A videojáték is lehet művészet és fordítva, a művészet számos ponton és módon szivárog bele egy játék elkészítésébe. Mivel viszont digitális médiumról van szó, ritkán esik meg, hogy kézzel készült - úgymond kézműves technika és anyag – vagyis gyurma – adja az egész alapját, a világtól, a mozgáson át a formák és hátterek érdekes kavalkádján át.

A The Midnight Walk játékmenete szándékosan lassú és meditatív; nem kínál hagyományos kihívásokat, nincsenek pontszámok, időre mért feladatok vagy világosan kijelölt célok. Ehelyett az átélést és az útkeresést helyezi a középpontba. Harc helyett itt elbújás van, időzítés és bizonyos helyzetekben lopakodva, futva túlélés, de a játék időt hagy arra is, hogy elidőzzünk a díszletek megfigyelésével és hogy be tudjuk fogadni a tájat, amit látunk. Az irányítás minimalista, nem a reflex és az ügyesség, hanem az észlelés a lényeg, így találhatunk meg hangfelvételeket, fura babákat, hanglemezeket és egyéb, a világhoz kapcsolódó apróságokat is. Az interakciók túlnyomó része szinte észrevétlenül illeszkedik a „sétálásba” — ajtókat nyitunk ki, emlékfoszlányokat hallunk és kisebb puzzle elemekkel jutunk egyre tovább.

Hamar társra találunk utunk során egy mécses szerű kis lény személyében. Ő Potboy, aki a megvilágítással, a tűzgyújtással, gombok lenyomásával, ellenségek félrevezetésével segít minket és valahol félúton van egy háziállat és egy használati eszköz között. Az is jó kérdés, hogy ő támogat minket, vagy egymást támogatjuk, ugyanis mi hívjuk életre, mi etetjük és navigáljuk, miközben az ő képességei kellenek ahhoz, hogy egyáltalán tovább tudjunk jutni. A világ viszont sötét, borongós, ijesztő és veszélyekkel teli. Ha nagy Trónok Harca rajongók vagyunk, akkor ez jól megtestesíti egy onnan származó axiómát: „Az éj sötét és tele van iszonyattal.”

Ha csupán videojátékként nézünk a The Midnight Walk összességére, akkor is egy nagyon érdekes, egyedi élménnyel lehetünk gazdagok, de a MoonHood Studios fejlesztőcsapata több mint 700 kézzel készült objektumot alkotott, melyeket utána 3D-ben szőttek bele a játékba. A felhasznált anyag főként agyag és kartonpapír volt, de a játék intrója szerint egy nagyon különleges összetevőt is hozzáadtak: álmokat.

A lények, a helyszínek, tárgyak és a hátterek önmagukban is művészeti alkotások, melyek életre keltésével interaktív, játszható, történettel és jelentéssel teli világ lett a végeredmény. A hangdizájn is figyelemre méltó: csendek és neszek irányítanak néhol, lehunyt szemmel „hallgatózva” találhatjuk meg a tovább vezető út kulcsát, de a látásunk időleges kiiktatása abban is segít, hogy átlássunk az illúziókon – vagyis, hogy azt lássuk, ami van és nem azt, amit a világ el akar hitetni velünk.

A karakterek és környezetek stop-motion technikával készültek, ami azt jelenti, hogy minden egyes mozdulatot kézzel rögzítettek, majd ezeket a felvételeket animálták. Ez a módszer a hagyományos animációs filmek hangulatát idézi, és egyedi megjelenést kölcsönöz a játéknak. A korábban is említett kartonpapír és egyéb egyszerű anyagok használata nem csak egy lenyűgözően egyedi esztétikai élményhez járul hozzá, de olyan érzést is kelt, mintha egy élő, háromdimenziós mesekönyv lapjain járnánk.

Az alkotók, munkája sokban hasonlít Wim Wenders kései filmjeihez (pl. Tökéletes napok), vagy Murakami Haruki mágikus realista regényeinek történeteihez. A felszín mögött sokkal több rejtőzik, mint amire számítunk, egy varázslatos – és hátborzongató – világban pedig az esztétika, a jelentés és a látszat olyan mértékben összekeveredhet, hogy a végén jobb is, ha kapaszkodók helyett mi magunk értékeljük a látottakat. A szimbólumokkal, a szokatlan, mégis ismerős szereplőkkel pedig úgy tudunk közelebbi kapcsolatba kerülni, ha megismerkedünk velük, de ehhez bátorság is kell.

Végszóként a The Midnight Walk ritka és kiváló példája annak, amikor a videojáték nem eszközzé, hanem önálló művészeti formává válik. Az agyagfigurák, a kartonból készült díszletek és a stop-motion animáció érzékletesen fejezi ki egy alkotói vágyat – hogy az anyag, a textúra és a kézzel alkotott világok törékeny jelenléte a digitális térben is megőrizhető legyen – miközben válasz is az online kultúra túlingerelt valóságára. A játék egy érzékeny kaland, egy érdekes történet és egy lenyűgöző látványvilág összefonódása, amiben érdemes elveszni egy pár órára.