is különbek nála.

Persze, ennek az ellenkezője lenne a meghökkentő, de a tény tény marad. A mai generáció ifjoncainál az egykori etalon abszolút megalapozott ajnározása azonos szinten áll egy féldemens dédszülő a vezetékes víz bekötése, vagy az első rádió megvásárlása körül forgó, avítt-poros anekdotáival. Esetleg Majakovszkij hazánkban Hofi jóvoltából halhatatlan versének eszmei mondandójával, és még csak el sem ítélhetjük őket véleményükért. Mivel tagadhatatlan, hogy összehasonlíthatatlanul gazdagabb-profibb felhozatal mellett trükkös hálaimákat rebegni anno zseniális, ám napjainkra kötelező elemekké kopott opcióknak és mintaként szolgáló, ergo elkerülhetetlenül ellaposodó ötletek láttán.

Verdikt

Összességében a Rome kicsinosított kiadását lehetetlen nem egy, a keményvonalas rajongók felé tett, példaértékű gesztusként kezelni. Elvégre a célközönség az eredeti alkotás Steam-kópiáját sanszosan birtokló tagjai lényegében egy 6-8 órányi kikapcsolódást nyújtó indie-címért elkért summáért tehetik rá a kezük kedvencük 2021 elvárásaihoz passzított verziójára. De ennek híján harminc euróért vesztegetik, ami az élvezteti értéke és a konkurenciája tükrében a hírhedten pofátlan árpolitikájú céghez mérve is irreálisan-vérlázítóan magas összeg.

Így a végső verdikt nem kétséges. Érzelmi azonosulás nélkül ezerszer jobban járunk, ha kicsit mélyebben nyúlunk a zsebünkbe, és a bevett receptet mágiával feldobó felvonások egyikébe, vagy a hadakozó fejedelemségekre fókuszáló részbe ruházunk be. Sőt, megkockáztatom: a sokak által elátkozott Thrones of Britannia, a mérsékelten jelentős Attila, vagy a fősodorhoz viszonyítva szerényen muzsikáló Troy is jobb vétel. Amennyiben viszont tizenhét esztendeje szabadidőnk tekintélyes hányadát más népek leigázása és a hódítás kötötte le, egy kurta percig se habozzunk. Garantált, hogy a nosztalgia gondűző mákonya hosszú heteken át meg fogja édesíteni a kikapcsolódásra szánt óráinkat.