A népszerű anekdota szerint, amikor az európai irodalom egyik legjelentősebb, és legtermékenyebb drámaszerzőjével, Lope de Vegával közölték az orvosai, hogy haldoklik és aligha éli meg a reggelt, az öregember nem esett kétségbe, hanem halk, nyugodt, és beletörődő hangon kérdezte meg az őt ápoló doktort, hogy biztos-e diagnózisa helyességében.
Miután az megerősítette, hogy páciensének már csak órái vannak hátra, az ezernyolcszáz színdarabot papírra vető író pár másodpercig láthatóan nagyon tűnődött azon, mik legyenek az utolsó, utókornak feljegyzett szavai, majd végül egy hosszú sóhaj kíséretében meggyónta szörnyű titkát, nevesül, hogy halálosan unta Dantét. A történet igazságát bizonyítani közel lehetetlen, de elterjedése nem véletlen. Dante írásainak „jobb társaságokban” már-már kötelező jellegű kedvelése alighanem sokakat zavart az évszázadok során, de a legtöbben úgy gondolták, bölcsebb, ha hallgatnak.
A játékiparban sem más a helyzet. Akadnak olyan, a magazinok kilencvenkilenc százalékában jó értékelést kapó sorozatok, vagy a többség által klasszikusnak tartott címek, amiket illik szeretni, mert ha az ember ellenkező véleményének ad hangot, elveszett. Vagy dühtől elborult agyú rajongók igyekeznek neki a lehető leghatásosabb módszerrel, vagyis felkiáltójelekkel és nagybetűvel írt szavakkal gazdagon megfűszerezett kommentekben elmagyarázni, hogy téved, vagy (főleg ha közeli ismerősökről van szó) arra kényszerítik, hogy addig próbálgassa újra, és újra, és újra, és újra az adott játékot, ameddig nézetei meg nem változnak.
Jómagam háromszor voltam halálközeli helyzetben. Az első alkalommal Robin Hood egy ősei örökségét meg nem tagadó kései leszármazottja próbálta megszerezni a pénztárcámat, hogy aztán tartalmát szétossza a rászoruló kocsmárosok, és technokol rapidot is áruló írószerboltok tulajdonosai között. Másodszor akkor kerültem el a kaszással való közelebbi ismeretséget, amikor a várakozásokkal ellentétben legyűrtem egy súlyos ételmérgezést.
A harmadik, a másik kettőnél kategóriákkal veszedelmesebb helyzet akkor állt elő, amikor őszintén elmeséltem egy hat, aktív és lelkes játékosból álló kompániának, mit is gondolok valójában a Metal Gear Solid-ról. Miközben kifejtettem, hogy véleményem szerint a sztorinál csak a főellenségek nevetségesebbek, az átvezető videókon pedig nem csak hosszuk, hanem kivitelezésük miatt is el lehet aludni, apránként észrevettem, hogy cimboráim arcára olyan kifejezés ül ki, mintha az előbb vezettem volna le az emberhúsfogyasztás előnyeit a csirkével szemben.
A banda egy emberként hördült fel, és vont kérdőre eretnek nézeteim miatt, de nekem akkoriban is megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy egy kérdésről egy véleményem akadt mindössze, ami nem függött a körülményektől. Így, két-három percnyi higgadt érvelés után jobbnak láttam hazamenni.
Nektek van hasonló történetetek? Melyik játékkal vagytok úgy, hogy szép is, jó is, csak titeket hagyjanak vele békén, vagy éppenséggel nem értitek, hogyan lehet sikeres, és népszerű?
