Különös vonzereje van azoknak a történeteknek, amelyek túlmutatnak a józan ész és az általános tapasztalat határain. Asztaltáncoltatás, megidézett elhunyt rokonok üzenetei, megmagyarázhatatlan egybeesések, a jövő talán kifürkészhető fonalai.
Az ember hajlamos ezekben nem pusztán mesét, hanem valamiféle rejtett igazságot keresni, a bűvészből és illuzionistából lett pszichológus, Richard Wiseman azonban más irányból közelít ehhez a világhoz. Nem elvenni akarja a jelenlegi tudásunk alapján kifürkészhetetlen és megmagyarázhatatlan jelenségeket, hanem megérteni. A Paranormalitás - Miért látjuk azt, ami nincs is ott? című könyvében közérthetően mutatja be, hogy a paranormális élmények mögött sokszor az emberi gondolkodás és érzékelés sajátosságai állnak. Egyszerű példákon és kísérleteken keresztül vezeti rá az olvasót arra, hogy amit különlegesnek vagy természetfelettinek érzünk, az gyakran teljesen hétköznapi magyarázattal is leírható.
Wiseman külön fejezetekben foglalkozik többek között a kísértetészlelések pszichológiájával, a gondolatolvasás és jövőbelátás mítoszaival, valamint a szerencse és balszerencse működésével. Bemutatja, hogyan téveszthet meg bennünket a memóriánk, milyen szerepet játszanak az elvárásaink, és miként alakítjuk saját tapasztalatainkat anélkül, hogy észrevennénk.
A megmagyarázhatatlan iránti vonzalom nemcsak könyvekben, hanem a videojátékok világában is újra és újra visszatér. A The Occultist is erre az ősi kíváncsiságra épít, sötét rejtélyek, nyugtalanító múlt és fokozatosan kibomló válaszkeresés vezetnek végig egy olyan történeten, ahol a természetfeletti jelenléte szinte kézzelfogható.
Alan Rebel okkult nyomozóként a végére akar járni a Godstone szigetet érintő titokzatos eseményeknek, már csak azért is, mert édesapja megszállottan kutatta a helyet és ha minden igaz a vesztét is az okozta, hogy megtalálta. Akciójáték helyett viszont itt egy nyomozós, minimalista puzzle megoldós, természetfeletti/horror nyomozós játékot kapunk és a főhősünk sem Alan Wake.
Godstone Island egy elszigetelt, ködbe burkolózó, nyomasztó hangulatú hely, ahol az 50-es évekből itt maradt autóroncsok, omladozó épületek, elhagyott utcák és egy egykor vallásos vagy okkult közösség nyomai adják a hátteret és akeretet. A sziget atmoszférája a klasszikus horror toposzokra épít, olyan külvilágtól elvágott terek és épületek jönnek szembe, ahol a múlt bűnei és titkai még mindig jelen vannak, sokszor szó szerint értve. Erősen érződik rajta a lovecrafti ihletettség (lásd Innsmouth vagy Dunwich), ami nem csak a tengerparti jellegben mutatkozik meg, de a bezártság, a hit és az ismeretlentől való félelem is nagyon hasonló.
A The Occultist grafikája meglepően gyenge. Nem elég, hogy olyan érzés vele játszani, mintha egy 5-10 évvel ezelőtt készített – nem retro hangulatidézésre törekvő – játékot néznénk, de emellé még egy barnás/sárgás színárnyalatot is kapunk, amit szinte mindenre ráhúztak, természetellenessé téve a fényeket és nem jó értelemben. Ez nem az ijesztő, ködös, sejtelmes horror világ, hanem a furcsa, zavaró változat. Emellett rém egyszerű mechanikákkal operál a játék, amit egyfelől meg is lehetne köszönni – nem bonyolítja túl az életünket – másfelől viszont ott billeg a szájbarágós, túl egyszerű határán.
Ha az alapvető mozgásgombok mellett egy rejtélyes okkult inga az egyetlen mindenes eszközünk, akkor nem lesz nehéz kitalálni, hogy mit csináljunk, ha világítani kezd. Igaz, hogy 4 féle használati módja is lesz az eszköznek, de ez is a szájbarágós felé hajlik. A nyomozás, a rejtélyek felfedése és megoldása így nem valódi nyomozói munka lesz, hanem sima „menj oda, nyomd le a gombot, olvasd el, menj tovább” jelleg, ami egy walking simulatorban még rendben van.
Amikor viszont egy kukoricamezőn és egy térdig érő kerítés is falat jelent, sejthető, hogy a fejlesztők inkább gondolkodtak folyosókban, mint játéktérben. Megintcsak ambivalens érzéseim lettek ettől (is), mert abban a tekintetben nem rossz, hogy nem fogunk mindent feleslegesen összemászkálni, olyan tekintetben viszont kicsit csalódáskeltő, hogy azért az ilyen láthatatlan fal megoldás eléggé erőltetettnek hat. És itt merül fel a nagyon is jogos kérdés, hogy akkor miért érdemes ezzel a játékkal perceket, netalántán órákat tölteni? Erre két választ találtam.
Az egyik, hogy a történet, a keret, a szellemjárta, okkult, keményen lemásolt Herbert West - az újjáélesztő részeket és más fanatikus/vallásos szektás elemeket magába építő történet nem rossz, a kísértetjárta házak, a kórház és a többi helyszín is egész jól össze lett rakva, van hangulata és megborzongat egyszer-kétszer még úgy is, hogy eredetiség díjat biztosan nem fog kapni. A másik, hogy Doug Cockle a főhős szinkronhangja és a legtöbbeknek hamar le fog esni, hogy Ríviai Geralt hangját hallják, ez pedig egy természetfelettivel cimboráló játékhoz még úgy is sokat hozzátesz, hogy itt nem lesz se ezüst kard, se igni.
Hatalmas érv a játék mellett, hogy „Geralt” állandóan kommentál, magyaráz, hozzászól, morfondírozik, hümmög, megidézve a Witcher játékok hangulatát. Azt viszont nem szabad letagadni, hogy elég komoly okkult játék és Geralt rajongónak kell lennünk, hogy az előbb felsorolt két érv a játék javára döntse a mérleget. Sajnálatos, hogy rengeteg kliséből építkezik és az is, hogy nagyon leegyszerűsítette a játékmechanikákat. Kalandnak, érdekességnek és Geralt-hangú különlegeségnek elmegy, de a The Occultistban sokkal több kellett volna, hogy rejtőzzön.
