1. oldal

Ezopusz egyik meséjében egy fiú olyan gyakran kiált farkast, hazudva a környéken lakóknak, hogy amikor a ragadozó tényleg megtámadja a települést, az emberek figyelmen kívül hagyják a riadóztató kiáltásokat. A fabula erkölcsi tanulsága, hogy ne hazudjunk, egy Afrika déli részén élő madár viselkedése nyomán azonban akár egy másik, a jelek szerint szintén helytálló következtetést is megfogalmazhatunk: ha hasonló helyzetben hazudunk, variáljuk meg egy kicsit a dolgokat – néha mondjuk ne farkast, hanem medvét kiáltsunk.

A verébalakúak rendjébe tartozó szerecsendrongó kinézetét tekintve igazi kis ördögnek tűnik, mondja Tom Flower, a Cape Town Egyetem kutatója. Fekete tollai, villás farka és vörös szemei vannak, ráadásul kiváló utánzóművész. Az eddigi kutatások során összesen 51 különböző riadójelet azonosítottak a szakértők a drongók „szótárában”, és ezek közül mindössze hat szól saját fajtársaiknak. A többi hangjelzést más állatoktól vették kölcsön.

Flower eredetileg a négyujjú manguszták viselkedését vizsgálta a Kalahári sivatagban, amikor felfigyelt arra, hogy a szerecsendrongók kiáltásai nagyon gyakran riasztják el az aprócska állatokat táplálékuktól, olyan esetekben is, amikor semmiféle tényleges veszély nincs a környéken. A kutató feltételezte, hogy a madarak a manguszták saját, ragadozókra figyelmeztető riadójeleit utánozzák. Flower a rejtély felderítése érdekében követni kezdett egy 64 madárból álló csapatot a Kalahárin keresztül, és eddig összesen 850 órányi megfigyelésen van túl.

A vizsgálatok alapján a madarak idejük negyedrészét más állatok, például négyujjú manguszták vagy tarka rigótimáliák (Turdoides bicolor) követésével töltik. Ilyenkor őrszemekként viselkednek, és figyelmeztetik az állatokat, ha ragadozók bukkannak fel a közelben. Mivel a drongók általában a fák ágain üldögélnek, sokkal jobb pozícióban vannak a veszélyek azonosítására, mint a földön kapirgáló másik faj tagjai. Ez utóbbiak tehát figyelemmel követik a drongók jelzéseit, és fedezékbe menekülnek, ha az őrszemek riadót fújnak. Általában ugyanolyan komolyan veszik drongók figyelmeztetését, mint saját fajtársuk riadójelét. Ez a fajta együttműködés nagyon hasznos a táplálék beszerzésével foglalatoskodó faj tagjai számára, hiszen nem kell energiákat fordítaniuk arra, hogy szemmel tartsák lehetséges veszélyeket.

A szerencsendrongók ugyanakkor megrögzött tolvajok. Időről időre téves riasztást adnak ki, rendszerint olyankor, amikor a másik faj egy tagja éppen nekilátna egy különösen ízletesnek tűnő falat elfogyasztásának. A manguszták vagy a rigótimáliák ilyenkor persze elmenekülnek a helyszínről, a drongók pedig elfogyasztják a hátrahagyott táplálékot. A madarak napi kalóriabevitelük negyedét fedezik ilyen tolvajlásokból. (A drongók egyébként időnként saját fajtársaikon is bevetik a módszert, bár azt egyelőre nem tudni, hogy ezek a lopási kísérletek mennyire sikeresek, ha az áldozat is egy szerencsendrongó.)

A drongók nagyon fifikásan járnak el lopásaik előkészítésekor. Először egy saját fajtársaiknak szóló riadójellel próbálkoznak, majd ha ez nem jár sikerrel, más „nyelvre” váltanak: utánozni kezdik a célba vett faj vagy egy harmadik faj riadójeleit. Flower megfigyelései szerint a drongók számtalan emlős és madár figyelmeztető kiáltását képesek élethűen utánozni, ezen fajok némelyikétől ráadásul több különböző jelzést is kölcsönvesznek.

2. oldal

A stratégia tehát a jelek szerint kiválóan működik, felmerülhet azonban a kérdés, hogy miért dőlnek be az ismételt átverésnek a manguszták és a rigótimáliák. Hogyan nem jönnek rá, hogy a drongók olyankor is riadóztatnak, amikor semmi veszély nem fenyeget? Flower vizsgálatai szerint az állatok valóban ráébrednek a turpisságra, a drongók azonban jóval okosabban járnak el, mint Ezopusz meséjének főhőse. A rigótimáliák jóval mérsékeltebben reagálnak az ismétlődő riadójelekre, ha azok túlságosan gyakran, 20 perces időközönként követik egymást. Ha azonban a drongók a gyakori riadóztatás közben időnként más fajok jelzéseit is bevetik, a készültségi fok ismét teljessé válik a célba vett áldozatok körében.

A drongók gyakran ugyanattól az egyedtől igyekeznek lopni sorozatosan. Ha az első riadójelre az illető állat nem hagyja ott a falatot, az esetek többségében új jelzéssel próbálkoznak, ami rendszerint már beválik. Ez megmagyarázza azt is, hogy a madarak miért ismernek olyan rengeteg riadójelet: „szókincsük” segít áldozataik ismételt megtévesztésében. Ilyen szempontból tehát nagyon is hasonlítanak a legsikeresebb kórokozókra, amelyek a felszínükön található fehérjék lecserélésével verik át az immunrendszert.

„Az egyelőre nem világos, hogy a drongók pontosan milyen stratégiát folytatnak a riadójelek váltásakor” – mondja Laura Kelley, a Cambridge hangutánzó madarakat tanulmányozó kutatója. Flower igazolta ugyan, hogy a sikertelen lopási kísérletek után új hangjelzésre váltanak a madarak, azt viszont nem tudni, hogy mi dönti el az új jel jellegét. Elképzelhető, hogy egy másik faj riadójelére váltanak, amelyet szintén ugyanazon ragadozók veszélyeztetnek, mint a drongók leendő áldozatát. Az is lehet, hogy más, szintén megbízható őrszemeknek tartott madarak kiáltásait utánozzák. És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a célba vett fajok hogyan reagálnak mindezen jelzésekre. Azt várnánk, hogy minden egyes faj esetében akadnak ökológiailag releváns, illetve teljesen figyelmen kívül hagyott jelek is, mondja Kelley.

És hogy mit árul el mindez a drongók intelligenciájával kapcsolatosan? Egyes szakértők úgy vélik, hogy ez a fajta „taktikai mimikri” csak akkor lehet hatásos, ha a drongók valamilyen szinten megértik, mi zajlik le áldozataik fejében. Mások szerint túlzás lenne ennyire komplex viselkedést és gondolkodást feltételezni. Egyszerűen arról van szó, hogy ha a kiszemelt célpont kívánatos táplálékra akad, a drongó riadót fúj. Ha az áldozat nem ugrik be a cselnek, a tolvaj újabb jelzésekkel próbálkozik, amíg el nem éri célját.

Flower ez utóbbi véleménnyel ért egyet: „Nem hiszem, hogy a drongók célzottan manipulálni igyekeznének más állatok gondolkodását, ahogy mi, emberek tennénk hasonló esetben.” Ennél valószínűleg egyszerűbb a magyarázat. Alapvetően kipróbálják mindazon jeleket, amelyek korábban az adott fajnál sikeres lopást eredményeztek, és ha semmi sem működik, esetleg valami új, más fajhoz tartozó hanggal is kísérletezni kezdenek.

Ez pedig már önmagában is meglehetősen lenyűgöző dolog. A drongók ugyanis egy adott helyzetre kifejlesztett viselkedésmintát − a riadójelet − képesek egy teljesen más célra, lopásra felhasználni. Ez a fajta viselkedésbeli flexibilitás pedig mindenképpen figyelemre és további kutatásokra méltó jelenség. Vizsgálata pedig segíthet annak megértésében, hogyan alakulnak ki a komplexnek tűnő viselkedésformák viszonylag egyszerű mechanizmusok sorozatából.