I. oldal: Riddickográfia

Sokan ki nem állhatják a sorozati összevisszaságokat. Pedig a rendszertelenség gyönyörködtet, gondoljunk csak a Star Wars-ra. Hat mozifilm, novellák, mellékszálakat feldolgozó képregények, rajzfilmsorozat, videojátékok a legkülönfélébb platformokon, és még sorolhatnám. A Riddick egyelőre nem tart itt, Vin Diesel sci-fijéből két film, egy anime, és két játék készült egyelőre, de jó úton halad, hogy kikerekítve ezt a képzeletbeli sötét világot, maradandó élményeket nyújtson számunkra.

A pszichopata gyilkos, Richard B. Riddick sztorija a 2000-ben debütált Pitch Black: 22 évente sötétség című filmmel indult el. A mozi elején a kegyetlen bűntetteiről ismert antihős éppen egy rabszállító űrhajó fedélzetén utazva várja, hogy megkezdhesse jól megérdemelt börtönbüntetését, amikor egy meteorraj kényszerleszállásra kényszeríti a hajót. Az ismeretlen bolygóra való zuhanást kevesen élik túl, Riddick megszökik, a problémákat pedig csak növeli, hogy a planétán 22 évente bekövetkező teljes sötétedés vérszomjas ragadozókat csal a felszínre. A filmben nem kisebb feladat vár a főszereplőre, mint túlélni az éjszakát, és megmenekülni a horror földjéről.

A Riddick: A sötétség krónikája című folytatásban a még mindig szökésben lévő hősünk a halálkufárok vérszomjas seregeivel kénytelen szembenézni, azokkal a lényekkel, akik egy invázió során lemészárolták fajának minden példányát. Utolsó fúriaiként Riddick elhatározza, hogy szembe száll a hódítókkal, és megöli azok gonosz vezetőjét, Lord Marshalt. A két mozit az Animátrix készítőjének új rajzfilmje, a Riddick: A sötét düh köti össze, melyben emberünknek fejvadászokkal és szerencseharcosokkal kell megküzdenie a túlélésért.

Mindkét új produkció 2004-ben debütált, és még abban az évben megérkezett a Vin Diesel saját fejlesztőcége, a Tigon Studios és a svéd Starbreeze Studios által közösen készített The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay játék is. A PC-re és első generációs Xbox konzolokra megjelent FPS-ben Riddicket sikerül elkapnia a törvény képviselőinek, és egyenesen a legkeményebben őrzött Butcher Bay börtönbe szállítják. A játék igazán remek, kilenc pont feletti kritikai értékeléseket kapott, a most megjelent, és jelen cikkünkben tesztelt The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena pedig nagyszerű ajándékkal szolgál számunkra, hiszen tartalmazza a régi játék új köntösbe bújtatott feldolgozását is.

II. oldal: Escape from Butcher Bay

Az új Riddick játék indítása után két kampány közül lehet választani. Az egyik az Escape from Butcher Bay, a másik pedig ennek a folytatása, az Assault on Dark Athena. Noha az első játékot öt éve egyszer már nyomhattuk, érdemes ismét nekifutni, hiszen nem csak a minden igényt kielégítő új grafikai motor kölcsönöz különleges élményt, de ily módon feleleveníthetjük, milyen eseménysorozatok is vezettek a Dark Athena űrhajóra való megérkezésünkhöz.

A cselekmény első részében főszereplőnknek zendülést kell szítania a börtönben, hogy kihasználva a felfordulást kijuthasson a tömbből. Az akció előkészítéséhez persze mindenféle szívességeket kénytelen tenni rabtársainak, sőt nem egyszer még verekednie is kell. Puszta kézzel, ahogy a kemények csinálják. Később Riddick megkapja a sötétben is látó különleges szemeket, a börtön alatti barlangrendszerből pedig egyenesen a szabadulásunk előszobáját jelentő bányába vezet az utunk. A folytatást bárki ismerheti, a befejezést viszont természetesen nem lőném le, hátha valakinek kimaradt volna az előd.

A feldolgozás fantasztikus lett. Maximálisan megérte az új Butcher Bay végigjátszására szánt két este, az öt évvel ezelőtti koncepció ugyanis még most is olyan mértékben lenyűgöző, hogy kevés játék tudja csak felülmúlni. A mindenféle rossz arcokkal való smúzolás, a smasszerek szeme láttára történő késvásárlás és az udvari ökölharcok páratlan börtönhangulatot árasztanak magukból, amit csak feldob a szökés alatti szellőzőjáratokban való bóklászás, és persze a bányában történő események sokasága. Pont megfelelő dózisokban cserélik egymást a lopakodós, sötét sarokból előugró, és járőrt csendben megfojtó részek a gépfegyveres attakokkal, valamint az óriásrobotos dühöngésekkel, mikor épp beleunnánk az egyikbe, pont megmenti a hangulatot a másik stílus.

Noha a játék szinte teljes egészében elragadó, sajnos megmaradt néhány régi hiba is benne. Az egyik, hogy az őrök nagyon bután viselkednek, az egymásra való lövöldözést követően ha bebújunk az árnyékba, akkor persze legtöbbször utánunk jönnek, de nem egyszer simán feladják a keresést, mondván biztos felszívódtunk, elmúlt a veszély. Ezt a riot guard robotot vezetők ellen még inkább el lehet játszani, ha eltűnünk a szemük elől, akkor hátat fordítanak, és elindulnak a terem másik felébe keresni minket. Nevetséges, ahogyan a megölt karakterek animációja is. Nem egyedi jelenség ugyanis a játékban, ha lelövünk valakit, akkor az ahelyett, hogy összerogyna, valami furcsa programhibának köszönhetően tripla hátra-szaltót vet a levegőben. Vicces dolgok ezek, kicsit el is rontják a Vin Diesel dörmögő hangjával dupla sötétté és nyomasztóvá varázsolt atmoszférát, azért ha már ennyit dolgoztak a feldolgozáson, igazán kijavíthatták volna ezeket a bugokat is. Ettől eltekintve viszont még mindig azt mondom, hogy az Escape from Butcher Bay egy tökéletesen eltalált, páratlanul hangulatos játék, szerintem a valaha készült legjobb filmadaptáció.

III. oldal: Assault on Dark Athena

A Butcher Bay-ből való szökés után Riddick nem sokáig örülhet a szabadságnak, hiszen a felszállást követően hamar fejvadászok támadják meg az űrkompját. Szerencséjére sikerül kicsúsznia az őrök markából, és szabadon vághat neki a Dark Athena csatahajó felfedezésének. Természetesen a cél itt is a szabadulás, ez azonban nem lesz könnyű, hiszen nem csak, hogy mindenféle rosszarcú zsoldos, és egy hadseregre való kegyetlen droid cirkál a fedélzeten, de még az egyetlen elérhető mentőhajó is működésképtelen. Kopasz hősünk azonban nem ijed meg az akadályoktól, és vezetésünkkel útnak indul, hogy átverekedve magát a legénységen, innen is kereket oldjon.

A kalandjaink többnyire az űrhajó belsejében zajlanak, ennek megfelelően teljesen más atmoszféra vár ránk. Az első rész régi, koszos, omladozó börtönfalait csillogó fém borítás váltja fel, amerre csak megyünk, mindenhol ez az egységes enteriőr fogad bennünket. Persze a félhomály most is megvan (a lámpákat is kilőhetjük), így Riddicknek bőven akad lehetősége kihasználni a sötétben látó képességét, azonban immáron közel sem olyan változatos és színes a játéktér, mint korábban volt. Azért eltévedni még így se lehet, főleg, hogy ezúttal sokkal kevesebb olyan misszió van, amiben nem csak egy irányba, előre kell rohannunk.

A játékmenet a régi, ha éppen nem akciózunk, akkor lehetőség van emberekkel beszélgetni, akik jó szokásukhoz hűen ezúttal is csereszívességeket kérnek tőlünk, Riddicknek pedig mindegyiket teljesítenie kell, hiszen így tud csak megmenekülni a halálhajóról. A gameplay során azonban ezúttal már nincs annyira értelme lopakodni, hiszen az őröket már nem tudjuk megkerülni, az összetűzés legtöbbször elkerülhetetlen. A csata kétféle módon zajlik, vagy taktikázunk, a sötétből előbújva egyenként csendben eltörve mindenkinek a nyakát, vagy választhatjuk a face to face harcot is. Az utóbbi legtöbbször kimerül az egymásra lövöldözésből, de olykor lehetőség van verekedni is, lévén nem mindenkinek van stukkere a hajón. A történet nagyjából 4-6 órányi kikapcsolódást biztosít, a cselekmények során pedig hősünk megismer egy szellőzőnyílásokban bujkáló kislányt, találkozik a hajó börtönében sínylődő rabokkal, magára haragítja a kapitány asszonyt, illetve egyszer még egy kisebb kirándulást is tesz egy koszos, ipari bolygón, de ez immáron legyen meglepetés azoknak, akik végigjátsszák a sztori módot.

Assault on Dark Athena a nagy sikerű előd árnyékában csak egy gyenge küldetéslemeznek tűnik. A beszélgetős, keresgélős részeket háttérbe szorítják a folyosókon rohangálós, lövöldözős missziók, nincsenek is már nagyon mellékküldetések, az egész szinte egyetlen szálon fut. A játékelemek maradtak a régiben, nagy sajnálatomra nem gondolták tovább a sunyizós részeket sem, pedig milyen klassz lett volna, ha csapdákat tudunk állítani, vagy mondjuk kólás dobozok, vagy hasonló elszórt cuccok dobálásával zajt csinálhatunk, eljátszadozva ily módon egy kicsit az őrökkel. Igen sovány az újdonságok felhozatala is, persze van új történet, új helyszín, kapunk új stukkereket, meg magunk elé szoríthatjuk például a megölt droidokat, némi ingyen lőszerhez jutva a karjukhoz csatolt gépfegyverrel, de ez nagyon kevés. Sokkal többet vártam az Assault on Dark Athenától, azt hittem legalább kétszeresen felülmúlja a nagy elődöt.

IV. oldal: Mi lapul még a Riddickülben?

A feljavított grafikán és a sztori folytatáson kívül még egy fontos újdonságot kapott a Riddick játék, és ez a multiplayer mód. A különböző fórumokon sokat vitatott véleményem továbbra is az, hogy kényszerből senki se erőltesse a többjátékos lehetőségeket, vannak ugyanis olyan címek, amikhez egyszerűen nem illik az ilyesmi. A Riddick ilyen, a DM és a CTF úgy ahogy van nevetséges, egyedül a Pitch Black ér valamit, amiben egy Vin Diesel van, a többi játékosnak pedig őt kell elkapnia, de ott is inkább csak egymás hajkurászása folyik. Aki tehát nem akarja elrontani a két kampány által nyújtott élményt, az ne próbálja ki ezeket, a végigjátszás után inkább nézegesse a cigis dobozok és a fejvadászkártyák felszedegetésével elérhetővé váló tervrajzokat, rendereket, és videókat felvonultató extra tartalmakat, majd tegye fel szépen a játékot a polcra, ott a helye.

Én részemről már annak is örültem volna, ha egyedül a Butcher Bay felújított változata jelenik meg, de így a folytatással együtt egy nagyszerű történet kerekedett ki az egészből. Két játékot kaptunk egyszerre, és bár az Assault on Dark Athena közel sem szerepelt olyan jól mint az elődje, egyáltalán nem rossz a csomag.

Ami az értékelést illeti, a The Chronicles of Riddick minden hibája ellenére megérdemli az elismerést. Hosszú órákra a képernyő elé tudott kötni, jó az egésznek az atmoszférája, a karakter pedig tökéletesen illik Vin Dieselhez. Mit nekem lövöldözés vagy halálhörgés, de még a csontok szilánkosra törésének a hangja is eltörpül amellett, mikor hősünk megszólal azon a nyugodt, de mégis velőig hatolóan komor, mély hangján. A levegő ilyenkor megfagy a lakásban, én meg törékeny, rózsaszín pizsamás kislánynak érzem magam hirtelen, aki egyetlen félmondatot képes kinyögni a csúnya, kopasz bácsi dermesztő képétől elkábulva: Brumit akarom...

Az értékelés az Xbox 360-as változatra vonatkozik ez esetben, a játékot konzolon teszteltük.