I. oldal

Emlékeztek az első Titanfallra? Nem? Nem csoda: az EA által felkarolt, volt Call of Duty fejlesztőkből verbuválódott Respawn Entertainment katasztrofális körülmények között kellett hogy tető alá hozzá az óriásrobotos FPS-t, ami így sem egyjátékos módot, sem normális tartalmat nem kapott.

Egyvalamit azonban már akkor is elmondtunk róla, nevezetesen, hogy az alapok jók, és ha az EA lát fantáziát a folytatásban, a Titanfall egy nap még a legnagyobbak közé törhet – és hát mi mást várna az ember egy titántól, úgy mégis? Eltelt két és fél év, és most itt a nemes egyszerűséggel csak Titanfall 2-nek elkeresztelt második etap, amit mintha egy checklisttel a kézben fejlesztett volna a Respawn.

Hiányzott a kampány? Itt van, tessék – pipa! Kevés volt a feloldható extra? Nosza, kaptok egy rakást – pipa! Hamar elfogytak a játékosok? Bitch, please – pipa! Azt is mondhatnánk, hogy a Titanfall 2 a „jó folytatás” iskolapéldája, egy ennyire pozitív nyitány után pedig érdemes egyből a legnagyobb újdonsággal kezdeni, ami a már említett egyjátékos mód.

Nem vagyok hős

Azért akármennyire sokan is szidják, tény: a Call of Duty-sorozat jó kis háborús sztorikat mesél el – vagy hát legalábbis MESÉLT el, amíg azok a srácok dolgoztak rajta, akik most a Respawnnál ügyködnek. Épp ezért is várták sokan a Titanfall 2 történetét, elvégre a pedigré adott volt, és lám, a fejlesztők nem okoztak csalódást. Isten hozott a távoli jövőben, ahol a galaxis peremvidékének főleg mezőgazdaságból élő kolóniái folyamatos háborút vívnak a területet fosztogató IMC (Interstellar Manufacturing Corporation) nevű megacég katonai gépezetével. A vállalat hogy, hogy nem, nem szeretné, ha az emberiség almatermesztéssel és a lemenő nap fényének bámulásával töltené a szuperfejlett technológia nyújtotta kényelmes éveket, sokkal jobban bejön nekik a folyamatos kizsákmányolás. Ez persze nem tetszik a helyieknek, így a háború már jó ideje állandó, és olyan, teljesen hétköznapi embereket őröl fel, mint Jack Cooper, a golyófogó… izé, gyalogos baka.

Gyalogos és nem pilóta – ez pedig fontos különbség, lévén a Titanfall világában utóbbiak amolyan félistenek. Nem elég, hogy egyedül képesek kiirtani egy fél hadsereget, de még a hatalmas, szupererős titán nevű harcigépeket is irányítani tudják. Persze nem lenne az a játék címe, ami, ha Jack már a kalandjai elején ne válna maga is pilótává: a sors úgy hozza, hogy kénytelen bepattanni egy magára maradt titán testébe. A BT névre keresztelt masina fejlett mesterséges intelligenciával lett felszerelve, Jackkel folytatott beszélgetései pedig kifejezetten szellemesre sikeredtek. Sőt interaktívra: játék közben gombnyomásra dönthetjük el, mit válaszoljon Jack BT-nek. Ez nem csak feldobja a küzdelemmel teli sztorit, hanem változatossá is teszi azt, elvégre egy újabb végigjátszáskor sem ugyanazt a dialógust halljuk.

II. oldal

És bizony mondom, lesz újabb végigjátszás, mert a Titanfall 2 egyjátékos kampánya nagyon is jól sikerült. Oké, nem lehet belőle instant klasszikus, mert igazi újdonságot nem nyújt a nagyjából 4-5 óra hosszú (tehát rövidke) sztorimód. De ennek ellenére egy szórakoztató, akár többször is fogyasztható játékról van szó, amit sok aprósággal dobott fel a Respawn.

Először is ott a Titanfall első részében már megjelent parkour, azaz hogy emberünk a falon is képes futni, nagyokat ugrik, csúszik mint a csiga, és mindezt olyan folyamatosan és sebesen teszi, hogy megfelelő kezekben Jack valódi, megállíthatatlan gyilkológép benyomását kelti. Ennek kiaknázásához persze megfelelő pályatervezés dukál, és itt szerencsére kellően kreatív helyszínekkel és útvonalakkal találkozhatunk.

A területek nem válnak unalmassá vagy önismétlővé, és bár a parkournek hangsúlyos szerep jut a kampányban, a legfontosabb természetesen a lövöldözés, hol titánnal, hol gyalogosan. BT-vel pusztítani fantasztikus érzés, főleg amikor más titánok nyomulnak ellenünk. Ezekben pedig nemcsak mezei pilóták, hanem valódi bossok is ülhetnek – utóbbi küzdelmek a Titanfall 2 egyjátékos játékmódjának legfontosabb pillanatai lehetnének, de sajnos kissé sótlanok, szóval nem sokat fogunk róluk beszélni a jövőben. Nem úgy a kihívásról, ugyanis a Doom óta a Titanfall 2 az első olyan idei FPS, ami akár a normálnak szánt Regular nehézségen is meg tudja izzasztani az ember. És ha már szóba került a Doom, megjegyzem, hogy az id FPS-ét élveztem utoljára ennyire.

Sokan vagyunk, de...!

Na de a single player nem tart örökké, arra ott van a Titanfall lényegét adó multi. Az alapok nem változtak 2014 óta, most is legfeljebb tizenhatan küzdenek a győzelemért, igaz, sokkal többféle variációban. A játékosok gyalogosan kezdenek és pontokat gyűjtenek, amennyiben elég gyűlt össze, légitámogatásként lehívhatnak a pályára egy titánt. Ebbe bepattanva aztán indulhat a haddelhadd, bár a robot magától is képes harcolni, természetesen elég korlátozott módon. Amint megszerezzük a saját titánunkat, a játékmenet átalakul, a gyalogság eltaposandó féreggé válik, ellenfeleink pedig a konkurens csapat titánjai közül kerülnek ki.

III. oldal

Az alap játékmódot itt Attritionnek hívják, ez amolyan csoportos deathmatch, csak épp a pályát a gép által irányított egységek is benépesítik. A cél a legtöbb pont összegyűjtése, ehhez pedig ezeket a kis ellenfeleket is irtani kell, nem elég csak a többi játékosra és azok titánjaira vadászni. Újdonság a Bounty Hunt, azaz a fejvadász mód – ez annyiban tér el az Attritiontől, hogy a játékosok pénzt gyűjtenek a lelőtt ellenfelekért, a pályára pedig néha bedobnak egy-egy nagyobb értékű robotot, ilyenkor mindkét csapat ráhajt a nyereményre.

A pénzt pár másodperces szünetekben lehet biztonságba helyezni az úgynevezett bankokban – jópofa játékmód, bár engem nem nyert meg, mert kissé bosszantott, hogy ha lelőttek, a bevételem felét elbuktam. Ennél sokkal jobbra sikeredett a Battlefield-féle Conquest helyi változataként felfogható Amped Hardpoint: a cél a pályák ellenőrzőpontjainak megszerzése és megőrzése, miközben csak úgy ömlik a tapasztalati pont. De van itt még sima deathmatch, 1v1-es aréna, pilótákat szerepeltető, személyes lövöldözés is – összesen 11 játékmódot kaptunk, a választékra tehát nincs panasz.

Mindehhez hatféle titán jár, illetve megannyi feloldható fejlesztés, extra képesség, sok-sok perk és bónusz, fegyverek és festések garmadája, mindenféle mikrotranzakció nélkül. Ahhoz, hogy egyre jobb cuccokat szerezzünk, egyszerűen játszanunk kell, a rendszer pedig átlátható, hisz a fegyverek, titánok, sőt a pilóta maga is folyamatosan szinteket lépnek, és ezekhez társulnak a különböző jutalmak.

A titánok és a pilóták maguk is más-más szerepkörök betöltésére jók, akad klasszikus tank, mesterlövész, gyors és agilis, na meg lassú, de erős darab is – a fejlesztők láthatólag a „kő-papír-olló” elvet követve egyensúlyozták ki a szerepeket, ám ezek mind testre szabhatók, szóval tényleg csak a képzelet szab határt a lehetőségeknek. Külön kiemelendők a pilóták Tacticalnak nevezett lehetőségei: ezek aktív képességeket rejtenek, melyek alapvetően határozzák meg a játékos viselkedését. Ha például egy kampós végű kötéllel indulunk harcba, minden felületre felkapaszkodhatunk. Van azonban akár ideiglenesen minden ellenfelet láthatóvá tevő szonár, energiapajzs, álcázás és teleport is.

IV. oldal

És hogy milyen akció közben ez az egész egyveleg? Hmm, talán a „bámulatos” szó illik rá a legjobban. A Titanfall 2-vel játszani nagyon kellemes élmény, a kaotikus küzdelmek átlátásához pedig elég pár jobb meccs. Sőt itt csak „jó” meccsek vannak: mivel egy csata nem tart tovább 10 percnél, nincs olyan érzése az embernek, hogy a béna csapattársak vagy egy-egy korai hiba miatt hosszú időt kell eltöltenie a vesztesek cipőjében.

A pörgés állandó, egyik mérkőzés után azonnal indul a következő, a hosszabb estéken túl pedig arra is alkalmas a játék, hogy csak egy-egy rövid menetet toljon vele az ember. Ráadásul a gép által vezérelt egységek miatt annak is könnyen lehet sikerélménye, aki egyébként folyton a porban feküdne, hullaként, teszem azt a Battlefield 1-ben – pro tipp: ne egymás után üljetek le a két játék elé, mert az eltérő sebességélmény miatt tuti elcseszitek majd az első (pár) meccset!

Jó pont továbbá, hogy a titánokat egy picit gyengítették az első rész óta. Ott ugye kvázi megállíthatatlan szörnyetegek voltak, amint beléptek a pályára, a gyalogosoknak esélyük sem volt. Itt nem ez a helyzet: bár még most is nehéz „pucéran” titánra menni, azért a kifejezetten mechák ellen kifejlesztett fegyverek elég erősek, és akár fel is lehet mászni a robotok hátára, hogy egy energiacella eltávolításával meggyengítsük azokat. Ez utóbbi az első részben is szereplő lehetőség volt, itt azonban könnyebben előadható a mutatvány, azaz egy kezdő játékos is úgy érezheti, ő bizony profi a javából.

Egy dolog van, ami miatt fájhat a fejünk, az pedig a multiban található pályák jellegtelensége, sőt minősége. Egyszerűen nem eredetiek vagy jók, hanem teljesen átlagosak a térképek, ami egy hétköznapi, 20 eurós early access shooterben nem lenne annyira zavaró, elvégre a funkciójukat betöltik, de mivel a Titanfall 2-ben minden játékelem kiemelkedőnek hat, ezért nagyon visszaüt a kontraszt. Remélem, a későbbi frissítések hoznak majd pár klasszabb helyszínt, főleg hogy a kampány szintjei tényleg jók lettek.

V. oldal

Tökéletes?

Nem, persze, hogy nem, de attól még nagyszerű játék lett a Titanfall 2. A technikai oldal nem remekel, a grafikáért még mindig a Source motor erősen átírt változata felelős, ami ugyan megteremti a szükséges hangulatot, és az egyjátékos pályákon még jól is néz ki, de azért látható rajta, hogy roppant elavult technológia adja az alapját. Dinamikus fényeket, összetett részecskeeffekteket nem szabad várni tőle, a textúrabeállításokkal pedig nem árt vigyázni, mert a legmagasabb részletesség (Insane) mellett még egy erősebb gépet is meg tudnak fektetni. Ez van, a Titanfall 2 nem a grafikájával hódít – cserébe a hangok és a zene szuper, ennél nem is érdemes többet beszélni a tálalásról.

Helyette elmélkedjünk kicsit a játék megjelenésén, ami ugyanis mindössze egy héttel követte a Battlefield 1 premierjét. Hogy miért? Rejtély, bár ha voksolnom kellene, azt mondanám, a kiadásért felelős EA nem bízott a Respawn portékájában, és amolyan „lesz ami lesz” alapon dobta piacra a programot. Kár volt, mert a Titanfall 2 bizony szórakoztató egyveleg lett, ami többet érdemelne ennél a roppant mostoha bánásmódnál. És mintha csak a Respawn is tudná, hogy az EA-ben kár bízni, nemrég bejelentették, hogy a játékhoz minden DLC ingyen lesz, és nem csak további titánok, de játékmódok is várhatóak – ez nagyon durva bemutatás a DICE röhejes politikájának, ami ugye egy közel 40 ezer forintos beruházást jelent: Battlefield 1 + season pass, 120 euró, hurrá.

A magam részéről bízok abban, hogy a Respawn számítása beválik, és a kezdetben hivatalosan is gyengécske eladásokat a tél folyamán feljebb tornássza a jó sajtó- és játékosvisszhang. A Titanfall 2 megérdemli, hogy szeressék – engem meggyőzött.