- Menekülj, ha tudsz!
A The Spectrum Retreat a brit Dan Smith Studios első munkája. A vállalkozás neve talán nagyszabásúnak tűnhet, de gyakorlatilag egyetlen emberről van szó. Dan Smith már a játék demóverziójával megnyerte a BAFTA Young Game Designer Awardot 2016-ban, tehát a kezdés egyáltalán nem volt rossz.
A projekt nemrég megjelent végleges változata szerencsére sokkal többnek bizonyult, mint egy szimpla Portal-lenyúlás. A futurisztikus látványvilágú, színekre alapozott fejtörőket Smith sétálószimulátor-elemekkel kombinálta, és az egészet egy összeesküvés-elméletektől sem mentes, a főszereplő, vagyis karakterünk körül bonyolódó történetbe ágyazta.
Mi történik, hol vagyok?
A játék eleje sok helyről ismerős lehet: kissé zavartan ébredünk fel egy ismeretlen szobában, emlékek nélkül. Valaki bekopog az ajtón, és mikor kinyitjuk, egy arcnélküli, elegánsan öltözött, bár kissé hátborzongató robot áll előttünk, tökéletes udvariassággal informálva minket arról, hogy elkészült a reggelink. Kiderül az is, hogy a Penrose nevű szálloda vendégei vagyunk.
Robot úr jobbra el, mi pedig indulnánk, hogy csillapítsuk gyomrunk korgását, mikor telefoncsörgés állít meg minket. A kerekded kütyüről persze később kiderül, hogy sokkal több egyszerű telefonnál, de a lényeg az, hogy a vonal túlsó felén egy Cooper nevű hölgyemény szólít meg minket, aki rejtjeles formában tudomásunkra hozza, hogy sürgősen le kellene lépnünk a hotelből.
Az alaphangulatot ez (és a robotalkalmazott látványa) egyből meg is adta, kezdett izgalmas lenni a dolog.
Cooper információi alapján pillanatok alatt egyértelmű lesz, hogy hová kerültünk (nem mondom meg, bibibiiii), és ez az információ azt is megmagyarázza, miért áll robotokból a személyzet, és miért mi vagyunk az egyetlen vendég. A sztori többi része viszont egy nagy kérdőjel, nekem kifejezetten tetszett, hogy minden szónak és adatnak jelentősége lehet.
Egy szálloda elhagyásához nyilván a főbejáraton át vezet a legrövidebb út, van is egy csinos forgóajtó, de csak körbekeringünk vele, a túloldalon nincs kijárat. Cooper tippje alapján a tető a következő lehetőség, de a lifthez nincs hozzáférésünk, hacsak meg nem szerezzük a megfelelő biztonsági szintet, vagyis meg nem oldunk néhány rejtvényt. Itt lép be a játék fejtörős része, amit szinte teljesen elkülönítettek a szállodai jelenetekről, a bejárat megtalálásától eltekintve.
A színeken múlik minden
Bár már a Penrose-hotel labirintusszerű folyosói is elég sterilen hatnak (nem csúnyák, de látszik az anyagi lehetőségek szűkössége), a rejtvényszobák járatják ezt igazán csúcsra. A fémesen szürke falak uralják a látóteret, és ezt csak a különböző színű blokkok és erőterek törik meg, melyeknek központi szerepük van a fejtörőkben. Előkerülnek a már említett kerekded kütyü egyéb funkciói: ezzel „lopjuk el” a kockák színét, hogy aztán átadjuk egy tetszőleges másik kockának, vagy a segítségével átjussunk az erőtereken.
A cél az, hogy teljesítsük a feladatot, vagyis eljussunk a szobák másik végébe a kijárathoz, és ezzel megszerezzük a jogot ahhoz, hogy a következő szintre léphessünk.
Az erőtereket csak a megfelelő szín birtokában tudjuk átlépni, és ez az elején még egyszerű, a játék szépen bevezet abba, hogyan működik a dolog. Később persze rákapcsol, több szín, összetett, labirintusszerű szobák lesznek, melyek akár emeletesen is felépülhetnek, a színkombinációk pedig soklépéses, bonyolult mintázatot is alkothatnak.
Nekem nagyon tetszett, hogy egyes rejtvényeken kifejezetten sokat kell gondolkodni, sőt, akár újra is kell indítanunk egy-egy szobát, ha menthetetlenül megakadtunk néhány rossz lépés miatt. Biztosan lesz, akire ez frusztrálóan hat, de én szeretem, ha tényleg oda kell figyelni arra, mit csinálunk, sőt, előre kell gondolkodnunk.
Reggeli, meló, alvás és elölről
Fontos, hogy ne keltsünk gyanút a robotszemélyzetben (bár akadt néhány meleg helyzet, mikor hirtelen megszólalt mögöttem egy udvarias android, hogy mégis mit csinálok ott, ahol semmi keresnivalóm nincs), ezért úgy kell viselkednünk, mint az átlagos szállóvendég, aki épp kipiheni magát. Ez azt jelenti, hogy alkalmazkodnunk kell a hotel napi rutinjához: el kell mennünk reggelizni, aztán szabadfoglalkozás, vagyis próbálkozhatunk a tetőre jutással és az ehhez szükséges rejtvények megfejtésével, este pedig vissza kell térnünk a szobánkba, hogy reggelig aludjunk, majd újrakezdjük az egész kört.
Ismétlődés tehát van bőven, a monotonitást szerencsére megtörik a környezet változásai. A biztonsági bejáratokhoz mindig meg kell keresnünk egy kódot, és ezt mindig máshol fogjuk megtalálni. A szálloda folyamatosan változik, no nem nagy dolgokra kell gondolni, hanem az apró elemekre, mint a folyosón felejtett tárgyak, a képek a falon, ilyesmik. Kulcsfontosságú, hogy oda kell figyelnünk minden apró részletre. Fokozatosan bejutunk korábban elzárt területekre is, mint mondjuk a könyvtár, vagy a rendezvényterem, tehát minden körben lesz bőven újdonság, még akkor is, ha a hotel folyosói sokszor feleslegesen hosszúak és unalmasak, de sajnos számtalanszor végig kell rajtuk caplatnunk.
A hangulat mindent visz
Nagyjából ennyiből áll a játék: keresgélünk, rejtvényeket fejtünk meg, próbálunk kijutni a szállodából. Az izgalmas kerettörténet mindehhez remek alapot ad, még a kevésbé jól sikerült részek, mint a szállodában való ismételt bóklászások sem vették el a kedvemet attól, hogy továbbmenjek.
A fejtörők tetszettek a legjobban: egyszerű alapokra épülnek, de meglepően bonyolulttá is válhatnak, rendesen megdolgoztatva agysejtjeinket. Kár, hogy szinte teljesen elkülönítették őket a szállodai résztől, de a történet igazából megmagyarázza, miért van ez így.
A The Spectrum Retreat egy nagyon szórakoztató turmixnak bizonyult, hibái ellenére remek időtöltés bármelyik szobában hűsölős nyári hétvégére.
