Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy...

Az 1999-ben világhódító útjára indult Tony Hawk's franchise-t méltán tekinthetjük a játékipar megismételhetetlen kuriózumának. Hiszen míg a hírességek nevével eladott, vagy egyes népszerű bajnokságokkal fémjelzett, sport-tematikájú programok döntően rút-egynyári tucatblődlik, itt a széria első pár esztendejét nehéz nem konstans győzelmi parádéként látni. Elvégre a Neversoft fejlesztői büszkén és bátran hirdették, hogy többre hivatottak annál, mint, hogy a hallatlanul népszerű gördeszkapionír árnyékában éljenek.

Ezért pályatársaik javával ellentétben azon ügyködtek, hogy megmutassák, hogy egy kis merészséggel és kemény munkával ez a lenézett műfaj is valódi klasszikusokkal örvendeztetheti meg az érdeklődőket. A recept bevált, és fáradozásaikat a legmerészebb álmaikat is felülmúló diadal koronázta. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy magnum opus-uk, a Pro Skater 2 PS1-portja minden idők második legkiválóbb kritikai fogadtatású művévé avanzsált, és természetesen a kasszát robbantó eladási adatok sem maradtak el.

Persze, a tündérmese túlságosan szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson: az érintettek a fantáziát elfásító, évenkénti debütálási kényszer miatt nem  sokáig tudták tartani a kezdeti nívót. Igaz, ez sokáig nem jelentett többet annál, mint, hogy a kilencven és kilencvenkilenc százalék körül ingadozó értékelések nyolcvannyolcra-nyolcvankilencre csökkentek. Valamint tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: még a hattyúdal, a 2007-es Proving Grunds is hozta a szürke középszer szintjét – de a többhöz-jobbhoz szokott közönségnek ez kevés volt.

Így a csapat specialistáit leváltották: a stúdió 2013-as megszűnéséig döntően a Guitar Hero új részeinek útját egyengették. Helyüket az ágazat sanszosan legidiótább döntéseként a kutyaütő senkiháziakból, pitiáner antitalentumokból és lelketlen-tehetségtelen zsoldosokból verbuvált Robomodo nyolcadvonalbeli pribékhordája vette át. A feltartóztathatatlan-fékezhetetlen lejtmenetre nem sokat kellett várni: a Ride-ra, és az első héten Észak-Amerikában alig háromezer példányban gazdára találó Shredre esélyesen már a készítői sem emlékeznek.

A folyamatos, hajmeresztő-megmagyarázhatatlan bukások teljesen elidegenítették a rajongótábort, és ezen az sem sokat segített, hogy 2012-ben kiadták az első Pro Skater HD változatát. Mert ezt a közvélemény teljes joggal egy szadista doktoroktól gyötört haldokló rángatózó agonizálásának, és nem biztató életjelnek könyvelte el. Pláne, mivel 2015-ben jött a kegyelemdöfés: a vásárlókat szabályosan sokkolta, hogy a szcéna leghitványabb címei között bérelt hellyel bíró Pro Skater 5 játszhatatlan formában dobták piacra.

Ergo mikor az Activision illetékesei beharangozták, hogy az anno több átirat tető alá hozatalában segédkező Vicarious Visions tagjai felújítják az első két felvonást, kevesek mosolya volt őszinte. Mert a többség attól tartott, hogy ez csupán a kétes renoméjú nagyvállalat egy, a nosztalgia csábító-csalogató szirénszavával kábító trükkje. Ám ezúttal csodák csodájára az előjelekre fittyet hányó, örök optimisták jóslata jött be.

Tanulni, tanulni, tanulni?

Az alapszituáció nem túl komplikált. Egy, a legkülönfélébb tereptárgyakkal telezsúfolt, változó nagyságú szakaszon tevékenykedhetünk, és az a célunk, hogy két perc alatt legalább egyet kipipáljunk az adott régió feladataiból. Mivel ahhoz, hogy újabb területeket nyithassunk meg, megfelelő számú mini-missziót abszolválása szükséges.

Első, felületes pillantásra nem éppen egyedi megközelítés, viszont az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben búvik meg. A papíron egyszerűen hangzó koncepció veleje ugyanis az, hogy pusztán pontrekordok megdöntésével nem jutunk egyről a kettőre, mert az ilyen jellegű tennivalók csak egy parányi szeletét teszik ki a tortának.

Az érdemi eredmények eléréséhez ildomos tudomásul vennünk, hogy a logika és a helyzetfelismerés legalább olyan fontosak, mint az, hogy precízen egymásba fűzzük az ugrásokat, pördüléseket, szaltókat, vagy egyéb mozdulatokat. Valahogy be kéne gyűjtenünk egy elérhetetlennek tűnő helyen lévő könyvet? Nincs más megoldás, szorgos kísérletezéssel rá kell jönnünk, hogy miképpen zsákolhatjuk be a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen irományt.

Halvány lila gőzünk nincs arról, hogy hogyan tarolhatnánk le egymástól tisztes távolságra lévő dobozokat úgy, hogy beleférjünk a szűk keretbe? Higgadjunk le, nem hajt a tatár: esélyes, hogy izgatottságunkban nem veszünk észre pár, nehezen kiszúrható rövidítést és alternatív útvonalat.

Ez a sajátos, a rutin-vezérelte gombnyomkodást egyáltalán nem bátorító játékmenet már önmagában is garantálná a sikert – de a jóformán azonnal lehengerlő atmoszféra tovább fokozza a hatást. A pályákon végiggurulva örömmel nyugtázhatjuk, hogy ezek nem kizárólag a külsőségek terén térnek el egymástól.

Az egyik a csövek szerelmeseinek készült, a másik fő vonzerejét a meredek szintkülönbségek adják, ám akad itt kiegyensúlyozott vegyesfelvágott, vagy reflexeink gyors-tempós ugrásokkal tesztelő térkép is. Ráadásul az éra legszebb hagyományainak szellemében jártunkban-keltünkben lehetőségeinket nagyban bővítő titkos helyszíneket fedezhetünk fel, és rejtett apróságok is fokozzák az élményt.

Küzdünk, kutakodunk, alkalmazkodunk az új körülményekhez és dallamos, az efféle muzsikát nem kedvelőket is energiával feltöltő punk-rock nóták ébresztik fel bennünk a kényszerből elnyomott, vagány adrenalin-junkie-t. Aztán mire észbe kaphatnánk, döbbenten konstatáljuk, hogy olyannyira magával ragadott a hév, hogy már nincs értelme annak, hogy álomra hajtsuk a fejünk. Emellett a veteránok annak is örülhetnek, hogy jóval többet kapnak egy, a grafikai ráncfelvarrásra fókuszáló felújításnál pénzükért. A későbbi epizódokból átvett mutatványok zökkenőmentes integrálásának hála, az ezredforduló környékén kivitelezhetetlen kunsztokkal bővült a paletta.

Baljós árnyak

Összességében tehát a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 több és jobb egy, a régi szép ősi-hősi múlt mámorító ábrándjával palira vevő, nettó nyereségvágyból elkövetett BTK-tényállásnál. Hiszen az Albany-ban székelő cég alkalmazottjai az oktatandó szerénység és a választott hivatásuk mestereire jellemző, nyugodt-konstruktív szigor sajátos elegyével nyúltak a méltán piedesztálra emelt alapanyagokhoz.

Vagyis maximálisan tiszteletben tartották azok megannyi esztendő után is üdítő-vérpezsdítő erényeit, de igazi profikként az sem kerülte el a figyelmüket, hogy min kéne egy keveset csiszolni. Ezért művük egyetlen, jelenleg inkább bosszantó, mintsem kellemetlen negatívuma felhasználói fiókunk fejlesztésének kissé furcsa, kihívások teljesítésére és tapasztalati pontok gyűjtésére kihegyezett rendszere. Mivel felettébb nehezen indokolható meg, hogy egyes, kozmetikai csecsebecsék és a parképítéshez használható, különlegesnek semmi szín alatt sem nevezhető elemek bezsákolásához miért kell irreálisan sok időt áldoznunk a programra.

Pontosabban fogalmazva, nehéz szabadulni a gyanútól, ez a korábban beharangozott, elvileg valamikor a jövőben bevezetendő mikrotranzakciókkal függ össze. Mert ebben az esetben egyedül abban bízhatunk, hogy a döntéshozók egy észszerű-méltányos szisztémát dolgoznak ki, és nem tapossák a sárba a tetszhalottként vegetáló sorozat vérrel-verítékkel visszaszerzett hírnevét. Ám az Activision üzletpolitikáját ismerve sajnos benne van a pakliban, hogy ebben reménykedni nemsokára a büntetendő, de minimum harsány gúnykacajjal és egy-két, tanító-nevelő tockossal jutalmazandó, naivitás minősített esete lesz.

Verdikt

Ám itt és most, méregdrága virtuális valuta híján ez a negatívum messze nem nyom annyit a latba, mint a bő marokkal mért pozitívumok, így a verdikt egyértelmű. Ha bő húsz éve munkahelyi előremenetelünket, tanulmányi átlagunkat vagy szociális életünket kockáztatva egyedül az lebegett a szemünk előtt, hogy kiismerjük a szakaszokat, okvetlenül ruházzunk be egy kópiába. Ha pedig a sors komisz tréfájaként eddig egyszer sem ugrottuk át Ollie-t a varázscsövest, vagy száguldoztunk az ötvenegyes körzetben, itt az ideje annak, hogy pótoljuk ezeket az égbekiáltó hiányosságainkat.