Az isten-szimulátorok egyik legjelesebb képviselője az 1989-es Populous, de fénykorról inkább a 2001-es Black & White és persze a folytatásának megjelenésével beszélhetünk. A Peter Molyneux nevével fémjelzett játékok egy új típus megszületését is jelentették és a későbbi, 97-ben megjelent Dungeon Keeper is ezt a vonalat követi, mégha nem is az egész világ vagy választott népünk irányítása volt ott már a feladat. Azonban nem mindegy, hogy mennyire avatkozunk vagy avatkozhatunk be pártfogoltjaink életébe.
Mindenható lényként ugye egy olyan verzióról is beszélhetünk, ahol az úgynevezett szabad akarat mellé rettentő büntetéseket és megtorlást helyezünk kilátásba, de a mindennapokba belefolyó, apró események vagy életterületek is isteni fennhatóság alá kerülhetnek, a kihívás az lesz inkább, hogy több száz vagy ezer isteni hatalmú lényt számontartsunk.
A kérdés már azért is bonyolult, mert a tulajdonságai, lehetőségei és képességei tekintetében emberhez hasonló ám sokkal hatalmasabb, apró hatalmú és befolyású és mindenható lények is kerülnek ki az istenek közül az emberiség története során.
A kultúrkörünkhöz legközelebb álló felfogás szerint: „Isten fogalma a monoteista hívők szerint azon természetfeletti lényt jelenti, aki a világegyetemet teremtette, és/vagy annak működését, történéseit irányítja vagy ellenőrzi. Számos vallási irányzat alapján az, akinél nagyobb nem elgondolható, aki nélkül semmi sem lehetne, és nem maradhatna életben. Neki nincsenek korlátai és hiányosságai. Mindenható, mindentudó és mindenhol jelen levő. Nincs kezdete, sem vége. Arra nincs lehetőség, hogy megfogalmazzuk a különböző vallások további közös istenfogalmát. Isten egy olyan emberi tapasztalat tartalma – amelyet Karl Rahner teológus javaslatára – a transzcendencia tapasztalatának nevezünk.”
Az inkább a filozófiába hajló másik ide kapcsolódó kérdéskör a mindenhatósággal kapcsolatban annak létezését, valóságát firtatja, valamint azt a kérdést, hogy valóban ilyen, így működő, sok szenvedést tartalmazó világot képes-e csupán létrehozni. Lehetséges, hogy tudna jobbat, de nem érdekli? Vagy ez képességeinek határa, ami azonnal ellentmondana a mindenhatóságnak? Vagy kísérlet mindaz amit érzékelünk és élünk és máshol folytatódik a teremtés tökéletesítése?
Civilizációnkat a kőkorszakból a középkorba eljuttatni is 6-7 órányi játékidő lesz, és közben jóhiszeműen mondjunk le a bronz- vas- és egyéb korokról, az Universim ugyanis tömörít. Az út az űr meghódításáig azonban nem könnyű, hiszen már a kezdeti korszakban rengeteg veszély leselkedik ránk. Éhínség, szomjhalál, vadállatok, UFO-k, természeti katasztrófák, szadista istenek, betegségek, meteorzápor, ellenséges törzsek és még ki tudja mi vár arra, hogy végre lecsaphasson ránk.
Ha a Populous, a Black&White a Civilization és a Sim City szerelemgyerekét kellene elképzelnünk, akkor bizony itt kötnénk ki.
Sokat fogunk építeni és rendelkezésünkre állnak varázslatok (akarom mondani csodatételek), kutatási és fejlesztési háló, más civilizációk (a maguk hamis istenével) és egy kedves idős bácsi hang, aki tutorialként, tanárként és tanácsadóként is kísér minket. Az egésznek olyan érzése van, mintha az isten suliban általános iskola és a gimi között haladnánk valami felsőoktatási intézmény felé. Megtudjuk, hogy a kudarc a tanulás része, újra lehet kezdeni és ne nagyon kötődjünk minden teremtményünkhöz, ugyanis nagyon is halandók.
A fejlődési görbe az űrutazásig visz minket és vakarhatjuk a fejünket, hogy hogyan is fog majd minden elférni kis városunkban, ami amúgy ország méretű, ha a sárgolyót nézzük, amin elterül. Az elavultnak tűnő épületeknek is nagyon sokáig megmarad a haszna, hiszen fára és kőre mindig szükség lesz, alapanyagként legalábbis biztosan. Az élelmiszer, a víz, a tűzoltóság és a mérnökök házának elhelyezése is stratégiai gondolkodást igényel, miközben lassacskán a fejünkre nő a káosz és megszokjuk.
Ezért is érdekes játék az Universim és elég könnyű a „még egy kör” jelenséghez hasonlóan belemerülni. Isteni hatalmunkat Creator Pointban mérik, amit híveinktől gyűjtünk, vagy emberáldozatokkal szerzünk. És a játék arra is képes, hogy lemérje, mennyire vagyunk kedves, szerethető entitások, ugyanis ez a morálra és az ima erejére is kihat. Szintén jól kiegyensúlyozott az a rész is, amikor egy csúnya hullámvölgyből kifelé kapaszkodunk nagy nehezen. Beütött egy természeti katasztrófa, vadállatok támadnak, lázong a nép egy része és nincs épp CP-nk ezt helyrehozni.
Csak reménykedünk, hogy az UFO-k vagy a föld alól előtörő vaskos indák (a játék Sharlacc-nak nevezi) levillámozásához össze tudjuk kapargatni nagy nehezen a „manát” és ahogy ezzel haladunk szép lassan rend lesz. Persze el is veszíthetünk mindent pár rossz döntés vagy az erőforrásaink pocsékolása által, de a jó hír, hogy máris kezdhetjük előről – a kőkorszakból.
Külön extraként a játék bizonyos népesség szám alatt megnyit előttünk az új játékhoz különféle ember „típusokat” is, mint pl. a ’halhatatlan, de zombivá válik, ha meghal’, a ’nagyon erős, de sokat eszik’, a ’mindenki Chuck Norris, de még többet eszik és állandóan pörgő rúgásokat csinál’ hívőnek születik mindenki, de az UFO-k állandóan elrabolják őket, mert olyan érdekesek’.
Az Universim remek szórakozás, ha egy félkomoly civilizáció fejlődését egyengetnénk mindenhatóként és pont elég elfoglaltságot ad ahhoz, hogy mindig legyen valami megoldani, fejleszteni, átépíteni vagy elhárítani valónk. Az emberek bizalmát és hitét elnyerni kemény munkával sem a legkönnyebb, de még mindig jobb, mintha villámokkal, hurrikánnal és tűzvésszel jeleznénk nekik, hogy a következő sáskajárásnak azért örüljenek, mert azt legalább meg lehet enni. Mármint azoknak, akik túlélték az előző, finom utalásként szánt csapásokat.
