A mágia szó valóban varázslást jelent annak ógörög és óperzsa eredetéből vonatkoztatva, de ha utánanézünk a szó jelentésének, ennél többet is találni. Egy általános definíció szerint: „az események befolyásolásának ’művészete’; a mágiát alkalmazó személy olyan ’titkos tudomány’ birtokában van, amelynek segítségével befolyásolni tudja nemcsak a földi történéseket, hanem a természeti jelenségeket is”.
Ez pedig egyfelől megnyitja a fantasy és bármilyen varázslattal, különleges képességgel, misztikus erővel bíró könyv vagy játék világát, de ennél többet is mond. Egy primitív törzsnek a zseblámpa is mágia lenne, varázslat, csoda és lehetetlen. Egy tanulatlan középkori földművesnek ómen és baljós hír a napfogyatkozás, a fény bukása, Istentől érkező intelem vagy épp világvége, de a tudósoknak, úgymond beavatottaknak, pontos számítások után, szimplán egy jelenség. Vagyis a mágia, lehet inkább a (titkos) tudásban leledzik, hozzátéve a körülmények és a befogadó jellemzőit.
Egy videojátékban könnyebb a mágiát beágyazni, mert az esetek többségében jól felépített oka és háttere, forrása van. A Tactical Breach Wizards viszont nem vesződik ilyesmivel, inkább bedob minket egy mágikus jelenkori alternatív világba és ennyiben hagyja a dolgot. Kommandósként, zsoldosként, volt kormányügynökként vagy magánnyomozóként, zsaruként ugyanolyan természetes, hogy mágikus képességeink vannak, mint az, hogy sok más embernek nincs. És persze a varázstudók keverik a lapokat, ők akarják megmenteni a világot és egy jó kis összeesküvésbe is belecsöppenünk.
A Tactical Breach Wizards olyan, mintha összegyúrtuk volna az X-Com ügynökeit egy csapat varázshasználóval, aki amúgy lehet varázsló, mágus, boszorkány, druida, „pap” és közlekedési rendőr is, mindezt pedig nyakon öntöttük volna egy képregényes, szarkasztikus humorú, akciódús történettel. És hogy ez miért jó? Mert mindegyik részén látszik, hogy eleget csiszoltak rajta a fejlesztők.
Kis csapatunk két fővel indul, egy veterán, 1 másodpercnyit a jövőbe látó, ősöreg ex-kommandós varázslóval és egy „szeleburdi” viharboszorkánnyal, aki a magánnyomozók sanyarú kenyerét felcseréli a világmegmentők kétes jutalommal kecsegtető bizonytalanságára.
Remek indítás, a java viszont még csak most jön, ugyanis egy jó pár évvel ezelőtt történt baleset következménye, egy legyőzhetetlennek tűnő ügynök és egy zsoldoshadsereg munkálkodik valami olyasmin, ami rossz, sőt borzalmas, csak épp azt nem tudjuk pontosan, hogy mi is az. De azt sem, hogy mindez hol történik, ahogy arról sincsen fogalmunk, hogy milyen lépésekből áll a világ elveszejtésére szőtt nagy terv. Kinyomozni sem lesz könnyű, ha mi metróval és baráti szívességként kapott teherhajóval utazgatunk ide-oda, míg ellenlábasunk helikopterekkel és csúcstechnológiával suhan a célja felé.
Valahogy aztán összeáll a kép és a színes társaság tovább bővül egy olyan orvossal, aki határozottan visszautasítja a nekromanta jelzőt és a pisztolyt is kizárólag gyógyítási céllal hord magánál, de valahogy mégis hullák veszik körbe. Szóval ilyen komolyságú „hősökre” és ellenségekre számítsunk, de a történet egy-egy csavarja is a szemforgatás és a röhögés között félúton fogja találni az arra érzékeny közönséget.
A harc körökre osztott és képesség/mozgás alapú, persze kombókkal. Vagyis oda kell figyelni a sorrendre, a helyezkedésre és az ellenség reakcióira. Ezt az odafigyelést pedig egy olyan játéktechnikai érdekesség segíti, ami segít a jövőbe látni: visszapörgethetjük a cselekedeteinket, oda-vissza ugrálhatunk az időben, egészen addig, amíg rá nem tenyerelünk a kör végét jelentő gombra. Onnantól lezajlanak az események és új kör kezdődik, tiszta lappal – meg persze az előzők hosszabb távú következményeivel.
Minden karakter teljesen egyedi skill csomaggal bír és néha még az is bekavar kicsit, hogy kikkel vágunk neki az adott küldetésnek. Kihívásként magabiztosság pontokat (Confidence Point) is gyűjthetünk néhány kihívás teljesítésével, de ez skinek unlockolásához kell csak, más haszna nincs.
Karaktereink végigdumálják a küldetés előtti perceket, a lezárást és még néhány különleges tréning missziót is kapunk a fő történetszál mellé – a különlegesség pedig abban rejlik, hogy ezek egyfajta álom missziók, amik az egyik karakter jellegéből adódnak, de az emlegetett magabiztosság pontok gyűjtésére tökéletesen alkalmasak, miközben a fő szál történéseit torzítják és figurázzák ki valamelyest.
A játék egyik legnagyobb erőssége a humora és a történetvezetés. A karakterek elég messze állnak a hősiességtől és bármennyire is nem kell félteni őket, megvan a maguk baja, háttere és jó pár olyan apróság, amitől érdekesek, nevetségesek vagy épp szánni való – és közben jól árnyalt – főszereplők maradnak. Igazából esendő emberi lények maradnak minden mágikus képességük ellenére, akik egy kaotikus, néhol veszélyes vagy elborzasztó világban igyekeznek valami jót tenni, vagy elodázni a legrosszabbat.
Ígéretesen üde színfolt a Tactical Breach Wizards, ami egyfelől nem veszi magát túl komolyan, de játéktechnikailag, a karakterek és a történet szempontjából egy jól összerakott, koherens és élvezetes játék. A taktikai harc kis szeletekre van bontva és épp ezért jól fogyasztható, de így is izgalmas, a történet pedig bele van ágyazva minden mozzanatba, vagyis természetes módon viszi előre az akciót és a háttérben húzódó érdekeket, szálakat. Azt javaslom, rúgja be az ajtót mindenki bátran, nem fogja megbánni a találkozást azzal, ami a túloldalon várja.
