Örömhír

Egy nagy kedvenc újbóli kivirágzásánál katartikusabb-örömtelibb eseményt elképzelni sem lehet – főleg, ha egy gödörbe került, elavultnak bélyegzett, viszont annak idején százezrek gyermekkorát meghatározó ex-etalonról van szó. Felemelő, ha a nagybetűs Jó megannyi hányattatást követően utat tör magának, és fennen hirdeti, hogy hullámvölgyek ide, mélypontok oda, van remény. Nincs mese: bátran világgá kiálthatjuk, hogy a 2009-es, véglegesnek hitt búcsúja után hamvaiból feltámadó, főnixmadárként tündöklő Kretén magazin októberi lapszáma joggal villanyozhatja fel az érdeklődőket.

Mi? Ja, hogy az új Terminátor? Szóra se érdemes, szokás szerint elbaltázták.

A rettenetes fogadtatású 2015-ös Genisys után a döntéshozók úgy határoztak, hogy egy újabb reboot-tal kell kiköszörülni a második rész után meredek zuhanórepülésbe kezdő franchise becsületén esett, példátlan csorbát. Ez rendjén is volna. Ám az, hogy miért az erősen hullámzó teljesítményt nyújtó David S. Goyerre, és a nem is olyan régen a Gemini Man-nel sokkoló Billy Ray-re bízták a nem mindennapi feladatot, rejtély. Mint ahogy az is nehezen érthető, hogy mi szükség volt nyolcadvonalbeli, jóformán sehol sem jegyzett Justin Rhodes közreműködésére.

Akármi is áll a forgatókönyvírók meghökkentő kiválasztása mögött, a tények sajnos önmagukért beszélnek. Nem megbirkóztak meg a kihívással, mivel nem tudtak, mertek vagy akartak élni az ölükbe hullott, páratlan lehetőséggel. A Terminátor: Sötét végzet emiatt soha, egyetlen kurta percre sem érződik többnek az 1984-es eredeti és az 1991-es kasszasiker egy-két, megkérdőjelezhető minőségű ötlettel feldobott utánérzésénél.

Világvége 2.0

Bár Sarah Connor (Linda Hamilton) megakadályozta, hogy az öntudatra ébredő Skynet 1997. augusztus 29-én nukleáris pernyévé égessen hárommilliárd, mit sem sejtő nyomorultat, diadaláért szörnyű árat kellett fizetnie. Az elbukott mesterséges intelligencia egyik terminátora (Arnold Schwarzenegger) ugyanis hidegvérrel kivégezte veszélyforrásnak tartott fiát, a kiskamasz Johnt, majd elmenekült. Ez tönkretette az életét imádott gyermeke megvédésének szentelő nőt, aki a társadalom peremére szorult, körözött terroristaként tengeti napjait. Egyetlen groteszk-beteges öröme, hogy harca nem ért véget. Egy rejtélyes, értesüléseit ki tudja, hogy honnan szerző szövetségese időnként megadja neki egy gépszörny koordinátáit. Ő aztán bepakolja járgánya csomagtartójába tekintélyes arzenálját, padlógázzal a megadott találkaponthoz száguld, és szabadjára engedi dühét.

Míg az élemedett kora dacára hallatlanul heves veteránt már csupán a bosszú hajtja, a gyártósor mellett robotoló Dani Ramos (Natalia Reyes) az egyszerű örömök híve. Idillinek bajosan nevezhető, cserébe kiszámítható élete azonban egy szempillantás alatt fenekestül felfordul, mikor egy, az apja külsejét felvevő mechanikus merénylő (Gabriel Luna) ront rá. Szerencséjére a 2040-es évekből érkezett, implantátum-beültetésekkel megannyi különleges képességre szert tevő, keménykötésű katonanő, Grace (Mackenzie Davis) segítségével el tud menekülni. De ez nem változtat azon, hogy szerettei halottak, űzött vadként kénytelen menekülni a biztosra vehető vég elől, és elvadult-kéretlen őrangyala messze kirí a civilizált-elpuhult tömegből.

Ahogy azt nem nehéz kitalálni, a meglehetősen eltérő személyiségű nők végül összefutnak, kelletlen szövetségre lépnek, és hamar kisül, hogy nem az örökké gyászoló anya egykori nemezise keveri a lapokat. Persze vitathatatlan, hogy a felállás kísértetiesen emlékeztet a régi nótára. Ezúttal egy Legion-nek keresztelt, elszabadult program áll a rémtettek hátterében, és hű fogdmegje egyetlen célja, hogy likvidálja a most jelentéktelen, ám a jövőben kulcsfontosságú szerephez jutó lányt. A feladat adott: meg kell semmisíteni az egy szilárd fémvázból és egy azt bevonó, folyékony, alakváltó rétegből álló, vészhelyzetben két, különálló egységként trükköző cyber-bestiát.

Csinn-Bumm Cirkusz

Nem éppen eredeti alaphelyzet. Hovatovább, ha tényszerűek akarunk maradni, nyugodtan leszögezhetjük, hogy többször is láttuk már valahol. Ráadásul eleve szűk marokkal mért érdemeiből jócskán levon, hogy a sztori kiötlői a létező legundorítóbb módon, cinkos kikacsintásokkal megspékelt nosztalgiafröccsökkel próbálják elnyerni a közönség kegyeit. Ismerős helyzetek és dialógustöredékek köszönnek vissza, még jobban kiemelve, hogy nem egy, a saját lábán gond nélkül megálló műről, hanem egy, a régi szép időkre építő blődliről van szó. Igaz, lehet, hogy így jártunk jobban. Hiszen az egyetlen önálló elképzelés, miszerint missziója elvégeztével a T–800-as új, fanficton-novellában is kínos, a karaktert paródiává züllesztő útra tévedt, gyaníthatóan rajongók millióinál fogja kiverni a biztosítékot. Egészen abszurd, hogy a szórakoztatóipar egyik, a jócskán elinflálódott-agyoncsépelt ikonikus jelzőt valóban kiérdemlő antihősét pár infantilis poén kedvéért egy rossz, atmoszféragyilkos bohóccá degradálták, és zárójelbe tették.

A cselekmény tehát már-már tragikus, viszont némi öröm az ürömben, hogy az effektekre egy rossz szavunk sem lehet. Üresjáratok nélküli, csúcsminőségű, non-stop CGI-orgiát kapunk, robbanás robbanást követ, autók olvadnak alumíniumtócsává és természetesen békés konfliktuskezelésről álmodozni is fölösleges. Az agyunk pár percnyi után kikapcsol. Aztán készségesen, sőt, örömmel adjuk át magunk a bámulatos küzdelmek, adrenalinpumpáló menekülések és a semmiféle dramaturgia funkcióval nem bíró, de parádésan kinéző csihi-puhik megállíthatatlanul hömpölygő áradatának. Ám hiába a lenyűgöző, nemritkán a székünkhöz szegező összecsapások, a történet gyengeségei akkor is megpecsételnék a film sorsát, ha a castingot végző szakemberek komolyan vették volna a dolgukat. Csakhogy erről szó sincs. Bár Hamilton brillírozik Connorként, és Schwarzenegger is erőnek erejével próbálja kihozni a maximumot a Monty Python szkeccsbe illő halálosztóból, a gárda új tagjai nem érnek fel a várakozásokhoz.

A korábban magát elsősorban szappanoperákban és kisebb produkciókban megmérettető Reyes végtelenül bájos, de fájóan hiányzik belőle az egy száznyolcvanötmillió dollárból forgó szuperprodukció főhősnőjének megformálásához szükséges rutin. Rémálomba csöppenő, zavarodott senkinek épp olyan hiteltelen, mint az átélt gyötrelmektől megedződő fenegyereknek. David sem jobb: lényegében mimika nélkül kínlódja végig az alkotást, az egy potenciazavarral küszködő, kétgyerekes, fizikatanárra hajazó Luna pedig kész kabaré. Akkor sem lehet róla elhinni, hogy az apokalipszis hi-tech angyala, mikor spéci pengéivel szakmányban kaszabolja le az útjába álló botor nyomorultakat.

Verdikt

Ezért, mindent összevetve, a legjobb amit elmondhatunk a széria fősodrának hatodik képviselőjéről, hogy látványos-lélegzetelállító akciójeleneteinek hála, a Megváltás és az esélyesen készítői által is letagadott Genisys fölé tudott nőni. Ám ezzel kérkedni nagyjából-egészében olyan, mintha azzal hetvenkednénk laza-kivagyi félmosollyal az arcunkon, hogy ha vért izzadva is, de öt-négyre megvertük Stevie Wondert darts-ban. Ergo, ha egy semmiféle maradandó élményt nem nyújtó, laza popcornmozira vágyunk, bátran tegyünk egy próbát. Ám ha ennél magasabbra tennénk a lécet, inkább spóroljuk meg a jegy árát.