Mexikó legbátrabb nője
Az eredetileg San Ignacio-nak nevezett, de az anarchista költő és forradalmár tiszteletére Práxedis Gilberto Guerrero-nak átkeresztelt mexikói városka sokáig vajmi kevés vizet zavart. Ám ez Felipe Calderón elnök 2006-ban megkezdett, a drogkartellek ellen vívott keresztes hadjárata után megváltozott, mivel a stratégiai fontosságú területért egyből megindult a vetélkedés a rivális Sinaola és Juárez maffiacsaládok között. A kegyetlenségükről ismert bandák egy percig sem titkolták, hogy konkurenseik mellett a kormány oldalán állókat is elpusztítandó ellenségnek tekintik. Így számos kisebb-nagyobb gyilkosság mellett azzal üzentek a hivatalos köröknek, hogy elrabolták és megkínozták Manuel Castro Martinez rendőrfőnököt, majd végső megaláztatásként levágott-meggyötört fejét egy olcsó hűtőládába rakva a városháza lépcsőjén hagyták.
Ezt megtudva a törvény alulfizetett, rettegő őrei egymás sarkát taposva adták be a lemondásukat, és az az abszurd, szégyenteljes helyzet állt elő, hogy a biztos halál árnyékában senki sem mert az elhunyt nyomdokaiba lépni. Ez hallatlanul bosszantotta a huszadik évében járó, kriminológiát hallgató Marisol Valles Garcíát, és hogy példát mutasson, jelentkezett az állásra. De a valóság sajnos nem tündérmese. A sajtó által hazája legbátrabb nőjének kikiáltott tisztségviselő mindössze 2010. október 18-a és 2011. március 1-e között tölthette be a magas posztot, aztán családjával együtt kénytelen volt az Amerikai Egyesült Államokba menekülni. Hiszen egyrészt messze nem kapott annyi segítséget, mint amennyiben reménykedett, másrészt gátlástalan orgyilkosok seregeinek parancsoló, összehasonlíthatatlanul vagyonosabb ellenlábasai nyilvánvalóvá tették, hogy kicsiny gyermeke sem tabu számukra.
Bár a This is the Police 2 helyszínéül szolgáló, aprócska, elmaradott település, Sharpwood klímája hűvösebb a mexikói kisvárosénál, és papíron az USA részét képezi, ezt leszámítva nem sokban különbözik tőle. Egy, a maguk szabályai szerint élő népek uralta bűntanya, ahol a Nyakkendősökként futó keménylegények odáig merészkedtek, hogy bizalmasai javával együtt lépre csalták és szabályszerűen lemészárolták az előző seriffet.
Ennél a tragédiánál is nagyobb gond azonban, hogy egészen egyszerűen nincs miért, vagy kiért harcolni.
Az itt élők a szegénységbe és nélkülözésbe félig-meddig beleőrült, babonás-pogány sutyerákok, az esetek javában annyi közösségi érzéssel, hogy egy tizenharmadik században élt, alkoholista orosz muzsik hozzájuk képest széplelkű, altruista filantróp. Sőt, igazolva, hogy a nyomor önmagát veri, rengetegen érdekeltek a rendszer fenntartásában, mivel még ha el is űznék, vagy az éj leple alatt jeltelen sírba temetnék a gazfickókat, akkor sem nőne ki a földből másnapra egy megélhetést adó gyár, vagy egy tisztes kínálatú, olcsó bolt. Hovatovább, ha a csempészek kiesnének a képből, a lakosság java egyenesen éhen veszne, vagy belehalna a lopott gyógyszerek hiányába.
Egy kényszerű alku
A vidéknek csoda, vagy minimum egy hős kéne – ám sajnálatos módon be kell, hogy érje az elődje nyomába sem érő, tekintély nélküli, és még önnön bevallása szerint is pályaalkalmatlan Lilly Reeddel.
Az orvul agyonlőtt patrónusa iránti tiszteletből egy lépést sem hátráló, és az utolsó töltényig kitartó nő sorsa reménytelennek tűnik, mert semmi más nem vár rá, mint hogy egy nap egy kalyiba döngölt agyagpadlóján fejezze be kurta-siralmas karrierjét. De egy nagyobb fogásnál végül mellészegődik a szerencse, mivel hamar kiderül, hogy az akció közben lecsukott, csapzott öregember valójában Freeburg kollégái elől menekülő ex-főrendőre, a legendás Jack Boyd.
Annak ellenére, hogy a férfi neve a korrupció, a haszonlesés és a becstelenség szinonimájává lett, szaktudását legádázabb nemezisei sem vonják kétségbe. Ezért Reed belemegy, hogy nem adja ki üldözőinek és fedett nyomozónak hazudja, ha kihúzza a pácból. Jack, aki pontosan tudja, hogy ha elfogják, huszonnégy órán belül "öngyilkossága" hírével lesz tele a sajtó, a tőle elvárható vehemenciával kezdi kitakarítani Augeiasz megalkuvástól-beletörődéstől mocskos istállóját. Ám régi élete árnyai itt is kísértik. Ha nem akarja, hogy az őt segítő fixer, Fry fordítson egyet a köpönyegén és feladja, akkor kénytelen előteremteni a pofátlanul magas, heti húszezer dollárra rúgó védelmi pénzt. Feladatunk adott: valóra kell váltanunk új felettesünk legmerészebb álmait, és az sem árt, ha felhalmozunk egy kisebb, vesztegetésre-feketepiaci manőverekre elkölthető vagyont.
A jelvényesek maffiájaBár Jack Boyd sem kispályás, csupán hosszú és becsületes szolgálata utolsó fél évében került lejtmenetbe. Az idén júniusban huszonöt évre elítélt Wayne Jenkins őrmester és emberei azonban három eszelős esztendőn keresztül rendeltek mindent alá a saját zsebük megtömésének. Bűnlajstromuk még a cinikus franchise mércéjével mérve is vérlázítónak számít.
Legkevesebb tíz alkalommal törtek be Baltimore mit sem sejtő lakosaihoz, napi szinten adták el a lefoglalt kokaint, heroint és receptköteles, kábítószernek is használható fájdalomcsillapítókat. Emellett védelmi pénzt szedtek és ha megfizették, meghamisították, vagy eltüntették a bizonyítékokat, ezerhétszáz alkalommal űzve csúfot az igazságszolgáltatásból.
Kicsinyességüket jól mutatja, hogy nem volt olyan csekély összeg, amiért nem hajoltak le, és rutinszerűen töltöttek ki a valósággal köszönőviszonyban sem álló túlóra-papírokat. Ezen információk alapján kijelenthetjük, hogy a This is the Police messze nem rugaszkodik el annyira a valóságtól, mint azt hinni szeretnénk, sőt, talán tompítja is egy kicsit annak élét.
Ki minek nem mestere...
Egy első, felületes pillantásra tehát csupán annyi történt, hogy Freeburg csillogását felváltotta Sharpwood szellemi-fizikai sötétsége. De mi sem állhatna távolabb a valóságtól, mert egyedül az alapok maradtak változatlanok. Dolgunk továbbra is az, hogy Jack bőrébe bújva egyrészt azonnali reagálást igénylő, időnként összehangolt terepmunkát megkövetelő bonyodalmakat oldjunk meg, másrészt detektívként göngyölítsünk fel bonyolultabb bűntényeket, és eközben a magunk pecsenyéjének sütögetéséről se feledkezzünk meg.
Ezzel viszont vége is a hasonlóságoknak, mivel környezetünk sajátosságain túl megannyi, korábban nem látott ötlet is színesíti a játékmenetet.
A legfontosabb újítás, hogy az állomány tagjai immár nem csak egy, a professzionalizmusukat jelző, a bevetések eredményétől függően csökkenő- növekvő számból állnak, hanem a sikeresen abszolvált ügyek után fejleszthető képességekkel is bírnak. Van, aki kész izomkolosszus, más olimpikonokat megszégyenítő tempóval fut, vagy vadnyugati fenegyerekként bánik a hatlövetűvel. Netán macskaként oson, vagy pályát tévesztett, és inkább házaló vigécnek kellett volna mennie, mert bámulatosan meggyőző alak. Ergo, ha kiküldünk egy osztagot, megéri olyan járőröket csatasorba állítani, akiknek a képességei jól jöhetnek. Mivel, míg egy testépítő, vagy önjelölt nindzsa autós üldözésnél vajmi keveset tud tenni ha ki kell lőni valaki kerekeit, addig előbbi meg sem izzad, miközben kicsavarja egy agresszív narkós kezéből a bökőt és az utóbbi oda se figyelve cserkészhet be egy túszejtőt. Persze, nem árt felmérni az esetleges kockázatokat sem, mert ha az adott feladathoz szükséges, nulla és három között mozgó tulajdonság értéke nem elég nagy, akkor bátor-botor konstábler sebesültként, vagy hősi halottként végzi.
Legfőbb érték az ember
Ez a szisztéma már önmagában is hallatlanul izgalmassá és komplexszé teszi a This is the Police 2-t, ráadásul embereink nem elhanyagolható része bír kisebb-nagyobb kattanásokkal. A leggyakoribb személyiségjegy, hogy az illető alkoholista, ám van itt hímsoviniszta főmacsó, férfigyűlölő radikális feminista, naponta maximum egyszer bevethető, lusta dög, babonás hisztérika, és a higiéniát lazán kezelő, emiatt népszerűtlen bűzbomba is. Így az akciócsoportok megtervezésekor figyelembe kell vennünk, hogy ki kit gyűlöl, mivel ha ősellenségeket teszünk össze, el sem indulnak. Az sem mellékes, hogy alárendeltjeink miképpen vélekednek rólunk. A hűséges, egyenruhát-kalapot viselő bajtársak ugyanis jellemzően nem teketóriáznak. Zokszó nélkül követik az utasításainkat, és ha nem istentelenük kimerültek, hajlamosak extra műszakot vállalni. Ezen kívül a mellékmelóknál és a rajtaütéseknél kizárólag közülük válogathatjuk ki a segítőtársainkat. Megingott bizalmú beosztottjaink velük szemben elsunnyogják a munkát, fittyet hánynak a parancsainkra, és semmilyen körülmények között sem fedezik a hátsónk. Ebből kifolyólag ésszerű keretek között ajánlott teljesíteni a kéréseiket, mert ha a testület java beleköpne a reggeli kávénkba, akkor nem sok babér terem nekünk.
A felszerelési tárgyakra is érdemes kitérni. Bár kopóként magától értetődően jogunk van elsütni a fegyverünket, sőt, éles késünkkel nesz nélkül ölhetünk, és még egy biztos kezű mesterlövész is fedezhet minket, az aranyszabály az, hogy eseti-egyedi kivételektől eltekintve ne szegélyezzék hullák ténykedésünk útvonalát. Kerül amibe kerül, de arra kell törekednünk, hogy a gyanúsítottat élve fogjuk el, és senki se sérüljön meg. Ezért ha akarjuk, és a csapat egyik tagjánál van gumibot, sokkoló, tézer, vagy könnygáz-spray, akkor szinte erőfeszítés nélkül kivonhatjuk a felforgatókat a forgalomból. Ez az aktív felügyeletet igénylő küzdelmekre is igaz: jobban megéri fejbe csapni és megbilincselni a haramiákat, mint leszúrni, vagy lelőni őket. Ennek oka, hogy a sikeres akciókért sörösdoboz-füleket kapunk, és ha humánusan járunk el, akkor több üti a markunk az új készségek vásárlására és a létszám bővítésére használható fizetőeszközből.
Ez már önmagában is nagyon jó érv a békés megoldások mellett, ám azért is fontos minél jobb eredményt elérnünk, mivel a ballépésekért levonás jár, és ha három, egymást követő napon negatív a végeredmény, akkor a rácsok kevésbé vidám oldalán találjuk magunk.
A megölt alkesz balladája
A szövetségesi hálózat is kiforrottabb lett. Ha valakinek megvakarjuk a hátát, az ritkán nyom egy kisebb vagyont a mancsunkba, ellenben lekötelezettünkként igénybe vehetjük a szolgálatait. A lista meglehetősen bő. Bónuszokat adó tréningek elvégzésén túl a feketepiac más-más árucikkekben utazó neppereivel üzletelhetünk, vagy épp fogolyvallatáshoz alkalmas kínzókamrákba kaphatunk szabad bejárást. Természetesen akadnak egyedi specialitások is. Például, ha a köztiszteletben álló orvost kenyerezzük le, akkor kéz kezet mos alapon a derék doktor fekete angyalként száz koszos dollárért megöli nekünk azokat a sérülteket, akiknek már nagyon küldenénk egy koszorút a temetésére. Ergo, bagóért hidegre tehetünk egy szakmai antitalentumnak számító, vagy nagypofájú alkalmazottat, és mert a célpont ágyban, párnák között hagyja itt ezt az árnyékvilágot, egyből érkezik is az ingyenes, remélhetőleg szorgos-lelkes utánpótlás.
Az pedig, hogy ha egy nyomozás végén egy ártatlant küldünk börtönbe, akkor némi csúszópénzzel elérhetjük, hogy a bíró ne vegye figyelembe a védelem érveit, csak a hab a korrupció mézédes tortáján.
Hiba volt, hiba van, hiba lesz
Ha összesen ennyi változott volna, egy szavunk sem lehetne, hovatovább, térden állva adhatnánk hálát a videojátékok védőszentjének a közbenjárásáért, de akad pár, alapjaiban elhibázott döntés. Az azonnali beavatkozást igénylő esetekhez nem elég bizonyos számú hekust kiküldeni, mivel egy pontérték tartozik az összeshez, és ha kiszemeltjeink nem kellőképpen tapasztaltak, a program egészen egyszerűen nem engedi, hogy útra keljenek. Ez elképesztően frusztráló, egyben irtóztató, illúzióromboló baromság. Hiszen az előző résznél a leírásokból kellett következtetnünk arra, hogy hány és mennyire tapasztalt hekus is kell ahhoz, hogy ne történjen tragédia, és ha akartunk, kockáztathattunk. Itt viszont ha csak háromezer-kilencszázkilencvenöt pontunk van, mikor négyezer kéne, akkor így jártunk, a rohamcsapat tagjai még akkor sem hajlandóak elindulni, ha egy nyolcvan és a halál közötti, zéró ellenállást kifejtő, piás nagytatát kéne meggyőzni arról, hogy legyen kedves nadrágot húzni.
Hasonlóképpen, a nagy dobásnak szánt, körökre osztott harcokat felvonultató küldetéseken is lenne mit csiszolni. Az, hogy nincsen életerő, hanem attól függően, hogy hova is csapódik be a golyó, vagy egyből meghal a peches delikvens, vagy lassan elvérzik, remek ötlet, mert arra kényszeríti minket, hogy ésszel tervezzük meg az akciókat. A tulajdonságokhoz kötött, kisebb-nagyobb előnyöket, például jobb rejtőzési képességeket adó perkek is megfűszerezik a missziókat. Ám az, hogy minket gyűlölő és emiatt a gép által irányított csapattársak, valamint az ellenfelek mesterséges intelligenciája kritikán aluli, kiheréli az opciót.
Elvégre, nem nagy dicsőség olyan félkegyelműek ellen diadalmaskodni, akik ha választhatnak, akkor nekifutásból mellénk szaladnak, és abban bíznak, hogy merészségüktől megrettenve nem verjük őket állcsúcson, vagy kenjük fel az agyuk a falra.
Dürrenmatt után szabadon
Összességében tehát, bár költői túlzás lenne teljes sikernek bélyegezni az újításokat, vitathatatlan, hogy a Weappy tagjai nem ültek a babérjaikon és aktívan tettek azért, hogy szellemtelen rókabőr-másolat helyett egy valódi folytatással lepjék meg a közönséget. Éppen ezért az összképet nagyban lerontó egyéb gyengeségek közel érthetetlenek, mivel azok már az előző részben is jelen voltak.
A legfőbb gond, hogy a készítők vagy maradéktalanul osztják Dürrenmatt azon meglátását, hogy a detektívregényekben a főszereplő úgy oldja meg az ügyet, mint egy matematikai egyenletet, és a véletlen, illetőleg az irracionális-kikövetkeztethetetlen elemek szerepe jóval kisebb, mint a valóságban, vagy nettó, a kínzásban kéjt lelő szadisták.
Az alkotás ugyanis nem csupán akkor büntet, ha egy marék szárított molylepke kognitív képességeivel bírunk, és igent mondunk egy vaskos ökörségre.
Akkor is megjárhatjuk, ha a rendelkezésünkre álló információk birtokában hozunk egy látszólag megalapozott döntést. Egy masszőr felajánlását elfogadva fel voltam arra készülve, hogy az egyik emberem pár napra kiesik a körforgásból, mert kificamodik a nyaka. De mégis köszönettel elfogadtam a segítségét, mivel arra jutottam, hogy a várható haszon, jelesül, egy vagy több, boldog-felfrissült zsaru nagyobb, mint a potenciális veszteség. Miután semmi sem történt, el is feledkeztem a dologról, ám nem sokkal később egy nem éppen rátermett, de hűséges járőröm arról panaszkodott, hogy kezelés közben a terapeuta hozzáért a legnemesebb szervéhez, és ezen felháborodva kilépett.
Az ilyen esetek már az első felvonásnál is elő tudták hozni az egyszeri játékosból az üvöltve csapkodó, habzó szájjal rikoltozó állatot, ám a helyzet itt körülbelül nyolc kategóriát romlott egy háromfokozatú skálán.
Nem ritka, hogy az állomány fele-harmada részegen jön dolgozni, vagy akkor is ellóg egy napot, ha kipihent, és a jelenlévők egészen komoly hányada azzal nyaggat minket, hogy adjunk neki szabadnapot. Időnként ha akarjuk, ha nem, de kénytelenek vagyunk engedni a zsarolásnak is beillő kéréseknek, mert ha túl sokszor emlékeztetjük a könyörgőket arra, hogy a szolgálati beosztás az parancs és nem ajánlás, akkor ellenünk fordulnak. Páratlan élmény, egy műszak alatt két-három vadmarha is megorrol ránk, mivel nem hagyjuk, hogy regényt írjanak, vagy tévézzenek. Az is csodás, mikor tizenöt főből nyolc fogható hadra, mert négyen nem jöttek be, és ha a három, becsiccsentett alkoholistát terepre küldjük, akkor ziher, hogy az odavezető út során szörnyet halnak egy balesetben. Így a játék nem nehéz, hanem egészen egyszerűen irreális, és menedzserjátéktól bajosan tűrhető módon a kihívás java véletlenszerű, eredményeinket fél szempillantás alatt negáló kreténségekből ered.
Lenke néni és a maffia
A koronát az egészre azonban a dialógusok teszik fel. Kínosan hosszú, érdektelen, széteső és banális párbeszédeket kapunk, amik halmazati büntetésnek körülbelül annyira illenek a déli gótika Sharpwood-hoz igazított, noirral kevert stílusjegyeit magán viselő atmoszférához, mint az 1968-as évjáratú Dom Pérignon Brut a gulyáskrémmel megkent zsíros kenyérhez.
Többnyire hosszas, önismétlő, befejezetlen-elhebegett mondatokkal teli monológokat hallgathatunk végig, melyekre egy hasonló, nemritkán percekig tartó, vontatott tiráda a válasz. Itt ha valaki ki akar menni egy ajtón, akkor előbb megjegyzi, hogy kimegy, majd hozzáteszi, hogy az ajtón tervez kimenni, eztán a biztonság kedvéért megismétli a közlendőjét, értekezik egy keveset arról, hogy az ajtókat arra találták ki, hogy megkönnyítsék az egyik helyről a másikra való távozást, anekdotázik a nagyanyja kedvenc ajtajáról, Szálkásról, akit a világválság alatt eltüzeltek, és még ezután sem megy ki, hanem másfél percig dadog arról, hogy ugye nincs ellenünkre, hogy elhagyja a szobát. Mivel kimenne az ajtón, ha ez az eddigiek alapján nem lett volna világos. Minimális dramaturgiai ismeretekkel tízszerte feszesebbre lehetett, sőt, kellett volna venni a tempót, mert a végeredmény olyan hatást kelt, mintha a Szomszédok bűnüldözős különkiadását néznénk.
Végkövetkeztetés
Sajnos szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az egyes területeken tapasztalt erősödés ellenére a This is the Police 2 nem ér fel elődjéhez. Ám mivel egy budget-áron kínált címről beszélhetünk, ha el tudjuk fogadni a koncepció gyermekbetegségeit, tehetünk vele egy próbát, mert a hangulat és a jobb játékmechanikák ha nem is mindenért, de sok ballépésért kárpótolnak. Ezzel együtt, a cselekményt továbbgördítő animációkat inkább ugorjuk át.
