Stanisław Lem, lengyel író műve, a The Invincible (A Legyőzhetetlen) volt az első regény, ami felvetette, hogy évmilliók alatt értelmes szervetlen élet is kifejlődhetett és az önmagukat replikálni tudó lények sok téren – természetesen –másképp gondolkodnak, mint mi.
Az evolúció saját kategóriánk és kereteink kívüli értelmezése, a nekroevolúció rengeteg kérdést vet fel és ezek egyik legkomolyabbja az, hogy nem-e kellene bizonyos dolgokat felfedezetlenül hagyni. Az emberiség a csillagok között járva hódítani, tudni és megszerezni akar, mindent, amit csak lehetséges, de a regény záró gondolata figyelmeztetés és belátás is: „Nem minden és nem mindenütt a miénk...” Vagyis tényleg nem kellene mindenbe beleavatkozni és mindent jobban tudni, vagy mindent begyűjteni és úgy tenni, mintha bármilyen árat megérne az, hogy mi kerekedjünk felül.
A regény egy meglehetősen egyszerű alaphelyzetből indul ki: „A Legyőzhetetlen fotonmeghajtású, másodosztályú űrcirkáló hosszú út után a Lant csillagkép egyik vörös napjához érkezett, majd leszállt a Regis III. bolygón. Az óriási űrjármű 83 főnyi csapata a hat éve itt elveszett Kondor űrhajót és annak 80 főnyi legénységét kereste.”
A játékban már az első perc csavar egyet a történet elején. Főszereplőként Yasna-t alakítjuk, aki űrkutató, biológus és váratlanul a Regis III bolygón ébred. Először nem tudjuk, miért vagyunk ezen a bolygón, mivel Yasna nem emlékszik semmire – ez az első rejtély, amit meg szeretnénk oldani. Hamar kiderül viszont, hogy nem egyedül érkezett a bolygóra, úgyhogy a többiek sorsa is felfedezésre vár rengeteg egyéb dologgal együtt. A The Invincible magját ugyanis a felfedezés, a rejtély kibogozása adja.
A fejlesztők tényleg nagyszerű munkát végeztek a történetmesélés terén, jól sikerült a központi rejtélyt filozófiai és személyes témákkal egybeszőni. Arról nem is beszélve, hogy a játékmechanikák, a történet, az alapkoncepciók szépen kiegészítik egymást, miközben Yasna úgy viselkedik a játékban, mintha mi magunk lennénk ott.
Kíváncsi, meglepődik, tudományos válaszokat keres és igyekszik keretbe és koherens egyészbe rendezni mindazt, ami történt és történik. Mivel egy nagyon is emberi történetről van szó, az érzelmek sem maradnak ki ebből a kavalkádból – kétségbeesés, bizonytalanság kíséri időnként Yasna útját, és attól sem fél a The Invincible, hogy feltegye a kérdést: meddig érdemes kitartani?
A játék ezzel együtt sem horrorisztikus, de gyakran rejtélyes és néhol hátborzongató – ez nem csoda, hiszen egy ismeretlen bolygón, furcsa anomáliák és ismeretlen sorsú emberek, eltévedés és túlélés közepette igyekszünk előre jutni. Az alapvető üzenete mégis a remény és a kíváncsiság marad – az, hogy van válasz, van jelentése a dolgoknak, és az a sugallat szerű ígéret, hogy van értelme a kitartó keresésnek.
Az utunkat kísérő társ Novik, az astrogator (parancsnok) a maga módján egy új nézőpontot, támogatást és segítséget ad, időnként pedig narrátorként viselkedik. Mivel ő az expedíciónk vezetője számíthatunk rá, hogy sokszor vitába keveredünk majd vele, mert a történet során időnként komoly döntéseket kell meghoznunk. Ez nem csak a sok felé ágazó végkimenetelre van hatással, de végigjátszás szempontjából is tartogat érdekességeket, főként azért, mert nem mondhatni, hogy egyértelmű, hogy mi mihez vezet.
Odaadjuk egy megtalált társunknak az oxigén készletünk maradékát? Visszamegyünk oda, ahol az értünk küldött sikló száll majd le, vagy inkább felfedezünk egy furcsa bázist? Sokféle döntés vár ránk, de amennyire utána tudtam járni, a történet és bizonyos szereplők sorsa változik csak, mi nem halhatunk bele egy rossz „kanyarba”.
A hangulatot és a játék gondolatait remekül kiegészíti az a retro-futurisztikus stílus, ami a tájakat, a használati tárgyakat (robotokat, épületeket) és összességében az egész bolygót mesebeli, de mégis hihető helyszínné varázsolja. Idegenségében is gyönyörű vidékeken járunk, az ismeretlen pedig hiába ijesztő, egyszersmind felfedezésre hív azzal együtt is, ha néha óvatosan merünk csak közeledni hozzá. Nem egyszer vettem észre magam, hogy csak a tájat nézem és a részleteket, apróságokat figyelve jó pár másodpercig „semmi fontosat” nem tettem, csak nézelődtem.
Készüljünk fel arra is, hogy „séta szimulátorként” tényleg sokat fogunk barangolni és valamennyire azt is meg kell jegyeznünk, hogy merre jártunk már. A sok talpalás közben viszont végig beszélgetjük az utat és vagy Yasnát hallgatjuk, vagy Novikkal való beszélgetését, vitáit, filozofálgatását, eszmecseréjét és a helyzetek elemzését.
Ez a történet alapú sci-fi kaland méltó adaptációja lett a legendás regénynek és a fejlesztők hangulat, kinézet és történet tekintetéből is nagyon sokat kihoztak belőle. Aki még nem olvasta, annak jó kiindulási pont fejest ugrani egy 5-6 órás kalandba, de ha tetszett, akkor a könyvet is javaslom, mert tényleg élmény Lem munkáit olvasni.
