Egy gyors villanás

A szórakoztatóipar más képviselőihez hasonlóan a videójáték-fejlesztők között is jócskán találni egy komoly húzás után becsődölő, vagy egykori nagy dobásukat messze alulmúló apróságokkal elvegetálgató hullócsillagokat. Alekszej Leonyidovics Pazsitnov mindössze a huszonkilencedik esztendejét taposta, mikor tető alá hozta a szcéna sanszosan legismertebb, addiktív remekét, a Tetrist, viszont azóta nem nagyon hallatott magáról.

A 2007-es Crackdown-nal bizonyító, körülajnározott Realtime Worlds három kurta évvel később tönkrement, mivel a GTA Online előfutárának tekinthető APB: All Points Bulletin a lőtéri kutyát sem izgatta. Az L. A. Noire debütálását követően dicshimnuszoknak is beillő kritikák ezreiben magasztalt Team Bondi rút, botrányok tarkította kimúlása milliókat sokkolt. John Romero lassan évtizedek óta a harmadvonal alján kullog, és a Behaviour Interactive sem tudta megismételni a Dead by Daylight sikerét. A szomorú lista hosszasan folytatható lenne, és biztos, hogy a brit Supermassive Games sem maradna le róla.

Hiszen a sokáig jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb projektekkel szenvedő, aztán az interaktív filmek műfaját újra az érdeklődés fénykörébe állító Until Dawn-nal berobbanó alakulat eddig finoman fogalmazva sem ért fel a várakozásokhoz. A The Inpatient se íze, se bűze tucatblődliként keserítette el a vásárlókat. A Hidden Agenda is sokakat elcsüggesztett, míg a Bravo Team-et a közmegegyezés hagyományosan a chili-esszenciába áztatott, fogazott herecsipesznél durvább vallatási segédeszközökhöz sorolja. Ráadásul a második részt látván az is egyre egyértelműbb, hogy önállóan is élvezhető-értelmezhető horror-thriller történeteket felvonultató sorozatuk, a The Dark Pictures Anthology sem feltétlen fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Meghökkenő mesék

Bár a leginkább egy kimért angol komornyik, egy hatásvadász, spiritiszta showman és egy gyászfekete humorban utazó, alternatív komédiás sajátos keverékeként leírható, titokzatos Kurátor furcsa figura, szakmai elkötelezettsége páratlan. A pedáns-modoros férfiú ugyanis felnőtt élete javát imádott tárlata gondozásának szentelte, így annak hírneve páratlan – pláne, mert a csak itt fellelhető fóliáns-kuriózumok őrangyala kölykeit óvó tigrisként védelmezi kincseit.

Ám mi elsőrangú kapcsolatainkkal kivívtuk magunknak a jogot arra, hogy beleolvashassunk az egyik kötetbe. Elhelyezkedünk hát kényelmes karosszékünkben, és az udvarias, ám tartózkodó csodabogár felügyelete alatt elmélyedünk a vaskos irományban. Ez azonban elsőre nem kínál sokat, sőt, eleinte esküdni mernénk rá, hogy csúnyán átvertek minket, mivel egy már-már banális semmiségnek tűnő közhelyparádét kapunk a pénzünkért. De ahogy telik-múlik az idő, önkéntelenül is csodálni és tisztelni kezdjük házigazdánk páratlan ízlését, mert az alkotás olyannyira lebilincsel, hogy úgy érezzük, mintha egy film kockái peregnének a fejünkben.

A kenyerét egyetemi tanárként kereső John hivatásszeretetét jól mutatja, hogy egy különleges kirándulással lepi meg sztárdiákjait. Az ötvenhez közeledve újra az iskolapadba ülő Angela, a fiatal-naiv Andrew, a vagány Taylor és az őt körüldongó, barátságnál többre vágyó, élsportoló Daniel kifejezetten lelkesek. Elvégre oktatójuk nem egy döglesztően unalmas-steril múzeumba, hanem a boszorkánypereiről hírhedt Little Hope-ba viszi el őket.

Ám a kellemes kiruccanás percek alatt lidércnyomásba torkollik, mivel buszuk felborul, és mert sofőrjüknek se híre, se hamva, gyalog kénytelenek segítséget szerezni. Majd kiderül, hogy a település szinte teljesen lakatlan, és esélyük sincs visszatérni a civilizációba, mivel az utcákat beborító köd egyfajta természetfeletti, tájékozódásuk megzavaró csapdaként vágja el őket a külvilágtól.

Ennek tükrében nem csoda, hogy az érintettek pánikba esnek. Holott ez csupán a rájuk váró gyötrelmek nyitánya, mert kisvártatva az 1692-es esztendő szörnyűségei elevenednek meg előttük. Döbbenten kell, hogy konstatálják, hogy a látomásaikban feltűnő, máglyára küldött Lambert-família tagjai a kiköpött másaik, és mire felocsúdhatnának, emberhúsra éhes, torz-elpusztíthatatlan kreatúrák loholnak a nyomukban.

Nincs menekvés, és a talányok is percről percre sokasodnak. Mi köze az ötösfogatnak a régmúlthoz, és egy velük külsőre szintén megegyező család 1972-es tragédiájához? Miért követi őket egy ellenszenves vénember? A lépteiket kíváncsian figyelő, és vízióikban is főszerephez jutó, Mary-nek nevezett kislány vajon félreértett áldozat, sátáni erők bábja, vagy az ördög cinkosa? Meghaltak volna, és ez egy purgatóriumi próbatétel, vagy a lélekvándorlással függ össze a hajmeresztő tortúra? Esetleg igenis lelhetnek megalapozott, racionális-tudományos magyarázatot a furcsaságokra?

Hogyan tovább?

A készítők becsületére legyen mondva, egy percünk sincs unatkozni – főleg, mivel nem holmi passzív befogadást igénylő rémmesében merülhetünk el el. Mi szabhatjuk meg, hogy hőseink mennyire tolerálják egymást, miként reagálnak a hozzájuk intézett kérdésekre és mit fognak fel a körülöttük szüntelenül örvénylő, kaotikus lázálomból.

Azaz az alkoholizmus démonjával viaskodó professzorunk kivagyi-agresszív akarnoként, netán általános megbecsülésnek örvendő csapatvezérként dirigálhat, és a zöldfülű bokorugrót sem feltétlen kárhoztatja örök másodhegedűsségre teszetosza természete. Előbújhat belőle a kitörni igyekvő macsó, ahogy a hőskomplexusos muszklimiska is lehiggadhat, és a savanyú matrónán felülkerekedhet elviselhetőbb énje. A punkos beütésű leányzó pedig hisztérikaként ejtheti kétségbe, vagy acélos akaratú, bátor amazonként nyűgözheti le társait, és az sem mellékes, hogy viszonozza-e az atléta iránta táplált, gyengéd érzelmeit.

Emellett az utolsó leheletükig küzdő szerencsétlenek sorsa is a kezünkben van. Mert ha a bőrükbe bújva nem kutatjuk át alaposan a megannyi titkot rejtő városka fontosabb helyszíneit, gondolatébresztő, a homályt eloszlató, vagy tévútra terelő nyomok tucatjairól maradunk le. Míg ha a bő marokkal mért QTE-epizódoknál totojázunk, vagy nem a megfelelő döntést hozzuk, a sztori váratlan irányokba kalandozhat. Hovatovább, ha egyik-másik karakter nem szimpatikus, vagy egyszerűen rosszul jön ki a lépés, akkor földi pályafutása gyors, de annál fájdalmasabb véget érhet. Vagyis bár istent játszunk, omnipotenciáról szó sincs, és az is megeshet, hogy első kézből bizonyosodunk meg arról, hogy a pokolba vezető utat valóban jó szándékkal kövezték ki.

Pacalból gyümölcssalátát

A Guildfordban székelő cég munkatársai tehát szigorúan joggal lehetnek magukra büszkék, mivel művük csavaros története garantáltan magával ragadja a fordulatokkal és rejtélyekkel megspékelt thrillerek rajongóit. Tűkön ülve várjuk, hogy mi vár ránk a következő fejezetben, és a fontosabb csomópontok elérése után sem lazíthatunk, mert hamiskás félmosolyú vendéglátónk mindent megtesz azért, hogy összezavarjon minket.

Ám sajnos a papíron hibátlan koncepció a gyakorlatban már messze nem muzsikál olyan fényesen, mint a tervezőasztalon. A legfőbb, megbocsáthatatlan-érthetetlen ősbűn az, hogy a fejlesztők nem érték be a feszültségkeltéssel, és a fejükbe vették, ez karcsú az üdvösséghez. Ezért elhatározták, hogy kerül amibe kerül, de riogatni fogják az érdeklődőket. Ám pechükre az ágazat egyik veteránja helyett egy, a Five Nights at Freddie's franchise-on sikoltozó netcelebek videóin szocializálódott, alsós gyerkőcöt bíztak meg a feladattal. Ergo az első pillanattól fogva kudarcra ítéltettek, ugyanis a Télapó létezését tényként kezelő lurkó nem tudott elszakadni Scott Cawthon főként olcsó ijesztgetésekre építő sikersorozatának érezhetően a fiatalabbakat megcélzó fogásaitól.

Persze, ez a feltételezés elsőre abszurdnak tűnhet, de ennél csak az volna groteszkebb, ha egy korábban számos alkalommal bizonyító specialista sározta volna be a renoméját egy kapitális baklövéssel. Mivel az elvileg azonnali szívmegállást indukálni hivatott jelenetek viccnek durvák, komolyan nyilván egyiket sem gondolták, és szándékos paródiának hallatlanul gyengék.

Egyedül az bennük a horrorisztikus, hogy 2020-ban akad olyan félhülye antitalentum, aki a semmiből elugorva sikoltozni kezdő, aszott-torz fantomokkal és a háttérben motoszkáló förmedvényekkel bohóckodik. Hiszen ezek a vurstli-szellemvasúton is megütközést keltő, nívótlan marhaságok maximum néhány tizedmásodpercre hozzák ránk a frászt. Ám cserébe lenullázzák a kifinomultabb megoldások élményfaktorát, és ez akkor is nehezen áthidalható problémát jelentene, ha a program irányítása nem a botrányos, illetve a monitor-kettéüvöltően frusztráló között ingadozna.

Pontosabban, a kontrollert preferálva nincs gond, az egérre vagy a billentyűzetre voksolva viszont idegtépőbbnél idegtépőbb hibák keserítik meg az életünk. Ez tekintve, hogy sétáláson, dialógus-opciók kiválasztásán, gombnyomkodós-kattintgatós kihívások abszolválásán és tárgyak felvételén vagy megvizsgálásán túl semmit tehetünk, minimum bicskanyitogató. Egyben óhatatlanul kétségeket ébreszt bennünk azt illetően, hogy mennyire gondolták komolyan a Supermassive Games-nél ezt az egészet.

Verdikt

Összességében a The Dark Pictures Anthology: Little Hope esete ékesen illusztrálja, hogy egy jó alapötlet önmagában kevés. Egységesebb, a Youtube-tartalomgyárosoknak szánt, avétos-ócska bohóckodást takaréklángra tevő hangulattal és acélosabb minőség-ellenőrzéssel akár zsánere megkerülhetetlen etalonjává is avanzsálhatott volna. De ebben a formájában a legnagyobb jóindulattal sem több egy szórakoztató és élvezhető, sőt, pár kört a reménytelen-szürke átlagra is ráverő, ám az élvonalhoz fel nem érő kísérletnél. Ezerszer jobban járunk, ha a frissességét egy évtized elteltével is megőrző Heavy Rain-re, vagy a stúdió 2015-ös remekére tesszük le a voksunk.