Télapológia ‒ Északi-sarki különkiadás

Virgácsmentes, édességben gazdag ünneplést kívánunk!

Télapológia ‒ Északi-sarki különkiadás

1. oldal

Tekintve, hogy a Télapó létezését alátámasztó lehengerlő tudományos bizonyítékokellenére különböző fórumokon túlságosan is elszaporodtaka Mikulástagadó megnyilvánulások, ezek ellensúlyozásaként idén egy hosszabb lélegzetű írással készültünk december 6. napjának megünneplésére. Ezúttal elsősorban a minden bizonnyal a nagy játék- és csokoládégyárak által lekenyerezett, az általuk taglalt témában többnyire teljes mértékben tájékozatlan kritikusok azon álláspontját vesszük górcső alá, amely szerint, ha a Mikulás műhelye valóban létezne az Északi-sarkon, akkor már régen rátaláltunk volna.

A vélemény cáfolásához először is elengedhetetlen néhány fogalom tisztázása. Az Északi-sark elnevezést több különböző földrajzi helyre is szokás értelmezni, egyrészt beszélhetünk földrajzi Északi-sarkról, ez az a hely, ahol a Föld forgástengelye metszi az északi félgömböt. Ez a pont a Jeges-tenger területén található, egy olyan részen, ahol a víz 4087 méter mély, és felszínt rendszerint 2‒3 méter vastag, úszó jég borítja. A földrajzi Északi-sark pontos helye folyamatosan változik a bolygó tengelyének enyhe mozgása miatt, ami abból adódnak, hogy az égitest nem gömb alakú.

A tengely 435 napos, illetve 7 éves ciklusokban mozog, mivel azonban mindössze 9 méter eltérés van legtávolabbi lehetséges helyzetei között, a földrajzi koordináták meghatározásánál ezt mozgást nem szokták figyelembe venni. További izgalmas tény a földrajzi Északi-sarkkal kapcsolatban, hogy mivel minden hosszúsági kör innen indul ki, a bolygó ezen pontja egyetlen időzónához sem tartozik hozzá, ami egyből érdekes lehetőségeket vethet fel a Mikulás működésével kapcsolatban.

Másodikként ott van a mágnesesÉszaki-sark, ahol a bolygó mágneses terének erővonalai merőlegesek a felszínre, vagyis amerre az iránytűk mutatnak. A mágneses teret a jelenleg elfogadott teóriák szerint a Föld magjának külső részében áramló nikkel és vas örvényáramai gerjesztik. Mivel egy roppant dinamikus rendszerről van szó, a mágneses pólusok helye sokkal nagyobb mértékben változik, és jóval kevésbé megjósolható pályát ír le, mind a földrajzi pólusoké.

Felfedezése idején, 1831-ben a mágneses Északi-sark a kanadai Ellesmere-sziget környékére esett, nagyjából 800 kilométerre a földrajzi Északi-sarktól. Ez a távolság azonban a bolygó mágneses terének változásai miatt állandóan módosul. Az északi mágneses pólus napjainkban évente nagyjából 55 kilométerrel tolódik odébb, ami jóval gyorsabb mozgást jelent, mint ami az 1830-as években jellemző volt. Ez a változás már olyan mértékű, hogy az problémákat jelenthet a mágneses tér révén navigáló élőlények számára is.

Geológiai vizsgálatokból azt is tudjuk, hogy a földi mágneses tér rendszeresen átfordul, ilyenkor kicserélődik az északi és a déli pólus, és az erővonalak a korábbival ellentétes irányba kezdenek mutatni. Az utolsó ilyen kicserélődésre 730 ezer éve került sor, és bár a szakértői vélemények szerint lassan ismét egy ilyen váltás felé tartunk, valószínűleg nem a mi életünkben fog megtörténni, hogy az iránytűk egyszer csak dél felé kezdenek mutatni.

Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, harmadikként végül létezik az Északi földmágneses sark is, amelynek helyét akkor kapjuk meg, ha a bolygó mágneses terét egy elképzelt rúdmágnesnek tulajdonítjuk, és megkeressük azon pontot, ahol ennek tengelye átdöfi az északi félteke felszínét. Mivel a Föld forog, a mágneses és a földmágneses sarkok nem esnek egy pontba, a mágneses tér változékonysága pedig azzal jár, hogy kisebb mértékben ugyan, de a földmágneses sarkok is vándorolnak.

Amikor tehát arról beszélünk, hogy a Mikulás az Északi-sarkon él, nem lehetünk biztosak abban, hogy a három közül melyik folyamatosan változó helyű földrajzi pontra kellene gondolnunk. Ismerve szakállas barátunk titkolózó természetét, akár az is elképzelhető, hogy valamilyen ügyes trükkel folyamatosan változtatja műhelyének helyét a háromféle Északi-sark között. Vagy esetleg nem is ezekhez kötődik, hanem csak letelepedett a sarkkör egy eldugott zugában, és kiszögelte az ajtajára az Északi-sark feliratot.

A Mikulás magas korából kiindulva persze az is megeshet, hogy egykor valóban erre a pontra esett az egyik Északi-sark, de azóta elvándorolt. Ha pedig elég régóta, például az utolsó pólusváltást megelőző idők óta rója a Földet a szakállas öreg, műhelye most akár a Déli-sarkon is lehet. Ilyen körülmények közt pedig nem csoda, hogy nehézségekbe ütközik megtalálni a rejtélyes komplexumot.

2. oldal

A Mikulástagadók másik népszerű érve, hogy az Északi-sarkon (amely az előzőekből kiindulva bárhol lehet), annyira hideg van, hogy ott egyetlen ember sem bírhatja ki huzamosabb ideig. De miért is feltételeznénk, hogy egy hozzánk képest halhatatlannak tűnő, repülő rénszarvasszánon közlekedő lény ugyanabba a fajba tartozik mint mi? A Mikulás személyével kapcsolatban legalább annyi elmélet létezik, mint ahány teória csomagszállítási módszereit igyekszik megmagyarázni. A tudományos találgatások talaján maradva, és eltekintve a mágikus magyarázatoktól, a kutatók többsége szerint jótékony földönkívülit, másik része szerint pedig a távoli jövőből érkezett időutazót rejthet a piros öltözék.

Harmadik lehetőségként, a legfrissebb genetikai eredményekrealapozva felvázolnánk egy új elképzelést. Véleményünk szerint megeshet, hogy egy jelenkori Homo-faj tagjairól, konkrétan egymást követő Mikulás-generációkról lehet szó, amelyek képviselői kiválóan alkalmazkodtak a szélsőséges hideghez. A szemtanúk által leírt jellemzők, a dús arcszőrzet és a vaskos testalkat egyaránt a minél hatékonyabb szigetelést szolgálja. Az ezen vonások generációról generációra történő átörökítéséhez szükséges gének pedig bőségesen rendelkezésre állnak a sarkköri környezetben őshonos állatok genomjában.

Mivel a Föld tengelye nem merőleges a bolygó keringési síkjára, az Északi-sarkon minden évben csak egyszer kel fel, és egyszer nyugszik le a Nap. Márciustól szeptemberig folyamatosan nappal van, szeptembertől márciusig pedig egyfolytában éjszaka. Telente az átlagos hőmérséklet mínusz 40, nyáron 0 °C körül alakul, vagyis nagyon nagy hidegek vannak, de az Északi-sark mégis sokkal kellemesebb klímájú, mint az Antarktisz, egyszerűen azért, mert az előbbi a vízen található, nem pedig egy kontinensen.

Az emberi szemmel élhetetlennek tűnő környezetet számos állatfaj lakja állandóan, vagy átmeneti jelleggel. A jég fölötti élővilágot nagyrészt költöző madarak alkotják, például hósármányok, sirályhojszák, csüllők vagy sarki csérek, amelyek 69 200 kilométeres évi vándorútjuk során mind az északi, mind a déli pólust érintik. A rénszarvasok és a sarki rókák normális esetben nem jutnak el az Északi-sarkra, és a jegesmedvék is csak nagyon ritkán bukkannak fel a területen.

A jégben és a jég alatt azonban számos állandó lakója is akad a vidéknek. Halak, piciny rákok, tengeri rózsák és persze a Föld minden pontján előforduló medveállatkák egyaránt megtalálhatók a jégtáblákon, vagyok azok környékén. Ami pedig a tengeri emlősöket illeti, bár narválok és más cetek ritkán vetődnek erre a hideg környékre, azért előfordul, hogy felbukkannak, a gyűrűsfókák pedig még gyakrabban keresik fel északi-sarki vizeket.

A Mikulásra visszatérve, számtalan olyan faj lakja tehát ezt az első pillantásra barátságtalannak tűnő környéket, amelytől horizontális génátadással hasznos hidegtűrő géneket lehet kölcsönözni. Bár a genetikai anyag cseréjének ezen módja ritkábbnak számít az összetettebb szervezetek, mint az egysejtűek között, az utóbbi évek tudományos kutatásai arra derítettek fényt, hogy ez azért a korábban véltnél sokkal gyakrabban előfordul. Ki tudja, akár az is elképzelhető, hogy a Mikulások egymást követő generációi már a kriptobiózist is tökélyre fejlesztették, és miután leszállították az ajándékhegyeket, és teleették magukat süteménnyel, magukat kiszárítva, anyagcseréjüket gyakorlatilag leállítva vészelik át a hideget a következő nyárig, amikor elkezdenek készülődni az újabb ünnepi szezonra.

Az Északi-sark kapcsán ugyanakkor annyiban igazuk van a kétkedőknek, hogy ez a vidék alkalmatlan arra, hogy a Homo sapiens sapiens lakja. Éppen ezért olyan sok emberi látogatója sem volt még az Északi-sarknak, ami szintén szerepet játszhat abban, hogy miért nem fedeztük még fel a Mikulás műhelyét (feltéve, hogy egyáltalán jó helyen keressük).

Az írott történelem időszakában számos felfedező kereste fel a Jeges-tengert, hogy átjárót találjon az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Az első olyan expedíció azonban, amely kifejezetten az Északi-sark felkeresésére irányult, William Edward Parry brit admirális nevéhez fűződik 1827-ben. Példáját többek közt gyalogos norvég felfedezők, majd egy hidrogénballonos svéd is követte, de egyik próbálkozás sem járt sikerrel. A 20. század elején aztán hirtelen két felfedező is azt állította, hogy ő érte el elsőként az Északi-sarkot. Frederick Albert Cook amerikai orvos 1909 szeptemberében jelentette be, hogy két inuit kísérőjével 1908. április 21-én elérték a földrajzi pólust, ennek igazolására azonban semmiféle bizonyítékot nem tudott felmutatni.

3. oldal

Egy héttel később Robert E. Peary amerikai felfedező is bejelentést tett, mondván, hogy ő és társa, Matthew Henson 1909. április 6-án négy inuit kísérőjükkel elsőként érték el az Északi-sarkot. Sokáig ezt az expedíciót tekintették az első sikeres próbálkozásnak, az utóbbi néhány évtizedben azonban komoly kétségek merültek fel ezzel kapcsolatban. Mivel a csapat tagjai közül senki nem rendelkezett megfelelő navigációs ismeretekkel, a haladási sebességet sem voltak képesek megfelelően megbecsülni, így nem igazán tudhatták, hogy merre járnak. Wally Herbert brit kutató szerint, aki 1988-ban elemezte Peary feljegyzéseit, a csapat sosem ért el a pólusig, hanem attól 40 kilométerre visszafordultak. 2005-ben egy másik brit, Tom Avery azonban ismét visszahozta a reményeket Peary igazával kapcsolatban, mivel végigjárva elődje útvonalát, kutyák vontatta régi szánokon utazva nagyjából annyi idő alatt érte el az Északi-sarkot, mint amiről Peary feljegyzései tanúskodnak.

A teljes igazságra valószínűleg sosem fog fény derülni, és ezzel még nem ért véget a vitatható kimenetelű északi-sarki expedíciók sora. 1926-ban Richard Byrd amerikai admirális bejelentette, hogy pilótatársával, Floyd Bennettel átrepült az Északi-sark fölött. A próbálkozás egyik fő támogatója, a National Geographic Society hitelesítette is az eseményt, Byrd-öt pedig hősként ünnepelték. Az eredmény valóságosságával kapcsolatban ugyanakkor szinte rögtön kétségek merültek fel. Többen is megkérdőjelezték ugyanis, hogy a gép a 15 óra 44 perces repülési idő alatt képes volt letudni a pólus eléréséhez szükséges távolságot. A legfrissebb elemzések szerint Byrd valóban nem érte el célját, hanem csak 130 kilométerre megközelítette az Északi-sarkot.

Az Északi-sark első biztosan igazolható látogatója a norvég Roald Amundsen és csapata volt 1926. május 12-én. Amundsen eddigre rutinos sarkvidéki felfedezőnek számított, hiszen a modern korban elsőként hajózott keresztül az Északnyugati-átjárón (1903), és 1911-ben ő volt az első ember, aki elérte a Déli-sarkot. 1926-ban 15 társával együtt hajóval érte el az északi pólust, amelyet akkor éppen nem borított jég.

Amerikai tengeralattjáró az Északi-sarkon

Azóta persze sokan megfordultak a bolygó ezen kietlen vidékén, és az aktuális mágneses pólus közelében is, hatalmas tömegek azonban sosem járnak erre, télen pedig a sötét és a hideg miatt gyakorlatilag senki nem kalandozik errefelé. A Mikulásnak (Mikulásoknak?) tehát minden adott a zavartalan munkához, arról nem is beszélve, hogy a hatóságok sem szólhatnak bele a műhely működésébe. Az Északi-sarkot ugyanis jelenleg senki sem birtokolja, hiszen mint óceáni terület, nemzetközi víznek számít. A legközelebb hozzá földrajzilag Kanada északi része, illetve a Dán Királyság részét képező Grönland áll.

A semlegesség azonban nem biztos, hogy sokáig fenntartható lesz. Oroszország, Dánia és Kanada is szívesen kiaknázná ugyanis a pólus alatt húzódó Lomonoszov-hátság természeti kincseit, és a régió hajózási útvonalként is egyre értékesebb lesz, ahogy egyre enyhébbek a telek a környéken. 2007-ben Oroszország egy tengeralattjárót küldött az óceáni aljzat Északi-sark alatti részének elérésére, és a többi sarkvidéki nemzet felháborodására még egy titánból készült zászlót is ledobtak a mélybe, jelezve területi igényüket. Az oroszok persze nincsenek egyedül, 2013 decemberében Kanada bejelentette, hogy az ENSZ-től kérelmezni fogja, hogy az Északi-sarkot Kanada részévé nyilvánítsák. Azóta több más ország is hasonló kérelem benyújtására készül. Ha pedig bárki is sikerrel jár közülük, könnyen lehet, hogy adóellenőrök lesznek a Mikulás műhelyének első emberi látogatói.

A legenda, amely szerint a Mikulás az Északi-sarkon él, és nem Lappföldön, Kanadában, vagy éppen Alaszka North Pole nevű településén, ahogy egyesek állítják, egyébiránt nagyon bizonytalan eredetű. Széles körben való elterjesztése nagy biztonsággal Thomas Nast amerikai illusztrátor nevéhez köthető, aki 1866-ban tett közé egy fametszetet a Harper’s Weekly oldalain, amely munka közben ábrázolja a Télapót. A képen helymegjelölésként a Santa Clausville, N.P. felirat olvasható (jobbra fent, a templomos város fölött). A 19. század második felében az Északi-sark rejtélyes, sokak fantáziáját izgalomban tartó helynek számított, így a korabeli olvasók a rövidítésből rögtön tudhatták, hol található ‒ és hol lehet talán ma is (vagy nem) ‒ a Mikulás műhelye.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward