A háborúk az emberiség legsötétebb időszakait jelentik, olyan pusztítást, amelynek következményei évtizedek múlva is csak alig csökkennek. És nem csak a világméretű konfliktusok vannak ránk ilyen hatással, a vietnámi vagy a délszláv háború kegyetlen, embertelen évei sem múltak még el a fejünk fölül. Ha azonban nem a nyílt színen esett egymásnak két hatalom vagy ország, akkor a katonai hadviselés átadta a helyét a tudománynak. A hidegháború egyik leghírhedtebb kísérlete a 20 évet megélt MKUltra volt, ami az emberi elme manipulációjának és irányításának elérését tűzte a zászlajára. Ez azt jelentette, hogy kísérleti szereket használva, illegális beavatkozások és emberkísérletek egész sorát végezték el, sokszor gyanútlan áldozatokon. Az ismert módszerek között ott van az LSD, a hipnózis, ingermegvonásos kísérletek és egyéb pszichológiai kínzások alkalmazása. És miért fontos mindez a The Long Reach kapcsán? Mert már az elején gyanús lehet, hogy valami nagyon-nagyon nincsen rendben.
Ha mindenki megőrül körülöttünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy egyedül mi maradtunk normálisak. Legalábbis annyira biztosak, mint bármi másban, amit az agyunk akar elhitetni velünk. Nem áll nagyon távol a valóságtól az az elmélet, amely azt mondja, hogy az agyunk igazából a létezésünk központja. Érzékeli, értékeli és szűri a körülöttünk levő világot és benyomásokat. Elraktározza, osztályozza és feldolgozza az élményeinket, emellett pedig válaszokat, reakciókat és szokásokat „gyárt” amelyek életben tartanak minket és megvédenek a további sérülésektől. A pszichológia azonban több oldalról sem tartja ezt teljesen szerencsés helyzetnek. Egyfelől maladaptív, vagyis nem a javunkat szolgáló sémákat is hurcolhatunk magunkkal akár évtizedeken át, de a tudattalanban rejtőző programok is könnyen lehet, hogy olyan élményekből és tapasztalatokból merítenek, amik már régóta nem is az életünk részei. Miért követjük mégis mindezen útmutatásokat? Mert nem tudunk jobbat.
A valóság nagyon fontos kérdés a The Long Reach történetében. Ha valami eltorzítja az általunk érzékelt világot, és mi elhisszük, akkor az vajon illúzió? Vagy egyfajta új valóság, amihez máris alkalmazkodni akar az agyunk minden sejtje? És ha kételkedünk, megrekedve két valóság között, a kiutat mégis hogyan találjuk meg? Ezek még az egyszerű kérdések a játék történetét tekintve. Úgy tűnik a fejlesztők egy olyan sötét, hátborzongató történetet akartak a retro-pixel világukhoz készíteni, ami komolyan el is gondolkodtat minket. Míg hősünk a kiutat és a megoldást keresi, olyan dilemmákba és helyzetekbe kerül, amivel kapcsolatban nem biztos, hogy fel mernénk tenni a kérdéseket.
Régen játszottam kalandjátékkal, és nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott. Persze az elakadós részek nem annyira, de ez a kaland része és érdekes volt megfigyelni, ahogy az agyam egyre jobban ráállt a tipikus „mit kell mivel kombinálni, hogy továbbjussak” gondolkodásmódra. Régi, a The Dig-hez kötődő emlékek sorjáztak elő, ahogy a helyszínek, szobák és tárgyak között futottam egyik helyről a másikra, a megoldáson gondolkodva. A The Long Reach hangulata azonban végig fogva tartott, még ha rövid kaland is volt ez a maga 6 órájával. A helyszínek részletessége, a hirtelen események és a folyamatos feszültség nagyon is jól működik. Egyetlen olyan része van, ami miatt nem mindenkinek fog tetszeni. Ugyanis elég sok erőszak van benne, mégpedig eléggé nyers, és véres formában. Aki azonban kalandjátékokkal kel és fekszik, vagy épp az emberi világ sötét oldala sem rémíti meg, nyugodtan vessen egy pillantást a játékra. A biztonság kedvéért azért zárja be mindenki az ajtókat és kapcsoljuk fel az összes villanyt. Ki tudja, mi lappang az árnyékok mélyén, amikor nem nézünk oda.
