1. oldal

Markus Heitz egy német fantasy-, horror- és sci-fi író. A jelenleg ötkötetes, törpékről szóló sorozatának első része 2009-ben jelent meg. A könyv egyes vélemények szerint egy szerepjátékra emlékeztet, melyben a karakterek különböző küldetéseket oldanak meg, majd megérkezve egy úticélhoz kiderül, hogy a körülmények megváltoztak, ezért egy új helyszín felé kell indulniuk, ahol aztán megint közbejön valami – csakúgy, mint a videójátékokban megszokott küldetéssorozatok esetében. A főhős találkozik olyanokkal, akik társává válnak az úton hosszabb-rövidebb ideig, tehát a csapat is megvan, a legvégén pedig minden szépen összefut egy szálba, jöhetne is a stáblista, ha játékról lenne szó.

Nos, ezentúl jön is, hiszen a King Art Games és a THQ Nordic összefogásából megszületett a The Dwarves című taktikai szerepjáték, mely a könyvön alapul. Ambiciózus vállalkozásnak tűnik, az eredmény pedig amolyan kétélű kard lett, melyben egy fontos részlet valahogy nem klappol. Hogy miért, az kiderül a tesztből.

Ahogy már említettem, a The Dwarves alapvetően egy taktikai szerepjáték akar lenni. A hatalmas térképen - mely szerintem egyébként nagyon jól néz ki, szépen megrajzolt csomópontokkal, domborzattal és a többivel - mozgatjuk hőseink csapatát, miközben a helyszínek között haladva mindenféle véletlenszerű esemény történhet. Ezeken a mellékhelyszíneken korlátozottan felfedezősdit is játszhatunk, olykor találunk néhány tárgyat, vagy beszélgethetünk valakivel, de a harc sem marad el, ha úgy alakulnak a dolgok.

A baj csak az, hogy valahogy egyik játékelem sem győz meg igazán. A játék világának bemutatása és a történet térképről való, narrált elbeszélése ugyan remekül működik és nagyon tetszett, hogy tele van részlettel és érdekes figurákkal, de a lelkesedésem kissé lelohad a kiszámíthatatlan és átláthatatlan harcjelenetek, valamint a karakterfejlesztés hiányosságai láttán.

A The Dwarves bedob minket a mélyvízbe az elején, hiszen egy csata kellős közepébe érkezünk: a támadó ork hordákat kell visszavernünk és megvédenünk a törpék védett világát a külső gonosz ellen. Már itt feltűnik, hogy nem árt, ha olvastuk a könyvet. A játék eleje rázós kezdést produkál és az egészet csak olykor támasztja alá néhány információ arról, hogy mi is folyik itt. Ehhez jön még az, hogy néhány játékelem, például az élelmiszer felhasználása a térképen, vagy ugyanitt a szimbólumok jelentése alig van bemutatva. Akik most ismerkednek Heitz világával, azoknak az egész kicsit túl gyorsnak tűnhet: még fel sem ocsúdtunk a harc kavalkádjából, Tungdil, a főhős törpe, aki emberek között nőtt fel és halvány fogalma sincs saját fajának dolgairól úgy általában, máris úton van, a hátán egy titokzatos ereklyékkel teli zsákkal.

2. oldal

A sebesség nem csökken a későbbiekben sem, Tungdil harcossá válása, vagy Gundrabur király utódainak találkozója is villámgyorsan lezajlik. Ennek eredményeképp a történetet nagyjából 10-12 óra alatt végigjátszhatjuk, attól függően, mennyi időt töltünk felfedezéssel és mennyire vagyunk szerencsések a harcban. A mozibevágások is igazodnak a tempóhoz, gyorsan jönnek és éles vágással zárulnak - egyébként nagyjából rendben vannak, de túl sokat azért ne várjunk tőlük. A törpék remekül festenek díszes páncéljaikban és divatos szakállfonataikkal, bár a mimika és a gesztusok terén nincsenek ilyen jól eleresztve, nem vehetik fel a versenyt a szerepjáték-nagyágyúk minőségével.

A játék vitathatatlanul legjobb része a történet elmesélésének módja, melyből árad a hangulat. Már írtam a térképen bekövetkező, véletlenszerű kis eseményekről, melyeket mindig örömmel láttam. Mikor Tungdil és csapata az egyik pontból a másikba utazik, néha beszélgetnek az aktuális helyzetről, arról, hogy érzik magukat, sőt, olykor még apró szöveges küldetéseket is kapunk párbeszédes formában, többféle döntési lehetőséggel (bár ezeknek nagyjából nulla a hatásuk a fősztorira, sajnos). Eljutunk például egy orkok által megtámadott tanyára, vagy találkozunk egy csapatnyi felbőszült polgárral, akik egy vetőmag-tolvajt üldöznek. Az aktuális eseményekkel viszont általában csak akkor leszünk tisztában, ha kérdezősködünk, körülnézünk a környéken, még egy keveset kérdezősködünk és így tovább. Különösen érdekes megismerni a résztvevők eltérő nézőpontjait.

A legtöbb ilyen kis mellékes kaland a térképen játszódik, azok kivételével, melyek külön területet kaptak. Az egészet nagyon jól megoldották. Az angol szinkron egy kellemes női hang, sokszor majdnem olyan érzés fogott el, mintha egy hangoskönyvvel tölteném az időmet, melyben a narrátor mellett minden szereplőnek megvan a maga szinkronhangja. Minden ehhez kapcsolódó elem nagyon jó minőségű, de még ebből is kiemelkednek azok a részek, mikor Tungdil gondolatait, érzéseit, vagy a helyszíneket írják le. A szöveget persze olvashatjuk is, jól láthatóan elkülönülnek a karakterek és a narrátor sorai. Néhány rész akár a könyvbe is beillene úgy, ahogy van, lehetséges, hogy tényleg felhasználtak a játékhoz egyes bekezdéseket - nem tudom, nem olvastam, de egyáltalán nem lepne meg. Annyi bizonyos, hogy életet visznek a világba és mélységet adnak a karaktereknek.

Sajnos a térképen csak időnk egy részét töltjük. Leginkább külön 3D-terepeken mászkálunk a csapattal, bejárva a fontos helyszíneket. Gyakran kerül harcra a sor, de néha szabadon felfedezhetjük az egész területet. Teljes pompájukban megcsodálhatjuk a törpék otthonául szolgáló vidékeket, helyszíneket, szakadékokat és hegyfalakat, ráklikkelhetünk egyes tárgyakra (ilyenkor a narrátor meséli el, miről van szó), vagy beszélgethetünk másokkal. Ugyanakkor ezek a területek nem túlságosan nagyok és a rejtvények sem túlságosan nehezek. A legjobb rész itt a szabad, nagyon hangulatos felfedezősdi, de azért nem ártott volna egy kicsivel több akció.

A játékidő legnagyobb részét a harc teszi ki és itt kezdődnek a komoly problémák. A The Dwarves bizony próbára teszi az ember lányának tűrőképességét, még ha az alapok rendben is vannak és a túlerő elleni harc helyenként (hangsúly a helyenkénten) kifejezetten szórakoztató tud lenni.

3. oldal

A csata elején kiválaszthatjuk, kik legyenek négyfős csapatunk tagjai. A lehetőségekbe mindenki beletartozik, aki csatlakozott hozzánk a történet során, így összesen 15 féle játszható karakterünk van, köztük Rodario, Narmora és Boindil is. Mindegyiküknek van néhány képessége, mint a tömegbe ugrásos támadás, a csontrepesztő ütések, a rémisztés, a gyógyítás és a többi. A szereplők fejlődnek, minden második szinten (a tizedikig) új képességet kapnak. Ezeken kívül még lehet náluk egy darab tárgy és ennyi, más lehetőség nem nagyon van a csapat alakítgatására. Fájdalmasan hiányzik az, hogy több opciónk legyen a hősök jobbá tételére és felszerelésére, kár, hogy ezt kihagyták, legalább a főszereplő, Tungdil esetében összehozhattak volna valamit – de nem.

Amire a legnagyobb figyelmet kell fordítanunk harc közben, az az, hogy a csapattagok egymást is sebezhetik… Ha ezt kombináljuk azzal, hogy egy hős halála az utolsó mentés betöltésének szükségességével egyenlő, meg is van a legerősebb indok a csúnya szavaknak a használatára. Szerencsénkre a karakterek csak az alaptámadást használják automatikusan, maguktól nem dobálják azokat a képességeket, melyekkel óvatosan és megfontoltan kell bánnunk. Azonban – csak, hogy ne örüljünk túlságosan – ezt az alaptámadást kizárólag akkor nyomják el, ha végre eldöntötték, hogy na, akkor harcoljunk. Sokszor ott állnak pár méterre az orkoktól és ha nem noszogatjuk őket néhány jól irányzott kattintással, nem csinálnak az égvilágon semmit – vagy mittudomén, lehet, hogy jót röhögnek a szakálluk mögött a játékoson, ki tudja.

Persze abban sincs olykor sok köszönet, ha nekilódulnak, hiszen lehet, hogy a kiszemelt célpont a játékmező másik oldalán tartózkodik, merő véletlenségből, vagy direkt, hogy a maradék hajunkat is kitépjük. A saját érdekünkben minden megmozdulást nekünk kell kijelölnünk és a megfelelő helyre irányítanunk. Ebben nagy segítségünkre van a space billentyű, melynek megnyomásával megállíthatjuk az időt. Gondolom senkit nem ér meglepetésként, hogy ez sem működik rendesen, hiszen nem egyszer előfordult, hogy hiába kattintgattam X törpe Y képességére és a Z orkra, mint általam kijelölt célpontra, a cuki szakállas figura a füle botját sem mozgatta, csépelte tovább azt a zöldbőrűt, akit eddig.

Az egyensúly nagyon ingatag lábakon áll, mondhatnám azt is, hogy a földön hever. Az automatikus képességek gyakorlatilag használhatatlanok, vagyis minimálisat sebeznek, míg egyes speciális támadások akár több ellenfelet is kiütnek egy időben. Emlékeztek még arra, hogy a saját csapatunkat is sebezzük? Nos, ha összelegózzuk az imént felvázolt problémákat, nem olyan nehéz belátni, hogy a harc – ami, megint mondom, a játék nagy részét kitevő elem – folyamatos szüneteltetésből, karakter- és támadáselhelyezésből áll, nameg tűzoltásból, mikor a kedves törpék nem követik az utasításokat és a maguk feje után mennek, vagy épp nem mennek sehová. Nyoma sincs annak, hogy mi most egy csapat hőssel kergetjük a gonosz orkokat, inkább valami mikromenedzsment-bébiszitting az egész. Borzasztó.

4. oldal

A kamerakezelés csak ront az egészen, ha ez egyáltalán lehetséges. Valami tökéletesen idióta megoldással a középső egérgombbal irányíthatjuk, de nyilván sosem fog olyan képet közvetíteni, amire gondoltunk. Sokszor ráközelít a törpékre vagy a környezetre, teljesen vakká téve minket, vagy bevágódik a fák közé, lehetőleg minél laposabb szögben, hogy egyáltalán semmit se lássunk. De még mindig van tovább, hiszen egy túlfejlett fizikai ütközésmodellt is beépítettek a játékba, ami annyira gáz, hogy szinte azt sem tudjuk elérni, hogy két törpe elfusson egymás mellett, miközben persze a kamera is rángatózik. Mindezek a kelleténél többször vezetnek ahhoz, hogy valamelyik törpe szakadékba szalad (mentett állás visszatöltése), beragad valahová (mentett állás visszatöltése), vagy kinyírja egyik társát (mentett állás visszatöltése). Ha sikerül behoznotok egy kameraállást, amivel nagyjából átlátjátok egy csata egészét, vagy legnagyobb részét, hozzá ne nyúljatok többet, kincset ér!

Az egyes csatákhoz tartozó küldetések egy idő után meglehetősen unalmassá válnak, túl kevés a változatosság: öld meg a vezetőket, zúzd szét az ellenfelet, érj el a célponthoz, nagyjából ennyi. A nehézség már normál fokozaton is komoly kihívásokat tartogat, bár ha odafigyelünk, plusz a kamera és az irányítás szelleme is ránk mosolyog, azért menni fog a dolog. A legnehezebb csata egyébként nem a játék végén van, hanem vicces módon valahol a közepe felé.

Hogy valami jót is mondjak a harcról: a szűk helyeken vívott csaták, amolyan 300-stílusban, roppant élvezetesek, csak daráljuk az orkokat, kihasználva a terep adottságait, miközben szinte megsajnáljuk a támadó ék mögött sorokban álló szörnyeket, akik semmit sem tudnak csinálni.

A The Dwarves igazából nem is játéknak nagyon jó, hanem interaktív hangoskönyvnek. A narrátor, a világleírás, az egész hangulat nagyon jól sikerült és pluszpont jár a karakterek szinkronjai miatt is. Taktikai szerepjátékként azonban már sokkal gyengébben muzsikál a King Art Games alkotása, egyrészt igazi RPG-elem és lehetőség kevés van, másrészt a harc zűrzavarossága, hibái, a bébiszitting és a kamerakezelés botrányosak. Valószínűleg sokkal jobb játék lenne, ha a történet mesélése egyfajta kalandjátékként a fő céllé vált volna, a harc pedig megmaradt volna a klasszikus, valós idejű taktikai harcnál, vagy a körökre osztott verziónál, mindenféle friendly fire, ütközésdetektálás és káosz nélkül. A Steamen jelenleg majdnem negyven euró a játék, egy ennyi problémával küszködő darab szerintem ennyit nem ér, bár a hangoskönyv-szakaszok miatt akciósan azért érdemes lehet belekukkantani.