Az emberiséget a mi magunk által készített művek szerint három dolog keveri leggyakrabban bajba, a szerelmet, mint gyakran irracionális érzelmi állapotot leszámítva. Az első a kíváncsiság, a második a bosszú a harmadik pedig az a tény, hogy intelligensek vagyunk és az első két említett tulajdonságot bármi megvalósítására vagy megindoklására felhasználjuk. A kutatás, a felfedezés és a kísérletezés, a tudomány határainak feszegetése is megér pár gondolatot, hiszen szinte végtelen lehetőség rejtőzik a sci-fi és a horror határmezsgyéjén, hogy kik, mit és mire használnak vagy milyen következményeket kell elszenvednünk. A The Muller-Powell Principle a különböző dimenziókat, a közöttük való utazást, az ott lakó lényeket és a kvantum technológia kevesek által igazán ismert szabályait gyúrja egybe és önti rá szegény főhősére, aki ráadásul amnéziában is szenved, ami zseniális tudós lévén (legalábbis ezt mondják róla mások) igazán nagy probléma.

Harry Herman szerepében, a Delta Laboratories alkalmazottja vagy fő kutatójaként (ez nem tiszta jó ideig), az interdimenzionális utazást kutatjuk, amikor valami történik és egy romos laboratóriumban ébredünk 2032-ben. Ezer veszélyen és furcsa és idegen energiákkal hadakozva kell megtalálnia a vissza vagy odautat a 42-es Föld dimenzióba, az otthonunkba. A játék alapvető törekvése, hogy fizikai és logikai fejtörőkkel, túlélésre kihegyezett fejvesztett meneküléssel, sok-sok tudományos e-maillel és üzenettel szórakoztasson minket. Van itt, főleg az első pár percben egy tömény Half-Life utánérzés, egy kis Talos Principle és persze Portal is, ami darabonként nézve nem is hangzik olyan rosszul.

Halálos rejtélyek és lények szegélyezik az utunkat és persze rajtunk áll, hogy kiderítsük mi is történt. Két hang segít ebben – nem, az elménk, bár meglepő, de egyben van – Eugene és Alex személyében, akik úgy tűnik korábbi munkatársaink voltak. Ők kommentálják erőfeszítéseinket és gondolkodnak hangosan arról, hogy merre is kéne menni, mit is kellene csinálni, hogy tovább jussunk. Ez persze csak addig segít, amíg fel nem teszik a kezüket, hogy hát mégiscsak mi vagyunk a szakértők, oldjuk meg.

Amikor pedig fejtörő vagy keresd meg a 3 generátort helyzetbe keveredünk, akkor sajna könnyen zsákutcába találjuk magunkat. Ez pedig főleg igaz némely veszély/anomália esetén, úgyhogy aki nekivág a kalandnak jó, ha tudja, hogy a kék dimenzió „mocsárban” megjelenő lábnyomokat ki tudjuk kerülni és igazából nem olyan nehéz kimanőverezni őket. Ha erről a játék mondott volna egy szót is, legalább egy dologban könnyebb dolgom lett volna, az biztos.

A helyzetek megoldásához kapunk egy foton fegyvert is, ami különféle energiák felszívására és kilövésére képes. Egyszerre egy féle töltet lehet csak benne, úgyhogy a móka az lesz, hogy kitaláljuk mikor épp mire van szükségünk. Zöld lassító sugárra, radioaktív, generátorokat feltöltő energiára, tűzre vagy épp fényre? Ez utóbbit fényérzékeny lények elijesztésére vagy biztonsági kamerák megvakítására használhatjuk, de különféle tárgyak ide-oda pakolására is szükségünk lesz, ha magasabb pozícióba akarunk felugrálni vagy egy le-lecsapódó ajtót akarunk blokkolni. Ha pedig ez nem lenne elég, egy ponton túl portálokat nyithatunk vagy zárhatunk, amik a dimenzión belül visznek át minket olyan helyekre, ahol biztosan akad valami megoldani való.

A játék egyik fájdalmas pontja az, hogy automatikusan ment és ezek a mentések sokszor egy hosszabb feladat megoldása vagy egy beszélgetés elején vannak. Ez nem is lenne baj, ha mozdulni, cselekedni tudnánk, de időnként meg kell várni, míg a kedves NPC végigmondja a magáét, majd kinyit nekünk egy ajtót, hogy arra tessék. És mivel a túloldalon általában veszély vár, ha elbukjuk az adott szakaszt, akkor szépen kezdhetjük előről. Az Alan Wake második részében volt nemrég olyan mechanika, hogy csak menekülni tudtunk a ránk törő meglehetősen túlviláginak ható ellenség elől és ezt a The Muller-Powell Principle is előszeretettel alkalmazza.

Fantomszerű lények, fura erdőlakó, lopakodó ragadozók és egyéb szörnyűségek törnek ránk, de ez nem az az FPS, ahol jól odapörkölünk nekik. Jó, ha a fejünkben van az alaprajza annak a dimenziónak, ahol épp bóklászunk és hegyezzük a fülünket, mert ellenségeink előszeretettel terelnek minket vagy ütnek rajtunk és jó reflexekre lesz szükség, hogy kimanőverezzük őket. Mindezt pedig egy olyan játékban, ahol nem létezik futás, csak egyfajta állandó gyors sétálás, ami persze nem elég a menekülésre. Lehet csak nem akarták, hogy felesleges ábrándokat kergessünk?

A The Muller-Powell Principle nagyon igyekszik a korábban említett játékokból ügyesen másolni, de ez sajnos közepesen sikerült csak neki. A grafika és a hangok sem kiemelkedőek, ami viszont érdemére válik, az a történetszál, a rejtély és a sci-fi/horror hangulat jó arányú, kalandként való tálalása. A játék maga nem túlságosan hosszú, jártasságtól függően 4-5 óra alatt teljesíthető, de ez inkább akkor ajánlott, ha az erősségei mellett elköteleződve a többi részével nem törődünk annyira.