Az ellentmondásos megítélésű e-rollerek virágkorukat élik napjainkban, szinte nincs is olyan nap, hogy ne hallanánk valami hírt a témában, attól kezdve, hogy milyen új járgány jelent meg a piacon, a baleseteken át, egészen addig, hogy éppen honnan tiltották ki az ilyen járműveket. Május elsején Budapesten is megjelent a Lime, mely az e-rollerek egyik legnagyobb bérbeadója világszerte, és egyre többen is vesznek maguknak ilyen rollert, így egyre nagyobb számú halkan (vagy nem, de erről majd később) száguldozó rollerest látni az utakon.
A Bluetouch BTX250 júniusban érkezett webshopunkba, és azóta bárki kipróbálhatja a járművet, ha elzarándokol a Tüzér utcai üzletbe. Ezt tettem én is, amolyan mélyvizes teszttel egyből hazagurultam vele. Összehasonlítási alapom nincs, ahogy már említettem, teljesen újonc vagyok a témában, ez az első e-bármi, amihez szerencsém volt. További súlyosbító körülményként meglehetősen félős közlekedő vagyok, alapvetően nem szeretem, ha valami a sétatempónál gyorsabban megy, és azt nekem kell irányítani, pláne, ha rajtam kívül más is van az utakon. Ennek megfelelően az elmúlt lassan két évtizedben szárazföldön a bicikli volt a leggyorsabb eszköz, amit vezettem, azt is csak nagyon ritkán, és kizárólag kihalt vidéki utakon. (Vízen kicsit szélesebb a repertoárom, de az más tészta.)
A hosszas bevezetőt röviden összefoglalva, ha van született gyalogos, az én vagyok, szóval ha nekem sikerült gond nélkül e-rollerezni, akkor ez bárkinek megy, akinek minimális egyensúlyérzéke van. Utóbbi is leginkább csak az indulásnál kell, mert ha lendületbe jön a rendszer, onnantól atomstabil. Szóval ha vette az ember a bátorságot, meghajtotta az e-rollert, felpattant rá, és nekiállt gázt adni, onnantól sima az ügy.
E-rollerezni tehát szinte bárki pár perc alatt meg tud tanulni, a sebességgel azonban célszerű vigyázni, egyrészt a budapesti útviszonyok miatt, másrészt mert elég hamar gyorsul, és nem egészen úgy lassul, mint egy saját meghajtással nem rendelkező bringa vagy roller. A teszt alatt mindössze kétszer tanyáltam el majdnem, ezek egyike a hazaúton a ház előtt volt, amikor kellően felbátorodva ráfeküdtem a gázra, hogy felhajtsak a járdára, majd amikor vízszintesbe értem annyira megugrott a roller, hogy nem igazán sikerült befordulni. (A másik majdnem eséskor teljesen indokolatlanul megijedtem egy autótól.)
A BTX 250 névleges csúcssebessége 25 km/h, ebből nekem 19,9 km/h-t sikerült elérni az Újpesti vasúti hídon szembeszélben – legalábbis a telefonom és a Runtastic szerint, az e-roller saját kijelzője ugyanis napfényben gyakorlatilag olvashatatlan. Ennél sokkal nagyobb sebességet nem is éreztem volna biztonságosnak, pedig ez a rész azon ritka útszakaszok egyike volt, ahol hibátlan és teljesen sima volt a terep, ráadásul csaknem egyedül voltam. Másutt pedig még ez is sok lett volna, egyrészt a forgalom, másrészt az útviszonyok miatt.
És akkor térjünk rá a magyar rögvalóságra. A roller kifejezetten élvezetes mindazon helyeken, ahol sima aszfalt van. Az első nagy kérdéssel akkor szembesültem, amikor el kellett döntenem, hogy hol közlekedjek. A magyar jogszabályok szerint az e-roller játék, nem jármű, tehát úttesten nem lehet menni vele, és mivel a biciklisek egy jelentős része gyorsabban megy, marad a járda, ahol viszont a gyalogosok nézik ferde szemmel jelenlétünket. Nagyrészt a járdán mentem, máskor pedig, amikor kisebb volt a forgalom, részben a bicikliúton, amikor pedig már nagyon elegem lett a térkőből, akkor a közút szélén.
Gyalog közlekedve eddig nem tűnt fel, hogy mennyi térkő van ebben a városban, de most szembesültem vele, hogy igen sok, ahol pedig nem ez van, ott a szakadéknyi kátyúk és aszfaltillesztések hozták rám a frászt. Míg ezek többsége a bicikli sokkal nagyobb kerekével simán vehető akadálynak tűnt, rollerrel már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Ezeken próbáltam óvatosan átkelni, és bár lehetséges, hogy nagyobb sebességgel is abszolválhatók lettek volna, a tapasztalt rázkódásból kiindulva nagy kérdés számomra, hogy mennyivel rövidítik meg ezek az e-rollerek élettartamát.
A térkő rázkódási szempontból ennyire nem volt vészes, az egyetlen problémát az okozta, hogy a tesztjárgánynak ilyenkor kereplőként zörgött a sárhányója. Ez a gond valószínűleg néhány csavar meghúzásával megoldható, főleg hogy a sorstárs e-rolleresek hallhatóan nem küzdöttek hasonló problémával. Nekem mindenesetre attól nem kellett félnem, hogy nem hallják, ha jövök.
Az említett kihívások dacára alapvetően jó élmény a rollerezés, a BTX 250-et könnyű irányítani (bekapcsológomb, fék, gáz és csengő van a kormányon), egyszerűen összecsukható, 12,5 kilogrammjával nem pehelysúlyú, de rövid távon azért nem is lehetetlen cipelni, gyorsan töltődik és remek, hogy ha nincs kezelhetetlen számú gyalogos, egy gyors szlalomozással túljuthatunk rajtuk.
Az e-rollereket alapvetően a „last mile problem”, vagyis a lakástól a tömegközlekedésig terjedő első és a munkahelyig/célállomásig tartó utolsó mérföld áthidalására találták ki, vagyis hogy ha viszonylag közel van a munkahelyünk, vagy attól távolabb van a parkoló vagy a buszmegálló, komolyabb testedzés nélkül beérjünk a munkába. Az általam megtett kilométerszám jóval hosszabb annál a távnál, amire létrehozták ezeket a járgányokat. Azt meg mindenki eldöntheti magának, hogy rövidebb utakon és saját környezete terepviszonyai között mennyire lesz kényelmes e-rollerezni.
