- Kannibálok? Tegnap ettük meg az utolsót.
Skócia kedvenc kannibáljai
Bár Skócia mondavilágának legismertebb alakja vitán felül a Loch Ness tó szörnyetege, vagyis a mítoszvadászok ezreinek fantáziáját megmozgató Nessie, azért Sawney Bean hátborzongató históriája is generációk szívét töltötte el jeges rémülettel. A munkát mélységesen megvető, egy hozzá hasonlóan vélekedő nővel megannyi gyermeket nemző, és egy idő után vérfertőzésből fogant leszármazottak seregének parancsoló kannibál ugyanis a róla szóló történetek szerint minden idők egyik legkegyetlenebb gyilkosa. Hiszen az undorító hordája megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként keleti kényúrként élő eszelős szörnyű regnálása során ezernél is több ártatlant mészárolt le, vagy öletett meg, hogy éhét a húsukkal csillapítsa. A ravasz haramia évtizedekig elkerülte a törvény hosszú karját, mert tudván, hogy ha elkapják vétkeiért kínhalál lesz a jussa, egy közel nyolcvan méter mély barlangrendszer legalján húzta meg magát díszes famíliájával együtt, és csak vadászni járt fel.
Vesztére azonban végül VI. Jakab fülébe eljutott kegyetlenkedései híre. Szó szót követett, aztán a király parancsára egy négyszáz főből és megannyi, jó szimatú vérebből álló különítményt vezényeltek Kelet-Lothian régiójába. A katonák, akik azt az utasítást kapták, hogy akár az életük árán is, de leljék meg a szörnyetegek fészkét, elsőre alig hittek a szemüknek, amikor rábukkantak a félig megevett tetemekkel és degenerált gyilkosokkal teli búvóhelyre, majd harsány üvöltéssel vetették rá magukat az emberbőrbe bújt démonokra. Rövid tusakodás után Bean-éket Glasgow-ba szállították, ahol előbb megkínozták, megcsonkították és záróakkordként kivégezték őket.
Hogy a négy évig a korai hozzáférés keretein belül csinosított The Forest alkotói ismerik-e a történetet, nem tudni. Az ellenben biztos, hogy a művükben szereplő borzalmak tükrében Bean papa vacsorameghívása könnyed nyáresti pikniknek tűnik. Lássuk hát, hogy mivel is állunk szemben!
Eszelősök szigetén
Az alkotás hosszas felvezetés helyett szinte egyből az események sűrűjébe csap. Hősünk, Eric LeBlanc fiával, Timmy-vel együtt egy átlagos repülőút elé néz. Ám a csendes idill egyetlen pillanat alatt lidércnyomássá válik, mert gépük turbulenciába keveredvén kettészakad és lezuhan. A férfi a baleset utáni sokk miatt alig bír mozdulni, és miközben azért küzd, hogy ne veszítse el az öntudatát, kénytelen végignézni, ahogy egy titokzatos, vörös festékkel összemázolt alak elrabolja gyermekét.
Feladatunk eszméletünk visszanyerése után egyértelműbb nem is lehetne: meg kell mentenünk szerettünket, de ezt megannyi nehézség akadályozza. Ezek közül a legfőbb, hogy Eric hősiessége dacára átlagember, ehhez mért szükségletekkel.
Ha nem tud ivóvízhez jutni, szomjan vész, ráadásul bármineműfertőzött folyadék fogyasztása természetesen kihat az egészségére. Ez az élelemre is igaz: a romlott hús, vagy egy rossz bokorról szedett bogyó végzetes lehet. Továbbá alkalmasint nem árt pihennie és a fagyosabb régiókban a csont vacogtató hideggel kell megmérkőznie. Ébren töltött perceinek nem elhanyagolható része ezért arra megy el, hogy fedezze napi szükségleteit, és tekintve, hogy a kezdet kezdetén egy, az egyik halott stewardess teteméből kihúzott, kurta nyelű fejszécske az egyetlen tulajdona, ez nem egyszerű. Érdemes tehát magunkhoz szólítanunk az összes mozdítható tárgyat, növényeket szednünk és megnyúznunk pár állatot, mivel barkácsoló hajlamú emberünk rendkívül ügyesen kombinálja szegényes javait, és gyógyszercsomagot, halászathoz-vadászathoz nélkülözhetetlen íjat, vagy dárdát, szütyőt, illetve hasonló, hasznos holmikat eszkábál össze a rendelkezésére álló erőforrásokból. Ráadásul, megannyi épülettípusból és készségből válogathat.
Ha rászánjuk az időt és van a közelben egy peches, halálra szurkálható teknős, a páncélja néhány ággal megtámogatva tökéletes arra, hogy ha elered az eső, akkor felfogjunk némi csapadékot. Emellett kis ügyességgel hústárolóval és más, siralmas helyzetünket úgy-ahogy komfortossá tevő tárgyakkal is gyarapodhatunk. Ám ez messze nem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik, mert ahogy arra hamar rájöhetünk, nem vagyunk egyedül.
A javarészt egy gigászi erdő borította félszigeten már a kezdet kezdetétől állatias, elfajzott kannibálok lesik a lépéseinket.
Meg kell hát tanulnunk megvédeni magunkat, de ajánlott észben tartanunk, hogy karakterünk nem Chuck Greene oldalán tanulta ki a fegyverfabrikálás fortélyait. Így ne számítsunk arra, hogy két döglött halból, némi szarvasbőrből és nyolc-tíz levélből automata gépkarabélyt farigcsálunk. Már egy szükség esetén meggyújtható, rongyokba csavart, koponyából és botból összetákolt bunkó, vagy egy röhejesen pontatlan íj is kincset ér. Egy rúd dinamit, vagy a csúcsok csúcsát jelentő láncfűrész pedig olyan értéket képvisel, hogy kétszer is meg kell gondolnunk, hogy használjuk-e arzenálunk ezen becses darabjait. Magától értetődően a modern trendeknek megfelelően egyes gyilokszerszámokat fejleszthetünk, hogy nagyobbat üssenek, vagy gyorsabban hadonászhassunk velük. Ám a tény tény marad: könnyen azon múlhat az életünk, hogy fejbe tudunk-e hajítani egy dögöt egy kihegyezett fadarabbal.
Ez nappal még nem kunszt, viszont ahogy leszáll az est és egy tábortűz, vagy fáklya gyér fényénél próbáljuk átvészelni a sötétséget, az eszelős rikoltozások és váratlan orvtámadások garantálják, hogy időnként akkor is felsikoltunk, ha acélból vannak az idegeink. Főleg, hogy a rémek aljassága, elvetemültsége és teljes kiszámíthatatlansága miatt a találkozások horrorfilmbe illenek.
Megesik, hogy a szörnyek bár túlerőben vannak, négykézlábra ereszkedve kutyaként loholva menekülnek előlünk, vagy torokhangú morrantásokkal adják tudtunkra, hogy menjünk el – de lehet, hogy ez az egész csupán csel és ha nem fenyegeti őket az a veszély, hogy lecsapunk rájuk, egyből nekünk rontanak. Elképesztő helyzetekbe keveredhetünk.
Előfordult, hogy egy horda elől menekülve egy jeges tóba kellett vetnem magam és majdnem kihűltem, mire átúsztam a másik végébe. Egy másik alkalommal négy, sápatag troglodita szaladt felém. Az egyiküket puszta szerencséből fejbe tudtam lőni egy nyílvesszővel, mire az egyik dög mindenről elfeledkezve nekiállt, hogy belakjon egykori bajtársa testéből. Másik két ellenlábasom viszont lelkesen, kurjongatva közeledett. Válaszlépésként előkaptam hűséges bunkómat, hogy móresre tanítsam őket. Erre az egyikük elszelelt, és a falatozó dögevő is jobbnak látta távozni. Ezután gyors kézitusában halálra vertem támadómat – pontosabban, azt hittem, hogy elintéztem, ám még időben észrevettem, hogy lélegzik és bevégeztem a munkát. Épp időben ahhoz, hogy fogadni tudjam a két visszatérő barlanglakót, akik közül az egyiknek újfent inába szállt a bátorsága.
A másiknak egy Molotov-koktéllal vettem el a kedvét attól, hogy legénykedjen, és mikor végre abbahagyta a panaszos üvöltéssel kevert agonizáló csapkodást, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy kis pihenő után nekiálljak feldarabolni a testeket. Mivel feltett szándékom volt, hogy költői igazságot szolgáltatva megsütöm és elfogyasztom azokat, akik engem akartak megenni. A karok és lábak lenyesése közben nem figyeltem a környezetemre, holott kellett volna, mert egy jókora csapást kaptam a fejemre. Megperdültem és a lélegzetem is elállt a látványtól: a megégett, holtnak hitt kannibál esett nekem. Rövid úton lerendeztem, méghozzá stílszerűen az egyik tőből lemetszett lábbal, és mialatt megsült a hús, végig azt vártam, hogy a négyesfogat utolsó tagja mikor csap le a bokrok közül – de az est hátralévő része békésebben nem is telhetett volna.
Sosem tudhatjuk hát, hogy mire számítsunk és a feszültség fenntartásában az is szerepet játszik, hogy ha hajlamosak vagyunk felvenni a nyúlcipőt, vagy sárral, netán bujkálással, esetleg speciális páncélzattal álcázni magunk, illetve csak magányos tébolyultakat teszünk el láb alól, a barlangokat leszámítva megdöbbentően sokáig megúszhatjuk a nyílt hadiállapotot.
Azaz, jelentős mértékben a tetteinken múlik, hogy kutatnak-e utánunk halálosztagok. Ám a véletlen-faktor itt is számít, mivel ha belefutunk egy kezdetben a mélyben megbúvó, de később a felszínre is kimerészkedő, deformált csecsemőbe, vagy egy arc nélküli, torz testű rémbe, esetleg egy amorf, püffedt fertelembe, könnyen megeshet, hogy nem tudunk elfutni és akarva-akaratlanul fel kell vennünk az elénk dobott kesztyűt.
Szép és jó, de...
A The Forest tehát méltán érdemli ki az utóbbi idők egyik, ha nem leghidegrázósabb művének járó elismerést, ráadásul a játékmenete java is kifejezetten ötletes. Éppen ezért fájó, hogy több, átgondolatlan-kidolgozatlan elem is lerontja az amúgy parádés összképet. Így hamar rájöhetünk, hogysajnálatos módon a kannibálok amilyen ijesztők és fenyegetőek, olyannyira ostobák. Elképesztően primitív trükkökkel, például szikla körüli kergetőzéssel kicselezhetőek, ha nyílt konfrontációra kerül a sor, és ez meglehetősen illúzióromboló, mert az ember önkéntelenül is dúdolni kezdi a Yakety Sax-t, és azon tűnődik, hogyan tudna gorillajelmezt barkácsolni a nála lévő alapanyagokból. Az állatok pedig alighanem hallottak a lélekvándorlásról és tekintve, hogy kikkel kénytelenek megosztani lakhelyüket, ránk úgy tekintenek, mint a karma, őket abörtönükből kiszabadító, aranypajzsos lovagjára, mivel feltűnően gyakran tűrik egy szó nélkül a bunkócsapásokat és dárdadöféseket.
A történet is keserű szájízt hagyhat bennünk, mert hiába az ügyesen elszórt nyomok és utalások, a sztori javát egy fontos helyszínen barangolva rakhatjuk össze és ennél olcsóbb-igénytelenebb megoldáson tudatosan kellene agyalni. Arról nem is beszélve, hogy Timmy (a fiunk) egy jellegtelen-jelentéktelen mellékalak, érzelmileg lehetetlen kötődni hozzá, és motiváció híján veszett keresgélés helyett a többség inkább barkácsol-hadakozik, kivégezve a narratívát.
A grafikai glitch-ek, eltűnő tárgyak, vagy fejlesztések, kisebb-nagyobb kellemetlenségek is védhetetlenek, hiszen a készítők egyik visszajelzést a másik után kapták a korai hozzáférés során, és művüknek hiba nélkül kéne futnia. Megjegyzendő azonban, hogy igazán komoly, az élményt hidegvérrel legyilkoló bug-okkal szerencsére nem találkozni.
Végül, annak ellenére, hogy szorosan vett probléma helyett inkább érdekes fejlesztői koncepcióról beszélhetünk, bajosan mehetünk el szó nélkül az építkezés, pontosabban, annak felemás természete mellett. Elvégre, míg a tárgykészítés elemi szükséglet, addig egy komolyabb lakhely felhúzása, vagy a termőterület kialakítása az esetek javában szinte fölösleges, sőt, káros, mivel a lények agresszivitásában komoly szerepet játszik, hogy mennyire is terjeszkedünk. Persze, megvédhetjük magunkat rafinált csapdákkal, detény mi tény, hogy ha valaki egyedül, magányos harcosként ellenséges terepen kénytelen ténykedni, akkor jobban teszi, ha nem kelti fel rosszakarói figyelmét. Némileg furcsán veszi ki magát, hogy mert a legtöbb épület és tárgy nem ad akkora bónuszokat, hogy érdemben foglalkozni kelljen velük, jóformán csak azért dolgozunk, hogy aztán legyen mit megvédeni. Nekem személy szerint tetszett ez az életszerű rendszer, és mivel folyamatosan mozgásban maradtam, lombkunyhókban hajtottam álomra a fejem éspicike tábortüzeket raktam, az éjszakáim az esetek javában eseménytelenül teltek. De aki azzal a szent elhatározással vág bele a kalandba, hogy neki negyven rönkháza áll majd a sziget különféle szegletein, keserűen csalódni fog – már ha nem a kannibálokat és mutánsokat eltávolító mód mellett teszi le a voksát.
Mindent összevetve, ha súlyozzuk a negatívumokat és összevetjük őket a pozitívumokkal, továbbá figyelembe vesszük, hogy egy baráti, ötezer forint körüli áron kínált budget-címről beszélünk, akkor nem kérdéses, hogy a The Forest méltó a bizalmunkra. Aki viszont a műfaj újraértelmezését, vagy nyolc-tíz évvel később is bátran elővehető klasszikust várna el ezért az összegért, az inkább bele se kezdjen. Ugyanakkor, némi bizakodásra ad okot, hogy a készítők egyik patch-et a másik után élesítik, ergo, elviekben nem zárhatjuk ki, hogy a nem is olyan távoli jövőben nem „csupán” egy bátran ajánlható, hanem egy egyenesen kötelező címhez lesz szerencsénk.
