Térkép és táj

A kanadai vadjuhok és a jávorszarvasok egymástól tanulják, hogyan és hová kellene vándorolniuk. De mi történik, ha nincs kitől megszerezniük ezt a tudást?

Térkép és táj

Az 1800-as években annyi kanadai vadjuh volt Wyomingban, hogy egy korabeli vadász beszámolója szerint megesett, hogy több mint ezer állat jelent meg a táborhelye feletti sziklákon. Manapság már nem találkozni ilyen látvánnyal: a juhokat megritkította a vadászat, és a háziasított rokonoktól elkapott betegségek is. 1900-ra a nagy csordák teljesen eltűntek, és az egykor több millió egyedet számláló fajból alig pár ezer példány maradt.

Az 1940-es években aztán a wyomingi hatóságok megpróbálták visszatelepíteni az állatokat természetes élőhelyükre. Az erőfeszítések még ma is folynak, és úgy tűnik, hogy ahogy a szakértők egyre többet tudnak meg az állatokról, egyre sikeresebben megy a konzerváció is. Az utóbbi években azonban a szakértők arra is rájöttek, hogy mekkora gondot okoz, hogy a csordákkal együtt azok tudása is elveszett, így hiába állítják helyre az állományt, ezek az állatok nem lesznek birtokában elődeik életmentő ismereteinek.

Útkeresők

A kanadai vadjuhok például vándorolnak. Tavasszal több tucat kilométert tesznek meg a hegyek közt, hogy megtalálják a legízletesebb friss hajtásokat. A legjobb ösvényeket a nehéz terepen egymástól, generációról generációra tanulják meg. Éppen ezért, ha egy vadjuh ismeretlen területre kerül, gyakorlatilag cselekvésképtelenné válik, mintha valaki egész életében ugyanott élt volna, aztán térkép nélkül kiraknák egy új városban.

Az újonnan betelepített állatokat kivezetik a szabadba, ahol megállnak, és riadtan elkezdik szemlélni környezetüket

– mondja Matthew Kauffman, a Wyomingi Egyetem kutatója. És aztán gyakorlatilag sosem kezdenek vándorlásba.

Kauffman ezt onnan tudja, hogy a vadjuhok egy részét rádiós nyakörvvel látták el, hogy összevethessék ezek mozgását elődeik viselkedésével. A különbség döbbenetes volt: míg a régi nagy csordákban az állatok 65–100 százaléka elkezdte bejárni a környékbeli hegyeket tavasszal, a betelepített új csordáknak kevesebb mint 9 százalék vándorolt. És ezek azok az állatok voltak, amelyeket eleve meglévő populációkba telepítettek be, amelyek ismerték a telepet.

A kutatók műholdas adatokat is segítségül hívtak annak vizsgálatára, mennyire követik a vadjuhok a tél végén előbújó vegetációt. Majd az állatok mozgását összevetették két szimulált populáció vándorlásával: az egyik egy „naiv” csoport volt, amely teljesen véletlenszerűen mozgott, míg a másik egy „mindentudó” csorda, amely pontosan ismerte, hol és mikor jelennek meg új zöld csemegék.

Galéria megnyitása

„A betelepített állatok többsége nem követi jobban az előbújó növényeket, mint a teljesen véletlenszerűen mozgó juhok” – mondja Brett Jesmer, a kutatás vezetője. A régebb óta fennálló csordák sokkal jobban teljesítettek, nem olyan szinten persze, mint a virtuális „mindentudó” vadjuhok, de közel ahhoz a szinthez, folytatja a kutató.

Állati Google Maps

„Ez megváltoztatja, ahogy a vadvilág élőhelyeiről gondolkodunk” – mondja Kauffman. A szakértők eddig hajlamosak voltak csak a fizikai területre koncentrálni, magyarázza a szakértő. Mennyi fű van? Mennyi örökzöld? Ezekből aztán megállapították, hogy az adott terület alkalmas-e egy ürömfajd vagy egy grizzly számára.

A mostani kutatás eredményei azonban azt sugallják, hogy az élőhely minőségét mind annak fizikai jellemzői, mind az állatok ezzel kapcsolatos tudása befolyásolja. Hiába teszünk egy tudatlan állatot a legjobb élőhelyre, az nem fog tudni boldogulni, míg egy saját terepét jól ismerő állat egy sokkal szegényesebb élőhelyen is nagyon jól megélhet, magyarázza Kauffman.

A vándorló állatokkal foglalkozó kutatók régóta próbálják megfejteni, hogy ezek honnak tudják, hová kell menniük. Egyes esetekben ezek a vizsgálatok „született” tudás létezését tárták fel. A tengeri teknősök például a földi mágneses mező alapján indulnak el specifikus irányokba, mindenféle tanult tudás nélkül. Az énekes madarak esetében hasonló a helyzet, sőt: a hibrid példányok „átlagolják” szüleik útvonalait.

Más esetekben azonban világosnak tűnik, hogy az állatok születése után megszerzett tudás elengedhetetlen a megfelelő vándorláshoz és vele a minőségi élethez.

A lármás darvak egyre hatékonyabb vándorok, ahogy idősödnek, és azok a csoportok, amelyekben legalább egy korosabb példány van, sokkal inkább képesek az optimális vándorlási útvonalon maradni.

Az ökológusok egy ideje már sejtik, hogy a patások, vagyis a szarvasok, a bölények és a juhok is, szintén tanulják a vándorlást, mivel sok faj generációról generációra ugyanazokat az útvonalakat járja be. A kanadai vadjuhok vizsgálata ezt most kétségen felül megerősítette: az állatok valóban egymástól, szüleiktől tanulják meg, merre érdemes elindulni, ha bőségesen akarnak enni a szűkös tél után.

Fejben dől el

Bár a patások az előbújó vegetációt valamilyen mértékben látás és szaglás alapján is észlelik, a terepről kialakított spaciális ismeretek nagyobb távolságok esetén még fontosabbak, mondja Jesmer. Az állatok emlékeznek, hogy az előző években melyik ösvény zöldellt ki először, és ehhez igazítják a tavaszi menetrendet. Ehhez pedig részletes mentális térképekre van szükség.

Galéria megnyitása

Ha ezek nincsenek meg, mert nem volt kitől megtanulni az optimális útvonalakat, az állatok csak mennek az orruk után, lelegelve a látó- és szaglótávolságban lévő hajtásokat, nem tudva, hogy merre tartanak. Miközben a mentális térképpel rendelkezőknek gyakorlatilag az egész évük meg van szervezve, és biztosított, hogy mindig találnak mit enni útjuk során.

A tudást persze ismeretlen terepen is meg lehet szerezni, de ehhez időre van szükség. A szakértők meg is vizsgálták, hogy mennyire, a vadjuhok és öt, szintén újonnan betelepített jávorszarvascsorda viselkedését véve alapul. Minél több időt töltöttek az állatok új helyükön, annál ügyesebben igazodtak el azon, és annál többen és többet vándoroltak. Jesmer elmondása szerint az adatok alapján úgy tűnik azonban, hogy mivel az egyedek elsősorban szüleiket követve tanulják meg az útvonalakat, az élőhely optimális kiaknázásához több generációnyi idő elteltére van szükség.

A vadjuhok esetében ez 50–60 évet jelent, a jávorszarvasoknál pedig közel egy évszázadot.

Az optimális útvonalak révén az állatok friss hajtásokat fogyaszthatnak, amelyeket könnyebb megemészteniük. És minél minőségibb a táplálkozásuk, annál nagyobb zsírkészleteket tudnak felhalmozni télire, amikor alig van ennivaló. Így a terep ismerete óriási jelentőségű a populáció túlélése szempontjából: ha az állatok nem esznek eleget, és nem jutnak jól feldolgozható táplálékhoz, kisebb számban élik túl a telet.

Együttműködés és türelem

Az régóta ismert tény, hogy a konzervációs törekvések esetén nem elég a populációk létszámát növelni. Ahhoz, hogy a betelepített állatcsoport önfenntartó tudjon maradni, kulturális lépésekre is szükség van, mégpedig mindkét fél, az ember és a megőrizni kívánt faj részéről is. Amikor vadőrök megvédik az elefántcsordákat vezető anyákat a vadorzóktól, azzal az adott csapat tudását is megmentik. Amikor pedig a vadjuhokat betelepítők gondoskodnak arról, hogy a korábban, a faj virágzása idején használt ösvények járhatók legyenek, megkönnyítik az új generációk számára nélkülözhetetlen tudás újbóli megszerzését.

Ezeket a kulturális veszteségeket ugyanakkor egyre nehezebb ellensúlyozni a változó arcú és zsugorodó méretű élőhelyeken, teszi hozzá Isabelle-Anne Bisson, a Smithsonian Konzervációs Biológiai Intézetének munkatársa. Az éghajlatváltozás és az élőhelyeket utakkal, termőföldekkel, településekkel fragmentáló ember egyaránt akadályozza ezeket az állatokat abban, hogy hagyományos útvonalaikat fenntartsák.

A problémák ugyanakkor kellő odafigyeléssel enyhíthetők, ezért készülnek a vadátjárók az autópályák felett vagy alatt, és ezért figyelnek oda egyre inkább arra is a szakértők, hogy az új emberi infrastruktúrák lehetőleg ne a legforgalmasabb vándorlási útvonalak szomszédságába kerüljenek. Mindez ugyanakkor az állatok részéről is aktív viselkedésváltoztást igényel, mondja Kauffman.

A vándorlási útvonalak nem kikövezett utak, hanem az állatok fejében lévő mentális térkép részei.

Ha az optimális ösvényt kettészeljük egy autópályával, majd fölé építünk egy vadátjárót, az állatok nem feltétlenül kezdik azt azonnal használni, mert előtte meg kell ismerniük a megváltozott terepet. Ha azonban idő adunk nekik, hogy újratanulják a környéket, nagyon is működhetnek az ilyen együttműködések, véli a szakértő.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap