1. oldal
Ritkán adatik meg egy kezdő fejlesztőcsapatnak, hogy első játékukkal rögtön berobbanjanak a köztudatba, ám a lengyel székhelyű CD Projekt RED-nek sikerült ezt elérnie. A neves lengyel fantasy író, Andrzej Sapkowski regényein alapuló szerepjátékuk, a The Witcher megjelenésének évében az esztendő egyik legjobb RPG-je volt. A játékosok hamar a szívükbe zárták a fejlesztőket, amiben nagy szerepe volt annak, hogy a csapat igencsak vásárlóbarát üzletpolitikát folytatott. Folyamatosan javítgatták a The Witchert, ráadásul minden extra tartalmat ingyen kaptak meg a felhasználók, még a kibővített Enhanced Editionért sem kellett fizetnie annak, aki már megvásárolta az eredeti játékot. A stúdió hozzáállása meghozta gyümölcsét, hiszen az RPG-ből 1,5 millió példányt adtak el, ami egy kizárólag PC-re megjelenő program esetében szép eredmény. Ilyen fogadtatást követően nem meglepő, hogy elkészült a játék folytatása, bár az első rész történetének lezárását látva nem nehéz kitalálni, hogy a fejlesztők eredetileg is több felvonásosra tervezték a főhős, Geralt kalandját
Királyok gyilkosa
Bizonyára mindenki emlékszik az első rész záró képsoraira, amelyben egy witchernek (azaz egy mutáns, professzionális szörnyvadásznak) tűnő személy megpróbálta meggyilkolni Foltest királyt, Temeria uralkodóját. A tragédiát végül csak Geralt közbelépésének köszönhetően sikerült elkerülni, aki ezzel akarva-akaratlanul is az uralkodó testőrévé lépett elő. Amint a második rész intrójából megtudhatjuk, nem sokkal ezt követően egy polgárháború robbant ki Temeria egy tartományában, köszönhetően az uralkodói családban fellépő ellenségeskedésnek. Vétek lenne többet elárulni a játék történetéből, hiszen a TW2 egyik legjobb része a szövevényes sztori, amely rettentő élvezetes módon tárja elénk azokat a katonai, politikai machinációkat, amiknek hősünk részesévé vált. Az első részhez hasonlóan tehát ismét komolyabb témákat feszeget a játék, így a rasszizmus, az elnyomás, és az árulás is visszatérő eleme a sztorinak. Mindeközben Geraltnak a saját múltjával is szembe kell néznie, hiszen továbbra sem tudjuk, hogy az első részben miért lett amnéziája, és miért gyötrik őt szörnyű rémálmok. A történet lezárást látva pedig biztosak lehetünk abban, hogy lesz harmadik rész, hiszen maradtak még elvarratlan szálak a játékban. Érdemes még megemlíteni, hogy lehetőség van az első rész mentett állásának betöltésére, így az ott hozott döntéseink elméletileg visszaköszönnek a végigjátszás során. Azért csak elméletileg, mert pár apró utaláson kívül nekünk nem tűnt fel, hogy komolyabb következményekkel járt volna egy efféle importálás. Mindenesetre érdemes kihasználni ezt a lehetőséget, mert így legalább azzal a kezdőfelszereléssel vághatunk bele a TW2-be, amivel befejeztük az első részt, ez pedig jól jöhet az első harcok során.
2. oldal
A játékmenet rengeteg átalakításon esett át, lássuk milyen munkát végeztek e téren a fejlesztők. A játékban szereplő tanítómód, illetve a tippek sajnos nem sikerültek a legjobban, így számos dolgot nem magyaráznak el megfelelően, de hát ezért „találták fel” a dobozban lévő kézikönyvet, amit ajánlott legalább egyszer végiglapozni. A legnagyobb változást a harcrendszerben tapasztalhatjuk, ami az első részben igencsak megosztotta a játékosokat. A The Witcher 1-es harcok során a képernyőn felvillanó egérkurzor által diktál ritmusban kellett kattintani az egérrel, így lehetett előhozni az igencsak látványos kombókat. Három különálló harcstílus is volt a játékban, amiket a különféle „típusú” ellenfelek ellen kellett használni. A második rész harcrendszere sokkal inkább hajaz a Gothic-ban látotthoz, ami annyit tesz, hogy most már közvetlenül mi irányítjuk Geralt csapásait. Kikerültek a játékból az imént említett stílusok is, cserébe kaptunk erős és gyenge támadási formákat, tudunk védekezni, ellentámadást indítani és el is tudunk gurulni az ellenfél elől. Használnunk is kell ezeket a mozdulatokat, mivel a harcok igencsak meg tudják izzasztani a játékosokat (akár normál nehézségi szinten is), főleg ha még nem éreztünk rá a dologra. Több ellenfél ellen küzdve sosem lankadhat a figyelmünk, mert egy pillanat alatt bekerítenek és bedarálnak minket az ellenfelek, ha csak esztelenül nyomogatjuk az egérgombot. A TW2-ben nincs babusgatás, a fejlesztők gyorsan bedobnak minket a mélyvízbe. Különösen veszélyesek a pajzsos, vagy teljes vértezetben lévő ellenfelek, hiszen azoknak először át kell törni a védelmét. Persze Geraltnak mindig van pár trükk a tarsolyában.
Az alkímia mestere
Az egyik ilyen trükk az alkímia, ami akárcsak az első részben, úgy a TW2-ben is nagy szerepet kapott. Hősünk kalandozása során rengeteg növényt, kristályt, ércet szedhetünk össze, amikből a megfelelő receptek birtokában különféle varázsitalokat kotyvaszthatunk. A korábbi játékhoz képest kissé leegyszerűsítették a rendszer használatát, mivel egyrészt most már nem kell mindenhez tömény alkoholt kevernünk, másrészt a szerek előállításához szükséges meditációt is bárhol megejthetjük, és nem kell ehhez tábortüzet keresnünk. Viszont arra továbbra is oda kell figyelnünk, hogy az erősebb anyagoknak vannak mellékhatásai, amik miatt mérlegelnünk kell, hogy beszedjük-e őket. A varázsitalok használatával kapcsolatos újdonság, hogy már nem lehet akármikor (például harc közben) meginni őket, hanem mindig egy nyugodt helyen, meditálás közben kell ezt megtennünk. Ez egyrészt jó ötlet, mivel így taktikusan, előre meg kell terveznünk, hogy mit fogunk használni az adott harcban, viszont az frusztráló tud lenni, ha azért halunk meg egy csatában, mert a szörnyek váratlanul ütöttek rajtunk, és nem volt időnk megtenni a szükséges előkészületeket. Az ilyen húzósabb helyzetekben mindenképpen ajánlott használni a különféle bombákat, csapdákat, illetve a kardok sebzését növelő olajokat, amiket viszont bármikor tudunk alkalmazni.
3. oldal
Az alkímia mellett Geralt rendelkezésére állnak az úgynevezett jelek is, amik tulajdonképpen egyszerűbb varázslatok, melyeket hősünk harc közben bármikor bevethet, ha elegendő vigor (állóképesség) áll a rendelkezésére. Összesen öt jel található a játékban, melyek segítségével pajzsot húzhatunk magunk köré, csapdát állíthatunk, ellökhetjük az ellenfeleket, tűzlabdát dobhatunk rájuk, sőt magasabb szinten az egyik segítségével átállíthatjuk az ellenséget a mi oldalunkra. Utóbbit viccesen witcher elmetrükknek is nevezhetnénk, hiszen arra is használhatjuk, hogy a beszélgetések során meggyőzzünk valakit az igazunkról. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az első részhez (és a witcher regényekben olvasotthoz) képest felturbózták a jelek erejét, ennek köszönhetően sokkal hasznosabbá váltak a harcokban. A különféle típusok közötti váltást egyébként nagyon elegáns módon oldották meg a fejlesztők. Az adott billentyű lenyomásával az idő nagyon lelassul (de nem áll le teljesen), majd az ilyenkor előugró menüben választhatjuk ki a használni kívánt jelet, bombát, csapdát. Így nem törik meg a harcok dinamizmusa, ami a játék egyik erőssége. Az egyetlen negatívum (ami a jelek mellett a karddal való támadásra is vonatkozik), hogy az irányítás nem a legpontosabb, karakterünk néha nem reagál elég gyorsan a billentyűnyomásokra. Nem egy sebet kaptunk be csak azért, mert hiába nyomtuk például a védekezés gombot, Geralt csak kényelmesen álldogált az ellenséggel szemben. Szerencsére a 1.2-es patch kicsit javít a helyzeten, így mindenkinek ajánlott felrakni a játékhoz kiadott tapaszt.
A The Witcher 2 karakterfejlesztése az előbbi bekezdésekben kivesézett három játékelem körül forog. Külön fejlődési fát kapott a kardforgatás, az alkímia és a jelek használata, amiken a szintlépésekkor kapott képzettségpontot elköltve tudunk egyre magasabb szintre jutni. A fejlesztők nagyon okosan úgy alkották meg ezt a rendszert, hogy egy végigjátszás során ne tudjunk minden megnyitni, így jól meg kell fontolnunk, hogy mit fejlesztünk. Tovább színesíti a karakterfejlesztést, hogy szerezhetünk úgynevezett mutagéneket, amiket egy-egy képességhez hozzákapcsolva különféle bónuszokra, például nagyobb sebzésre, vagy gyorsabb regenerációra tehetünk szert. Érdekes újdonság a lopakodás is, amit néhány helyen „kényszerít” ránk a játék. Sajnos ez a játékelem nagyon erőltetettre sikerült, érződik rajta, hogy nem ez volt a fő csapásirány a fejlesztés során. Néha teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy miért láttak meg az ellenfelek, amikor mi árnyékban álltunk, és a mozgás sem volt kellően dinamikus a „lopakodó módban”. Szerencsére az egész játék során csak három-négyszer van ilyen pálya, nem kell tehát sokat szenvedni vele.
4. oldal
Döntések és következmények
A The Witcher 1-ben nagy szerepet kaptak a hősünk által meghozott döntések, amik kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták a későbbi eseményeket és a játék végkimenetelét is. A fejlesztők a játék többi részéhez hasonlóan ezt is egy újabb szintre emelték. Döntéseink következtében 16 különböző befejezése lehet a történetnek, illetve az első fejezet végén hozott döntésünktől függően a második, és a harmadik fejezet is teljesen másképp játszódik le. Ez most nem csak annyit jelent, hogy kapunk pár új küldetést, és új karaktert. A sztori tulajdonképpen két irányba halad tovább a második fejezettől kezdve, más helyszíneken fogunk járni, más szereplőkkel találkozhatunk, és csak a végén futnak össze a szálak. Kis túlzással élve a TW2 tulajdonképpen két játék az egyben, így szinte kötelező a többszöri végigjátszás.
Ezzel el is érkeztünk a játék grafikai, technikai megvalósításához, ami a The Witcher 2 esetében mindenképpen megér egy misét. Az első részben a fejlesztők a Bioware-től licencelt Aurora motort használták, amiből sikerült is kihozni a maximumot. A folytatásra viszont saját motort dobtak össze, amit RED engine-nek neveztek el. Mindenféle köntörfalazás nélkül állíthatjuk, hogy jelenleg a The Witcher 2 az egyik legszebb RPG a piacon. Bár nem használja ki a legújabb DirectX nyújtotta lehetőségeket, legmagasabb részletesség mellett így is szemkápráztató a grafika. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a fejlesztők zseniális módon alkalmazták a mélységélesség és a bloom effektet, a textúrák is tűélesek, a helyszínek pedig nagy gonddal, részletesen lettek megalkotva. Amikor először láttuk a Flotsoam nevű települést körülölelő rengeteget, percekig az állunkat kerestük az elénk táruló látványtól. Minderre rátesz egy lapáttal a folyamatos napszak- és időjárásváltozás, ami nem csak a grafikára van hatással, hanem a környezet viselkedésére is. Éjjel például sokkal gyakoribbak a szörnyek, esőben pedig hatásosabbak az elektromosság alapú varázslatok. A fejlesztők megpróbálták egy élő világ illúzióját kelteni, így minden NPC-nek van egy napi rutinja, amit nap, mint nap végrehajt. Az összkép tehát tökéletes, bár ha igazán szőrszál-hasogatóak akarunk lenni, akkor annyit meg kell említenünk, hogy az arcmimika egy fokkal gyengébben sikerült, mint a környezet és a karaktermodellek kidolgozása. Ne várjunk tehát L.A. Noire vagy Uncharted szintű minőséget e téren. A hangokkal viszont elégedettek voltunk, annak ellenére is, hogy a szinkronhangok közé becsúszott egy-egy középszerű. Ezt bőven ellensúlyozza azt, hogy a játékhoz komponált zenék gyönyörűek. Aki egyébként a teljes autentikusságra törekszik, az letöltheti a The Witcher 2 teljes lengyel szinkronját, és eredeti nyelven élvezheti a játékot. Ami a gépigényt illeti, sokan nem fognak örülni, mivel a teljes részletességgel való futtatáshoz bizony elég izmos konfigurációra van szükség. Ajánlott az Ubersampling lehetőséget kikapcsolni, mivel ez az opció a legtöbb gépet földhöz vágja, és nem hoz akkora minőségbeli javulást, hogy megérné használni. A jó hír viszont, hogy a grafika igen jól skálázható, így a gyengébb gépeken is elfut a játék, ráadásul még alacsonyabb beállítások mellett is pofásan néz ki.
5. oldal
Döcögős indulás
Azt hiszem az eddig leírtakból egyértelműen kiderül, hogy a TW2 egy zseniális akció-RPG lett, ám nem lehet szó nélkül elmenni pár bosszantó hiányossága, illetve a játék megjelenésekor felmerült nehézségek mellett. A program kiadásának hetében ugyanis rettentő instabilnak bizonyultak a CD Projekt azon szerverei, amelyeken keresztül aktiválni kellett a játékot, illetve ahonnan le lehetett tölteni a bónusz DLC-ket. A GOG.com oldaláról vásárolt példányokkal nem volt probléma (mivel azokban nincs másolásvédelem), viszont a dobozos változatokkal néha napokig nem lehetett játszani, hiszen a DRM kötelezővé tette a játék aktiválását. De ezzel még nem ért véget a rajongók kálváriája, ugyanis sok embernél előfordult, hogy az ominózus DRM miatt rosszabbul futott a játék, mint a GOG-os verzió. Szerencsére a CD Projekt hamar kiadott egy patchet, ami eltávolította a másolásvédelmet, illetve kijavította a netkapcsolat problémáját, de ettől függetlenül elég amatőr hibát vétettek a fejlesztők. A TW2 egyik bosszantó hiányossága viszont a mai napig nem került javításra, ugyanis a játék továbbra is csak a 16:9-es monitorokat támogatja hivatalosan, aki más képarányú képernyővel rendelkezik, annak alul-felül egy vékony fekete csík fog látszódni. Ejnye, 2011-ben ilyen dolgoknak nem szabadna megtörténnie.
Azonban ezek a kisebb-nagyobb bakik sem tudták elvenni a kedvünket a játéktól, melynek minden percét élveztük. A CD Projekt fejlesztői nagyon jó munkát végeztek, nem csapták össze, nem butították le a játékot, hanem hallgattak a rajongókra, és az első részre építkezve összerakták az elmúlt évek egyik legjobb akció-szerepjátékát. Tudomásunk szerint már készülnek az első komolyabb DLC-k a programhoz, amik a fejlesztők jó szokásához híven ingyenesek lesznek. Már alig várjuk.
