1. oldal
Az első Evil Within játéknak nagy reményekkel álltam neki, melyeket valósággal obliterált az, hogy a játék PC-s verziója rettenetesen startolt, tele volt bogárral és fagyogatott, ami egy horrorjátéknál különösen kellemetlen, mert teljesen megtöri a beleélést és lerombolja a hangulatot. Így sajnos annak idején nem tudtam megszeretni az Evil Withint és lecsaptam minden apró hibájára. Jó hír, hogy azóta az első részt már szépen kikalapálták, de ami a még jobb hír, hogy a második rész azon túl, hogy közel sem annyira bugos, rengeteget fejlődött is minden egyéb szempontból. Így az új epizód fantasztikus előzetesei után érzett óvatos érdeklődésem csupa kellemes csalódást termett, ahogy haladtam előre.
Mielőtt belevágnék a sűrűjébe, nagyon fontos tudnotok, hogy ez a játék nem olyan, amit minden probléma nélkül elkezdhettek a második résztől. A történet miatt esszenciális az első epizód ismerete, így a cikkben is hivatkozni fogok rá, vagyis ha nem játszottatok még vele, akkor vigyázat, innentől SPOILER veszély van a cikk hátralévő részében az első részre nézve, a másodikra természetesen nem.
Az első epizód sztorija kissé kusza volt és nehezen érthető első nekifutásra, de a vége felé közelítve összeálltak a puzzle elemek és egy meglepően jó történet kerekedett ki az egészből, mely sok érdekes karaktert mozgat, de sajnos a főszereplő pont nem tartozott közéjük. A második részre viszont már ő is beérett, így jobban kötődtem hozzá és valóban kíváncsi voltam mi lesz a sorsa. De nem csak ő, a többi fő és mellékszereplő is kidolgozottabb és emlékezetesebb mint az előző részben.
Három évvel járunk a Beacon Elmegyógyintézetben történtek után, detektívünk közel került az idegösszeomláshoz, de végül „csak” alkoholista lett, amiből mostanra valahogy felállt. Az első részből ismert Juli Kidman nyomozó, akiről kiderült, hogy a Mobius nevű titkos szervezetnek dolgozik – ők álltak az egész STEM projekt mögött -, ismét felbukkant és azzal találta meg Sebastian Castellanost, hogy a rég halottnak hitt lánya valójában él és igazából ők rabolták el, hogy egy új STEM hálózat központi magját csinálják meg belőle. De természetesen ismét beütött a krach, a kislány eltűnt és az elmékben létező szimulált város, Union elkezdett szétesni. Mivel a vésztervek nem igazán vezettek eddig sikerre, olyannyira, hogy elvesztették a kapcsolatot a bent lévő ügynökeikkel és gőzük sincs hol a kislány - az egyetlen, aki megállíthatja a katasztrófát -, rábeszélik a felügyelőt, hogy ismét lépjen be a hálózatba, találja meg a lányát és mentse meg, mert ha így folytatódnak a dolgok, mindenki, aki bent van a rendszerben, meg fog halni. Igazából persze a Mobiust ez távolról sem érdekli, ők csak a gyereket akarják, aki ritka különleges képességgel rendelkezik, így szükséges a projekt folytatásához vagy újrakezdéséhez.
Nem fogtok unatkozni, a történetet jól tálalták, végig motivál a továbbhaladásra. Az egészhez sokat hozzátesz az is, hogy ezúttal a grafikára sem lehet panasz, a játék jól néz ki, nincs lekorlátozva 30 fps-re és nincs ránk erőltetve a „fantasztikus mozi élményt nyújtó” alsó-felső fekete csík sem, valamint a film grain is opcionális.
2. oldal
Rengeteget fejlődött, finomodott a játékmenet. A kulcsszó itt a finomodott, vagyis gyökeres változás nem történt, ugyanazt a túlélő-horror receptet alkalmazták a fejlesztők, csak tanulva az első rész hibáiból. Ami mégis kicsit más, hogy nyíltabb a világ, a pályák, vagyis Unity területei szabadon bejárhatók és felfedezhetők, kóvályoghatunk a városban akár órákig is, mielőtt az aktuális fő- vagy mellékküldetés helyszínére mennénk, gyűjtögetve a fejleszerelést, XP-t, illetve az alapanyagokat a tárgykészítéshez. A craft rendszer most sokkal kiterjedtebb és átgondoltabb lett, több mindent lehet készíteni és több, összesen hétféle cuccból. Szedhetünk növényeket elsősegély csomag vagy szuri gyártásához, lőport különféle töltényekhez, fémrudat a számszeríj szigony típusú lövedékéhez és így tovább. A lőszerrel persze most is spórolnunk kell, tehát a sima zombikat (igazából nem zombik, ők az „elveszettek”) erősen ajánlott lopakodással elintézni, mert a nagyobb ellenfelek csak úgy zabálják majd a töltényeket. A közelharc egy leheletnyivel jobb lett, mint az előző részben, most már az öklünk helyett a késünkkel hadonászhatunk, de sokkal több kárt így sem teszünk a rosszakban, szóval ajánlott inkább simán csak elfutni, ha észrevesznek és ismét stealth killel próbálkozni.
A lopakodás rész most sem lett túl erős a játékban, ha észrevesznek, elég elfutnunk egy 10 méterre levő dobozig és elbújni mögé, majd körözni egyet körülötte, ha a zombi túl közel jön hozzá. A képességet lehet fejleszteni is, a passzívak mellett kioldhatunk egy lesből támadás, illetve lerohanás opciót is, ezek nem rosszak, de az indikátoraik bugosan működnek. A lerohanásnál ahogy közelítünk az áldozat felé, meg kell várnunk míg megjelenik egy kis piros nyíl, hogy indíthatjuk a támadást, majd várni kell, míg közelebb érve megjelenik a stealth kill gomb, amit jókor megnyomva hátba szúrjuk az ellenfelet. Ez jól hangzik, de az indikátorok rendszeresen rosszkor villannak fel, amitől égnek állt a hajam és inkább szépen lassan az ellenfelek mögé sündörögtem lerohanás helyett, mert az volt a biztos.
Ha már szóba jött a karakterfejlesztés, az most sem lett rossz. Bár igazából nagyon nincs is mit gondolkozni, hogy mit fejlesszünk, ajánlott az életerőt és a regenerációt a végére hagyni és inkább a harcot, erőnlétet vagy lopakodást kigyúrni. Ha szorgalmasan ölünk mindent, ami mozog, akkor bőven lesz elég agyvizünk a fejlesztéshez. A fegyvereket is tudjuk erősíteni a talált „weapon part”-okból, ezekből is lesz bőséggel, így nem kell gondolkodnunk, hogy melyik gyilokszerszámot gyúrjuk ki. Ez a játék egyébként sem olyan, mint a Dead Space, amiben ha feltápoltuk a plazmavágót, azzal végig lehetett nyomni az egész sztorit. Itt bizony mindent ki kell fejlesztenünk, mert nagyon limitált, hogy mihez mennyi töltény lehet nálunk, így a bossoknál körülbelül az összes fegyverből ki fogjuk üríteni a tárat. A képességfákban a fegyverek és a karakterfejlesztés esetében sincsenek igazi elágazások, vagyis mindent ki tudunk fejleszteni, ha az első végigjátszásra nem, akkor New Game+-ban biztosan.
Az újdonságokat szépen fokozatosan adagolja a játék, így mindig lesz valami új játékszer, amit kipróbálhatunk, többféle pisztoly és puska vár minket, egy számszeríj, amivel a kaland végére már 5 féle töltényt is használhatunk, valamint kapunk egy mesterlövészpuskát és a végén egy rohampuskát (assault rifle) is, plusz van egy meglepi, amit nem lövök le előre. Kár, hogy a legtöbbet így is a sima zombikat kell ölni lopakodással, az meg egy kicsit unalmas lesz már a játék második felére, pedig egyébként sokféle ellenfél van.
A változatosságra nem lehet panasz ilyen téren, és ugyanez elmondható a helyszínek esetében is, látványos és hátborzongató helyekre visz minket a játék, többre kell számítani, mint egy szörnyek által lerohant kisváros unalmas utcái.
3. oldal
Szerencsére nagyon sok butaságot kigyomláltak az első részből, így most már nem kell gyufával felgyújtani az elhullottakat, hogy ne támadjanak fel, nincs béna csapda hatástalanító minijáték és jobb a mentési rendszer is. Vagyis jól vannak elhelyezve az ellenőrzőpontok és a tükrök, amikkel Sebastian irodájába teleportálhatunk. Itt vár minket egy craft asztal, egy mentő pont és persze a doktornő a szimpatikus székével, amibe behuppanva a képességeinket tudjuk fejleszteni és hozzáférhetünk a széfekhez, amikhez ügyesen rejtették el a kulcsokat a pályák legváratlanabb pontjain. A széfekben töltények, agyvíz, fegyver darabok és hasonlók finomságok vannak. A harmadik fejezet után az irodában megnyílik még egy lőtér is, ahol kétféle játék vár minket, mindkettő hasznos jutalmakkal, szóval érdemes gyakorolni.
Jól lett belőve a játék nehézsége is, én Tülélő (Survival) fokozaton toltam, ami a közepesnek felel meg, előtte van a Casual, utána pedig a Nigthmare és a Classic. Casual módban kevesebben vannak és gyengébbek az ellenfelek, gyakorlatilag tárgykészítés nélkül is végig lehet repeszteni a játékon. A Survival mód a normál, ha akarjuk még itt is be lehet kapcsolni a célzás rásegítést. A Nightmare egy kicsivel könnyebb, mint az előző rész ugyanezen fokozata: az ellenfelek keményebbek, kevesebb lőszert találni és itt már természetesen nem bekapcsolható a célzás rásegítés. A Classic ehhez képest azzal szívat, hogy nincs automatikus mentés benne és összesen 7 alkalommal menthetünk a játékban, mellesleg pedig nincs karakter és fegyverfejlesztés. Ez a mód, csak az első végigvitel után nyílik ki. New Game+ kezdésénél nem vehetjük feljebb a nehézségi fokozatot, így nem trükközhetünk azzal, hogy átvisszük Nightmare módba a Survival végigjátszás termését. A kihívás mértékével már normál fokozaton sincs gond, haltam néhányszor, de komolyabb elakadásom itt nem volt, a bossok is lementek maximum 3 próbálkozásból (átlagos képességű játékosnak vallom magam).
Összességében a The Evil Within 2 egy jó játék lett, mindössze néhány apró hiba maradt benne. Sajnálom, hogy ezt elsőre nem tudták így összehozni, ha most vágtok bele a sorozatba, akkor jobban jártatok, mint én, hiszen mint mondtam, már kikalapálták az első részt, szóval bátran nekieshettek. Kell is, mert fontos a sztori a játékban, feltétlenül ajánlott az első epizód ismerete.
