- Vidd innen azt a patkányt!
Egy film feltámasztására általában évtizedeket kell várni. Még egy remake is jobb, ha akkor kerül fókuszba, amikor a korábbi verziót már belengte a feledés homálya, vagy klasszikusként ugyan neves alkotás maradt, de egy új korszak nyílt azóta. Jogos és fontos kérdés, hogy a 2016-os Suicide Squad miként kaphatott folytatás helyett visszatapsolást? Borzalmasan rossz film volt? Nem éppen, de jónak sem lehet mondani, inkább a szódával egyszer elmegy kategória. Akkorát változtak az idők? A DC filmjei sohasem látott népszerűségük csúcsán vannak? Hát, ez sem igaz.
Az viszont érdekes megfigyelés (és némiképp filozofikus kérdés is), hogy a komor, sötét, „realista” DC elkezdte felfedezni, hogy a humornak nem csak erőltetett formája van és a szuperhősös világban a poénok, marháskodás is elfér. Oké Harley Quinn karakteréből és a gonoszok gyerekes, narcisztikus vagy épp pszichopata énjéből könnyebb ilyesmit kihozni, mintha Batman vagy Superman rendezne másfél órás stand-upot és Pókemberesen szórakoztatná ellenségeit miközben igazságot tesz és (újra) megmenti az USA-t és a világot és mindenkit i(s).
Emellett a Marvel moziverzum elkezdett komolyodni, a hősök háttér/elő/utó történetét feldolgozó minisorozatok, filmek az emberi lét, az egzisztenciális szorongás, a család vagy épp a boldogság kérdéseit is boncolgatták, még akkor is, ha világméretű katasztrófák közeledtek, terroristák vagy gonosz ruszkik támadtak közben a világra. Vagy egy „Marveles” rendező kellett csak az egészhez, ráadásul James Gunn, aki a Galaxis őrzőit időnként (na jó, kb. állandóan) mókás, bárgyú, érzelmes, tényleg vicces irányokba vitte, miközben a világ sorsa, Thanos és egyéb történések között lavíroztak a főszereplők?
De maradjunk csak az alapoknál, ami minden Suicide Squad film esetében egy darab küldetést és egy darab csapatot jelent. Vagyis jelentett. Úgy tűnik minden téren nagyot akar robbantani a DC, hiszen 2 küldetés is lesz a filmben. Sőt, a mozijegyre költött pénzünkért mindjárt két Task Force X-et is kapunk – ez a szép megnevezése a szupergonoszokból verbuvált bevetési alakulatnak és aki minél több szuperképességű csodabogarat szeretne a mozivásznon látni, annak piros napos ünnep lesz ez a film.
Savant, Captain Boomerang, Blackguard, Mongal, Javelin, T.D.K., Weasel és Harley Quinn indul neki a nagy, veszélyes, szupertitkos, 10 év mínusz a letöltendőből küldetésnek. Aztán pedig Bloodsport, Peacemaker, King Shark, Ratcatcher 2, Polka Dot Man is nekifut a sajátjának. Fogadások köttettek a filmben és azon kívül is a premier előtt, hogy vajon kik élik túl ezt az antihősöktől/szupergonoszoktól hemzsegő bulit és azt kell mondjam, kiszámítható és meglepő kifejletekre is bőven van példa.
Hamar kiderül, hogy a célpont Corto Maltese szigete, ahol egy nemrég bekövetkezett katonai puccs nemcsak a helyiek, de az USA és a világ szempontjából is rossz hír – már csak azért is, mert egy földönkívüli eredetű, Tengeri Csillagnak nevezett projekt bevetésére készül a kis szigetország. Hatalmas veszély, hihetetlen izgalmak, rettentő világvége és a többi vár ránk tehát.
És jó arányokat alkalmaz a film, mert az akciójelenetek pörögnek, de nincsenek agyon csicsázva, az átvezetők, történetek viccesek, vagy ha drámaiak, rövidek, nem kell hosszú családtörténetet és nyavalygó főszereplőket nézni, a betétdalok hangulatosak vagy ütősek és az egész film hangulatosra sikerült, kreatív megoldásokkal és a háttéranyag (filmek, képregények) szinte teljes körű felhasználásával.
Margot Robbie (végre nem uralja le a filmet), Idris Elba (nagyon örüljünk annak, hogy Will Smith nem ért rá) és John Cena (lehet nem nagy színész, de ez a szerep pont neki való) szerencsére nem csak húzónevek, el is viszik a filmet a hátukon és mindenképpen említést érdemel a Sylvester Stallone hangján ügyködő King Shark is, ugyanis ő lett a film egyik comic relief karaktere. A DC-s komolyságnak viszont kevés nyomát látni, tényleg olyan érzése van az embernek, hogy egy Marvel/Gunn-os Galaxis őrzőit néz, és ez jó.
Laza lett a film sok szempontból, humoros és a karakterek életútjának, hátterének részeit is csepegtetve, apró adagokban kapjuk, de mégis működik a dolog. A csapat tagjai is nagyon eltérőek, van közöttük sodródó „hős”, útkereső/vezeklő zsoldos, pszichopata, szerencsétlen lelkisérült és butuska izomagy is. A történetszálban van néhány olyan csavar, ami ha nem is vág földhöz minket, azért kellemes (és gyakran tényleg vicces) irányba viszi a dolgokat. A mellékszereplők pedig szintén jól teszik a dolgukat, kitöltik azt a helyet, amit nekik szántak, legyen szó hatalommániás katonai vezetőről, őrült tudósról, irodista kockáról vagy szabadságharcosról.
Ki merem mondani, hogy megérte újra gondolni az Öngyilkos osztagot, jót tett neki a felpörgetett tempó, a humor és a főszereplők kicsit mélyebb árnyalása, de a részletekre is elég jól sikerült figyelni. A 2016-os verzió és a Birds of Prey után felüdülés olyan szuperhős filmre beülni, ami nem veszi túl komolyan magát, nem is esik szét és a maga 2 órájában végig szórakoztató tud maradni. Ha ez marad az irány, a DC simán felzárkózik a Marvel mellé, vagy ki tudja, még lehet be is előzi.
