A fekete lyukak halott csillagok rendkívül sűrű maradványai, amelyek azért feketék, mert gravitációjuk a fényt sem engedi elszökni tőlük. A kvantumelmélet egyik furcsa következményeként azonban elvileg mégsem teljesen sötétek ezek az égitestek. Stephen Hawking 1974-ben vázolta fel, hogy a fekete lyukak eseményhorizontjának a teória értelmében gyenge fényt kell árasztania.

A kvantumelmélet szerint ugyanis minden részecske rendelkezik egy antirészecske párral, és ilyen párok folyamatosan keletkeznek és semmisülnek meg az üresnek látszó terekben is. Ezek a részecskék sosem távolodnak el egymástól, a fekete lyukak eseményhorizontjának közelében azonban olyan nagy energiákra tehetnek szert, hogy elszakadhatnak, és míg az antirészecske belehullik a fekete lyukba, a részecske elszökik attól, és „virtuális”, társával ütközve újra megsemmisülő részecskéből igazivá válhat. Ezt a kilépő sugárzást nevezték el Hawking-sugárzásnak. A sugárzás létezése egyben azt is jelentené, hogy a fekete lyukak idővel összezsugorodnak, majd eltűnnek, mivel a beléjük hulló, negatív energiájú antirészecskék lemerítik készleteiket.

Mivel létezése esetén is csak rendkívül halvány sugárzásról van szó, azt igazi fekete lyukakon problematikus tanulmányozni. A gondot megfelelő mesterséges modellekkel lehet áthidalni, például olyan apró fekete lyukakkal, amelyek a fény helyett a hangot nyelik el. Bill Unruh, a Brit Kolumbiai Egyetem szakértője, aki évtizedek óta foglalkozik hasonló modellek tervezésével, 1981-ben igazolta, hogy ezekből a mesterséges fekete lyukakból ugyanúgy meg kellene szöknie némi sugárzásnak, mint az igazikból, ha Hawking elmélete helyes.

A Hawking-sugárzás mérése céljából a kutató rövid lézerpulzusokkal lőtt az eseményhorizont közelébe. Ezek nyomán elviekben egy-egy hangrészecske, vagyis fonon, illetve ennek antirészecske párja keletkezett. Steinhauser ezt követően a folyadék törésmutatóját mérte, hogy nyomon kövesse a pár útját a fekete lyukban. A kutató hat nap alatt összesen 4600-szor ismételte meg a kísérletet.

Amikor Steinhauser átnézte az elkészült felvételeket, észrevette, hogy az eseményhorizontból mindkét irányba egyforma hosszúságú sötét sávok indulnak ki, ami állítása szerint annak bizonyítéka, hogy a határvonal egymással kvantumszinten összefonódott részecskéket szakított el egymástól, ami a Hawking-sugárzás létezésének egyértelmű igazolását jelenti.

Más kutatók szerint ennyire azért nem egyértelmű a helyzet. A legnagyobb probléma, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján egyáltalán nem biztos, hogy a párok tagjai valóban össze vannak fonódva egymással. Ha ezt sikerül igazolni, akkor valóban bizonyítottnak tekinthető a Hawking-sugárzás létezése, ennek hiányában azonban még semmi sem biztos. A szonikus fekete lyukak továbbá egy kicsit másként viselkednek, mint az igaziak, hiszen bennük a részecskék áramlása alapvetően más, mint a meghajlított téridőben, amely a fekete lyukak körül létezik.