Orwell Állatfarm című könyvének csaknem mindenki ismeri az egyik alapvető kérdését: vajon léteznek az egyenlők között még egyenlőbbek? A Tooth and Tail című RTS választ ad erre is, és innen egyenes út vezet a polgárháború felé. Nem kellenek emberek ahhoz, hogy balhé legyen, ehhez bőségesen elegendő az állatok által benépesített világ négy frakciója is. Kinek van igaza, ki jár jól végül? Mindezen kérdések egy dolog miatt fontosak a harcoló feleknek: a győztes jól lakik, a vesztesből pedig eleség lesz. Komolyabb összetűzés készül itt, mint egy közönséges kajacsata – itt bizony a korgó gyomrok elhallgattatása a végső cél.
A történethez hozzátartozik még, hogy a sertések igazán bizarr helyzetben vannak a játék világában. Életük végéig kényelemben és jólétben tartják őket a civilizáltabb frakciókhoz tartozó állatok, hiszen malacaink mindezért cserébe önkéntes halált halnak a mészárszékeken. Van valami viccesen szarkasztikus abban az őszinteségben, ahogy a beszélgetésekből kiderül, mennyire aggódnak a különböző vezetők, hogy nehogy túlzottan is stresszesekké váljanak a malacok, hiszen akkor a húsuk és az ízük látja kárát. Amíg le nem csap a hentes bárdja, jó dolog disznónak lenni, még egy polgárháború közepén is. Akik pedig kevésbé aggódnak a hús származási helyével kapcsolatban, azok fajtársaikat, hadifoglyokat is kevernek a húsba, hiszen az éhség nagy úr. A morállal, az elvekkel pedig nem lehet jól lakni. Itt is felmerül az örök kérdés, hogy "kinek van igaza?", egyenes választ viszont nem könnyű adni, főként nem korgó gyomorral.
A parancsnokunk minden esetben az adott frakció egy emblematikus alakja, akit lesz is időnk megismerni, hiszen két csata között sokat beszélgethetünk a különféle NPC-kkel. Ők adják meg a keretet és a hátteret, a küldetés leírása pedig a maradékot az akció előtt. Ahogy lassan halad a történet úgy válik egyre szövevényesebbé a polgárháború. Szövetségek kötődnek, árulások, szabotázs és disszidáló egységek tarkítják a palettát, vagyis nem fogunk unatkozni.
A térképen a parancsnokkal mozgunk, ő irányítja a harci egységeket is. Vele határozzuk meg hová telepítjük a különféle barakkokat és a húst (pénzt) termelő farmokat is. Mindennek az alfáját és ómegáját viszont a búzát és szénát begyűjtő malmok jelentik, melyek tövében malac munkásaink folyamatosan ellátmányt termelnek, ha zavartalanul végezhetik a munkájukat. Lehetőségünk van külön mozgatni a különféle egységeinket, de akár egy nagy csapatban is haladhatunk, viszont a térképek kis mérete és tempója miatt, ne higgyük, hogy lesz időnk beásni magunkat és felkészülni. Meg kell találnunk a jó arányt az építés és a támadás között, mivel az ellenség nem kegyelmez. Ha elég sokáig hagyjuk terjeszkedni, könnyen az ebédlőasztalon találjuk magunkat a nap végére.
Az egységekre a cinikus, rajzfilmszerű és mégis szerethető humor és kinézet jellemző. Vagyis például megtudhatjuk, hogy a pisztollyal felszerelt és élő pajzsnak használt mókus katonák makk-pálinkából merítenek bátorságot. Szükségük is van rá, hisz kevesen térnek vissza a csatatérről – és ezt ők is nagyon jól tudják. Mivel a csaták 10-15 perces etapokból állnak, a tempóra nem lehet panaszunk. Vannak izgalmas kiszabadítós küldetések és olyanok is, ahol mindent el kell foglalnunk, vagy épp az ellenséges frakció malmait kell lerombolnunk. Megint máshol szövetségesünket kell megvédenünk egy bizonyos ideig, vagy épp összefogva ugrunk neki az ellenség túlerejének. A Tooth and Tail a valós idejű stratégiák minden jó tulajdonságával rendelkezik a maga egyszerű módján. Bázist építünk, megvédjük, mozgatjuk az egységeinket, felderítünk, tervezgetünk és taktikázunk.
A játék pixeles grafikájára a független fejlesztők elterjedése óta nem furcsa azt mondani, hogy gyönyörű. A rajzok, az ötletes és gyakran vicces egységek, az átvezető beszélgetések és helyszínek mind részletesen kidolgozott, gyönyörű darabjai a Tooth and Tail világának. Az egyszerű irányítás és kevés fajta egység egy ponton túl kevésbé taktikai elem, inkább a tömeg győzelmét szavatolja – vagyis a felduzzasztott seregünk szépen ledarálja az ellenség helyőrségeit és malmait. Csak el ne felejtsünk a jól megérdemelt győzelem után zsoldot fizetni segítőinknek. Vagy az elégedetlenkedőket vitessük inkább a kondérok felé? Komoly dilemmák ezek!
