Nálam a Supermassive Games a PlayStation 4-re készült Until Dawnnal beírta magát az egyik kedvenc stúdióim közé, mert egész egyszerűen imádom a filmszerű horrorjátékokat. Tudom persze, túl sok játékmenet nincs bennük, és inkább az olyan egész, mintha egy filmet néznénk némi interakcióval megspékelve, de ahogy egy B-kategóriás horror is remek szórakozás a maga módján, úgy az Until Dawn is az volt.
Később aztán a Supermassive függetlenedett a Sonytól, és most már minden platformra gyártja az Until Dawn mintájára készült horrorjátékait. Habár idén volt egy különálló címük, a The Quarry, alapvetően a The Dark Pictures Anthology című sorozatukat viszik, ami 5-8 órás játékokból áll, és mindegyik másfajta sztorit dolgoz fel.
A dolog azért is szórakoztató, mert a fejlesztők jellemzően összekevernek néhány bejáratott horrorfilmes műfajt, így aki jártak ezekben, az mindig megpróbálhatja kitalálni, hogy most éppen melyik (jó értelemben vett) klisét vették elő. Míg a The Dark Pictures Anthology korábbi részeiben sokszor eléggé elszakadt a történet a valóságtól, az antológia záró darabja, a The Devil in Me némileg földhözragadtabb.
Egy rövid prológussal kezdünk 1893-ban, amikor is egy friss házaspár megérkezik a Chicágóba, a World's Fair Hotelbe. Azt sajnos nem tudják, hogy a szállót az a H.H. Holmes vezeti, akit később elneveztek Amerika első sorozatgyilkosának. Holmes ugyanis úgy építette fel a hotelt, hogy mindenféle mozgó falakkal, záródó ajtókkal és csapdákkal tudjon játszadozni a betévedő szerencsétlenekkel, hogy aztán soha ne távozzanak többet. A gyilkosságokról azonban sokáig sem a többi szállóvendég, sem a város népe nem szerzett tudomást.
Gondolom sejtitek, hogyan végződik szerencsétlen idetévedt párosunk története, amit egy ugrás követ a jelenbe. Főszereplőink egy csapat közepesen bénának tűnő dokumentumfilmes, akik H.H. Holmesról szeretnének forgatni, azonban a dolog nehezen akar összejönni. Egyszercsak azonban megjelenik egy rejtélyes milliomos, aki elárulja, hogy a saját szigetén felépítette a World's Fair Hotel pontos másolatát, és meghívja a csapatot, hogy nyugodtan elkészíthetik a filmet nála.
A brigád nem hagyja ki a lehetőséget, hogy ezzel talán jobb anyagot tudnak majd letenni az asztalra, még akkor sem, ha elég hamar elkezdenek gyanússá válni a dolgok. De, hát ugye pont ez a szórakoztató az ilyen jellegű történetekben, hogy a szereplőknek még akkor sem esik le, hogy gyakorlatilag egy horrorsztoriba csöppentek, amikor már réges-régen nyilvánvaló.
Innentől kezdve természetesen nem részletezem tovább a sztorit, csak általánosságban beszélnék róla: ez az egyik legjobb és legszórakoztatóbb, amit a Supermassive valaha készítette. Az öt szereplő mindegyike megfelelően balfék és idegesítő, úgyhogy az ember igazából azt se bánja, ha meghalnak, de azért lehet bennük szimpatikus tulajdonságokat is találni. Ahogy a Supermassive játékaiban lenni szokott, egyes karakterek túlélése sok esetben a jóval korábban meghozott döntéseinken múlik, márpedig döntési lehetőségből és a szereplők közti interakciókból ezúttal is akad bőven.
Ugyanakkor (legalábbis érzésre) több lehetőségünk van aktívan segíteni karakteinket a túlélésben: a The Devil in Me a korábbi részeknél nagyobb szabadságot ad a mozgásban, több olyan szekció is akad, ahol menekülnünk és elbújnunk kell. Ráadásul szereplőink most már tudnak mászni, valamint tárgyakat áthelyezni. Ez utóbbinak a megvalósítása nem sikerült zökkenőmentesre, és úgy alapvetően fölöslegesnek is tűnt a legtöbb esetben, de legalább ilyen is van.
Maga a környezet, vagyis a horrorhotel szuperül megvalósított, elképesztően hangulatos és ijesztő helyszín. A helyszínek átrendeződnek, a falak mozognak, és tele van masinériával és animatronikus figurával, amik önmagukban rémisztőek. Sok esetben egyébként a Fűrész című film jutott eszembe a körítésről, és az is stimmel, hogy Supermassive-mércével mérve ezúttal néhány tényleg nagyon brutális gyilkosság is bejátszik. Apropó mozgó falak és helyszínek: ha látunk egy ajtót, amit érdemes lenne kinyitni és felderíteni, mi van mögötte, azt jellemzően érdemes rögtön megtenni, mert később már nem biztos, hogy vissza fogunk tudni menni.
A játékot ezúttal is lehet online tolni egy barátunkkal, illetve egy szobába összegyűlve akár öten is nekiállhatunk, váltogatva a különböző karakterek között. Ez utóbbi hatalmas szórakozás, egy borongós téli délutánon összeülni, és közösen ijedezni, és tulajdonképpen pont egy délután alatt végig is lehet vinni.
A színészi alakítások is többnyire szuperek, mint ahogy a grafika is elsőosztályú, de ezt tulajdonképpen már megszoktuk a Supermassive-tól.
Ami gyengeséként írható fel, hogy a QTE-elemek sokszor frusztrálóak, ls az itt-ott elszórt megoldandó feladványok többsége teljesen egyértelmű és könnyű. Meg persze, a játék maga (ahogy fentebb írtam), nem túl hosszú, bár abban az esetben azért tartogat némi újrajátszhatósági értéket, ha például megpróbálunk megmenteni (vagy épp megölni) minden karaktert.
Összességében tehát mindenki sejti, hogy milyen játék is a The Devil in Me, és ennek megfelelően, ha szeretitek ezt a stílust, akkor abszolút tudom ajánlani.
