Az év végén mind a nyomtatott, mind pedig az online sajtó berkeiben szokás, hogy valamiféle szórakoztató válogatással igyekeznek megalapozni a következő esztendő hangulatát. Ezt a hagyományt mi is lelkesen ápoljuk, hisz tavaly a játékipar rendhagyó marketinges megoldásaitvettük elő, idén pedig különféle történeteket gyűjtöttünk egybe, amelyek között vérforralóan pofátlan esetek mellett könnyedebb hangvételű anekdoták is akadnak.

Lássuk őket!

A legtöbbünkkel alighanem megesett már, hogy a monitor vagy a tévé előtt töltött hosszú órák után egy ideig csupán a testünk tartózkodott a valóságban, és képzeletben továbbra is úgy éreztük, mintha mesés vidékeken kalandoznánk. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor a 2010-ben Clemson városának előzékeny rendőrei által meg nem nevezett huszonhárom éves férfinek még játék sem kellett ahhoz, hogy így viselkedjen, hanem az is elég volt, hogy kedvence, a kismillió platformra megjelenő és mind a mai napig hódító Frogger szóba kerüljön. A gyaníthatóan szomjúságtól egy ideje már nem szenvedő fiatal annyira lázba jött a Konami klasszikusától, hogy elhatározta, hogy az abban szereplő békák teljesítménye előtt tisztelegve ő is megpróbál átkelni egy forgalmas autópályán. Az elhatározást tettek követték, így az önjelölt kétéltű egy négysávos autópályán igyekezett próbára tenni az elfogyasztott alkoholtól kissé lelassult reflexeit és balszerencséjére csak akkor döbbent rá terve árnyoldalaira, amikor elgázolta egy városi terepjáró. A férfi szerencséjére túlélte a balesetet, így, bár jelölték a legostobább halálokért járó Darwin-díjra, azt végül a szigorú és kivételt nem ismerő szabályzat miatt nem nyerhette el.

Ugyan a testi épségében nem esett kár, de Kevin Lee Co is bizarr játékszenvedélye áldozatává lett. A negyvenötödik évében járó könyvelő a freemium Game of War: Fire Age-be bolondult bele, és mivel az élet más területein sem vetette meg a luxust, hét év alatt ötmillió dollárt sikkasztott el a neki munkát adó, nehézgépek eladásával foglalkozó cégtől. Co luxuskocsikat vett, plasztikai műtétekkel javított a külsején és ebül szerzett vagyona ötödét, azaz egymillió dollárt arra vert el, hogy ő legyen a legsikeresebb a GoW összes rajongója közül. A tolvaj természetesen lebukott és belátva, hogy tettét a legjobb ügyvédek sem lennének képesek kimagyarázni, bűnösnek vallotta magát. Az, hogy Co milyen súlyos ítéletet fog kapni, jövő év májusában dől majd el, de elvileg az sincs kizárva, hogy húsz hosszú éven át fogja élvezni egy fegyház vendégszeretetét. Egy dolog azonban biztos: a meggyőző reklámjairól ismert Machine Zone marketingesei joggal lehetnek magukra büszkék, mert bár Co esete kirívó, 2015-ben a felhasználók átlagosan 550 dollárt költöttek mikrotranzakciókra. Ez alapján pedig kifejezetten jó ötlet volt még a Szuperkupa alatt is reklámozni az alkotást.

Nem csak a játékosokkal, hanem a fejlesztőkkel is történnek hajmeresztő kalandok. A Naughty Dog társalapítója, Jason Rubin kezdetben örült annak, hogy szerződhetett a Universal Interactive-val, de hamar elege lett abból, hogy a cégnél semmit sem csinálnak és hogy a Crash Bandicoot első két része kizárólag az anyagi terheket álló, illetve a kiadást magára vállaló Sony és az ő csapatának az erőfeszítései miatt került a sikerlisták élére. Rubin azt követően, hogy barátja, Mark Cerny is elhagyta a céget és független szakértőként folytatta karrierjét, korrekt módon közölte az illetékesekkel, hogy a harmadik epizód után nem fogja megújítani velük a szerződését, mert unja, hogy a semmiért kell osztoznia velük a profiton. A Universal döntéshozói erre ahelyett, hogy alkudozni próbáltak volna, úgy határoztak, hogy pokollá teszik a renitens Rubin és emberei életét. Első lépésben az irodáikból a folyosókra költöztették őket, ezután pedig azzal nehezítették meg a napi 16-20 órát dolgozó programozók sorsát, hogy csak napi nyolc órára kapcsolták be a légkondicionáló berendezést. Emiatt nem volt ritka, hogy Rubinéknak negyven fok körüli hőségben kellett dolgozniuk, és túlmelegedő számítógépeiket ventilátorok elé pakolt jégvödrökkel voltak kénytelenek lehűteni, mert megtiltották nekik, hogy hordozható klímát vigyenek be az épületbe. Végül mégis Crash szülőatyja nyert, mert hűtőnek álcázva be tudott vinni egy egységet, ami elviselhetővé tette a forróságot.

A dán Beta Dwarft kötelékébe tartozók is sokat szenvedtek az irodájuk jelentette gondoktól, de az ő életüket nem egy pitiáner bosszúhadjárat, hanem a pénztelenség keserítette meg. Hiszen, bár lelkesedésből nem volt náluk hiány, de az anyagi lehetőségeikre még a szerény is túlzó jelző lett volna. A csapat tagjai azonban nem akarták, hogy a számukra megfizethetetlen albérletárak miatt kútba essenek a terveik, és más alternatíva híján kényszermegoldáshoz folyamodtak. Először megfogadták, hogy nem fognak panaszkodni a sanyarú körülmények miatt, majd kevéske holmijukkal beköltöztek az Aalborg University Koppenháhában található kampuszának egyik használaton kívüli tantermébe. Meglehet, hogy a terv úgy hangzik, mint egy rossz vígjáték alapszituációja, de mégis meglehetősen sokáig működött, mert az érintettek hét hosszú hónapon keresztül éltek és dolgoztak az önkényesen elfoglalt helységben, és csak akkor derült ki, hogy mit is tettek, amikor az intézmény egyik előadója véletlenül rossz ajtón nyitott be. El lehet képzelni a professzor döbbenetét, amikor megpillantotta az ágyakkal és íróasztalokkal teli, a hűtőgépet sem nélkülöző „irodát”. A kaland bírósági feljelentés és per helyett az álomgyár sikerfilmjeit jellemző boldog befejezéssel ért véget, mert az elkövetők nem csak, hogy megúszták tetteik jogi következményeit, de egy sikeres Kickstarter-kampány után le tudták fektetni a már több, mint egymillió értékesített kópiánál járó Forced-franchise alapjait.

Ahogy azt a fentebbi két példa is illusztrálja, alkotni nehéz, így nem csoda, hogy akadnak olyanok, akik a munka könnyebbik végét ragadják meg és kölcsönvesznek innen-onnan. A Majestic Studios által jegyzett Limbo of the Lost esetében azonban sikerült kissé túllőni a célon. Először a gameplasma.com egyik zsurnalisztája vette észre, hogy a program több látványeleme is kísértetiesen hasonlít a Bethesda sikercímére, az Oblivionra. A cikket olvasó játékosoknak több sem kellett, lelkes és felhevült plágium-vadászatba kezdtek és hamar kisült, hogy az iparágban egyedülálló módon a kalandjátékban hemzsegnek a lopott helyszínek és dialógusok. A teljes lista sokkoló. A The Elder Scrolls III: Morrowind mellett az Unreal Tournament 2003-ból és 2004-ből, a Diablo II, a Thief: The Dark Project-ből, a Thief: Deadly Shadows-ból, a Silent Hill 4: The Room-ból, a Return to Castle Wolfenstein-ből, a Painkillerből, illetve kiegészítőjéből, a Painkiller: Battle out of Hellből, a Vampire: The Masquerade - Bloodlines-ból, a The Lord of the Rings: The Battle for Middle-Earth-ből, a Hexenből és a World of Warcraftból is igen bőségesen és mélyen merítettek a tolvajok, arról nem is beszélve, hogy finoman fogalmazva az A Karib-tenger kalózainak első két része és a Spawn is megtermékenyítően hatott valakire. Hogy pontosan kire, azt mind a mai napig homály fedi, mert ugyan a Majestic Studios-nál a botrány kirobbanása után megesküdtek, hogy egy gátlástalan és lelkiismeretlen, csalárd alvállalkozó rombolta le a renoméjukat, de az illetőt nem nevezték meg. Egyesek emiatt kételkednek a rejtélyes csaló létezésében. Hogy mi az igazság, azt esélyesen soha nem fogjuk megtudni, de a tény ettől még tény marad: ha a Limbo of the Lost egy végigjátszás-videóját vagy ezeket a a képeketivós játékként hasznosítjuk és minden esetben, amikor déjà vu-nk van, bedobunk egy felest, akkor nagyon hamar alkoholmérgezés-közeli állapotba kerülhetünk. A különösen acélos idegzettel bírók a szürreális és felháborító befejezést is megtekinthetik, de szigorúan csak saját felelősségre.

Felsorolásunkat egy százezernél is több felhasználót a sorai között tudó MMORPG-vel zárjuk. Az 1997-ben világhódító útjára induló Ultima Online bétájának idején egymást érték a furcsábbnál furcsább események, például megesett, hogy a gyakran élvezhetetlenül lassú alkotással elégedetlen felhasználók meztelenre vetkőztették a karaktereiket, alaposan berúgtak velük, majd megszállták a Richard Garriott által megszemélyesített Lord British kastélyát. Mindez azonban meg sem közelíti a játék egyik legbrutálisabb vérfürdőjéhez vezető történést. A szerverek stressztesztelésére ugyanis az ötletes készítők azt találták ki, hogy egy hatalmas gyűlést tartanak, amin maga a vidék ura is részt vett. A más játékosokkal együtt szintén a királyi vizitnek helyet adó Blackthorn-kastély látogatói között lévő, Rainz nicken futó férfi pedig úgy döntött, hogy tette minden kockázatát és következményét vállalva, megpróbálja egy ravasz merénylettel eltenni láb alól Garriott avatárját és végül egy, a tömegben lévő felhasználótól ellopott tűzvarázslat-tekerccsel lángokba borította Brittannia fejedelmét. A koronás fő és hű emberei eleinte csak nevettek a bátor-botor orgyilkoson, de a mosoly kisvártatva az arcukra fagyott, mert a legendás figura pár pillanattal később halálra égett. Elvileg ugyanis sérthetetlennek és sebezhetetlennek kellett volna lennie, de a szerverek legutóbbi, nem sokkal a nagy találka előtti összeomlását követően Garriott nem állította be, hogy semmiképpen se gyilkolhassák meg. A pokol természetesen pillanatok alatt elszabadult, különösen, mert a Lord Blachthornt megszemélyesítő Starr Long négy, elképesztő erejű démont idézett a tömeg közepébe, és a pokoli kreatúrák válogatás nélkül végeztek mindenkivel, aki nem vette fel a nyúlcipőt. Rainzt később bannolták, de a készítők váltig állították, hogy nem Garriott bosszújáról volt szó, hanem arról, hogy a játékos előszeretettel használta ki a bugokat ahelyett, hogy jelentette volna azokat.