Netflix Originals – ez a két szó egy időben a minőségi különlegességeket jelentette. Ma már teljesen zsákbamacska. Ide most már bármi bekerülhet, amit a nagyobb moziforgalmazók nem mernek bevállalni, ez persze még mindig jelenthet minőségi rétegfilmet (Annihilation), de rettenetesen kínos kikukázott anyagot is (The Cloverfield Paradox). A Netflix az új „straight to video”, és sosem tudhatjuk, mit fogunk ki. Egy biztos, hogy alacsony költségvetésű sci-fit a legnagyobb eséllyel itt látunk először.
Minthogy én kifejezetten az ilyesmit keresem, ha le akarok ülni filmezni, minden új bejelentésnek örülök. A Taunak már a trailere is felcsigázott, koncepció és vizualitás terén is. Története ígéretesen indul: az éjszakánként zsebtolvajként dolgozó Juliát elrabolják, és a házat, amelyben fogva tartják, egy Tau nevű mesterséges intelligencia őrzi különféle eszközökkel és robotokkal. Juliának feladványokat kell megoldania, ha élni akar, de közben szép lassan elkezdi kijátszani Tau-t a létrehozója ellen. Szimpla, érdekes felütés, olyasmi, ami akár a Kocka, a Fermat szobája, a Fűrész, az Ex Machina és a Black Mirror metszetében is egész szépen működhetne. Ráadásul nem kisebb legendát nyertek meg Tau hangjának, mint Gary Oldman.
Nagyjából a film harmadánál viszont el kellett kezdenem magammal különféle kompromisszumokat kötni. Julia elrablója egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós / vállalatvezető (szinte biztos vagyok benne, hogy CEO helyett CTO elegánsabb és hitelesebb megoldás lett volna, de oké), név szerint Alex, aki úgy akarja Taut tökéletessé tenni, hogy emberi áldozataiból nyeri ki az agyi tevékenységeik valamiféle lenyomatát, azáltal, hogy különféle feladványokat oldanak meg. Arra gondoltam, jó. Oké. Ez még lehet egy intelligens film, ha befejeztem a szemem forgatását. Egyezzünk meg: elengedem az ilyesmit, ha a szabadulás érdekes.
Nagyjából félúton Julia elkezd Tauval beszélgetni arról, hogy mit jelent embernek lenni, hogy létezik egy világ a házon kívül. Megpróbál érvelni, hogy Tau engedje őt el, hogy ő is egy személy, hiszen szereti a zenét és neve is van. Egyetértően bólogattam. Gyanítottam, hogy valahol mélyen ez egy kifinomult, művészi, intelligens film, ami a létezés legkomolyabb kérdéseit feszegeti.
Tau végül közli Juliával, hogy Alex megbünteti, ha nem engedelmeskedik, tehát nem engedheti el Juliát. A büntetés a következőképpen néz ki: Alex előkap egy távirányítót, Tau felé irányítja, aminek következtében Gary Oldman digitális torzulással nyöszörögni kezd. Mint kiderül, Alex ilyenkor Tau kódjának részeit törli ki.
Nagyjából úgy néztem ezeket a jeleneteket, mint Rodin híres szobra, A gondolkodó. Elképesztő ez a sztori, tűnődtem. Adva van egy tudós, aki tökéletesíteni akarja teremtményét, és ha bármit is rosszul csinál, törli belőle a meglévő adatokat. Zseniális. Micsoda agytekervényes, paradoxonokkal zsonglőrködő parádé.
Julia viszont nem adja fel, nem ám! Elrabolták, elkábították, beleműtöttek valamiféle gépezetet, de ennek ellenére joviálisan cseveg Tauval fákról, ősemberekről, viccelődik elrablójával, aki teljesen világossá tette, hogy abban a pillanatban, amikor nincs már szüksége rá, kinyírja a csajt. Remek srác. Julia viszont tovább haverkodik a gyilkos robotok és mikrodrón-sereget irányító ragyogó panelháromszöggel, elvégre az egyetlen út kifelé az, hogy Tau-t empátiára ébressze. Gary Oldman pedig tétován, dadogva mereng a szimfóniákon és az emberi lét gyönyörűségén.
Percről-percre, fejezetről fejezetre veszített el ez a film. Hittem benne, hogy össszehoz valami egyedit, hogy megcsavarja valamikor, hogy bevisz egy gyomrost, amikor a legkevésbé számítanánk rá, de... nem. A hideg, steril környezet, Tau vörösen izzó „szeme” abban a pillanatban válik nonszensszé, hogy Gary Oldman megszólal, a fenyegetésnek minden jele, tétje, szorítása semmissé válik Julia laza viselkedése miatt, Alex-ről pedig egy percre nem hiszem el, hogy kompetens tudós, minden megnyilvánulása egy hisztis tinédzseré.
Az egész film egy szorító szituációra és a szabadulásra van kihegyezve, de ha ezek nem állnak stabilan, borul az egész. És... tényleg borul az egész. A film végén már annyira B-kategóriás panelek és nyálas sorok durrognak, hogy őszintén arra gondoltam, ki kellene már kapcsolnom, de „na, azt a tíz-húsz percet már kibírom”. Kibírtam, végül is.
Hogy valami pozitívumot is mondjak: Gary Oldmant leszámítva (!) a színészek elég árnyaltan dolgoztak azzal a kevéssel, ami megadatott nekik, Maika Monroe (It Follows) legalább a szenvedést és a lazaságot hitelessé teszi, Ed Skrein hűvös, szenvtelen, automata viselkedése nagyjából minden pszichopata-klisé egybegyúrva, de elhittem, hogy a karakter ilyen, ez is valami. A díszlet elég jópofa, high-tech, de márványos-régikönyves lakásban (kicsit a Resident Evil játékokat juttatta eszembe), a robotokon jól mutat ez az élesen szögletes, de kerek szemű design. Gary Oldmant sajnálom, mert monoton, de már-már ijedt hangon olvas fel néhány tucat sort, különösebben nincs túl sok lehetősége remekelni. Nem zavaró, de nem is kiemelkedő.
Szóval, a Netflix megint kikukázott valamit, amit vélhetően más stúdió dobott ki. Biztos vagyok benne, hogy már a forgatókönyv is fájdalmasan átlagos volt, szóval... inkább csinálták volna meg egy közepes Black Mirror-résznek, feszesebben és okosabban. Aki a zsánerben már kényelmesen mozog, semmi újat nem fog kapni. Annak, akinek még nem volt meg a cikk elején felsoroltakból semmi, akár még érdekes filmélmény is lehet. De esélyes, hogy úgy is kevésnek bizonyul.
Üres, okosnak látszani akaró, de alapvetően fájdalmasan agyatlan film, percenként hatványozódó logikai hülyeségekkel, olcsó narratív megoldásokkal. Csak végső esetben ajánlom.
