Ahogy az bizonyára széles körben ismert, a mandula és számos más csonthéjas gyümölcs (sárgabarack, cseresznye) magja mérgező összetevőket, cianidokat tartalmaz, ami miatt egy bizonyos mennyiség felett nem ajánlott fogyasztani ezeket. A mandulatermesztők régóta próbálnak olyan fajtákat létrehozni, amelyekben nincs jelen a cianid, de ez hagyományos a nemesítési megoldásokkal meglehetősen lassan megy. Ráadásul a méreg hajlamos újra felbukkanni azokban a variánsokban, amelyekből sikeresen eltüntették.

Többek közt ennek a problémának a megoldásában segíthet a mandulagenom megismerése, amelyet egy svéd-spanyol kutatócsoport szekvenált nemrégiben. A közel 28 ezer gén között pedig máris sikerült azonosítani egyet, amely a vad mandulafajokban a cianidok termelődéséért felelős gének működését szabályozza.

A vad mandulában a cianidok közül az úgynevezett amigdalin termelődik, ami azon túl, hogy mérgező, a magok keserű ízéért is felel. A méreg az emésztőrendszer enzimjeire fejti ki hatását, és nagy mennyiségben halálos is lehet. A szakértők a genom szekvenálása kapcsán két éven keresztül több különböző mandulafajta génállományát is összevetették, keserű és édes magokat hozó növényi DNS-eket hasonlítva össze menet közben. Így akadtak rá a bHLH2 nevű génre, amelynek fehérjéje kulcsszerepet játszik az amigdalin termelődésének szabályozásában.

A génkifejeződés jelen esetben nagyon egyszerűen szabályozódik, mondják a szakértők. A vad mandulafajtákban a bHLH2 protein hozzákapcsolódik két olyan génhez, amelyek beindítják az amigdalintermelést, így a mag keserű lesz. Az édes fajtákban viszont a bHLH2 mutálódott változata van jelen, amely nem képes az említett génekhez kapcsolódni, így nem termelődik amigdalin.

A rózsafélék más fajaival szemben a mandulát nem jól öntözött területeken, hanem a termékeny félhold szárazabb vidékein kezdték termeszteni. A régészeti adatok alapján a Közel-Keleten már 4000 évvel ezelőtt is léteztek édes fajták, és a csonthéjas a későbbi évezredekben sem vesztett népszerűségéből. Ehető manduláról mind a Bibliában, mind számos görög és római kori műben szó esik. A korai görög termesztők kapcsán azt is tudni lehet, hogy a keserű íznek úgy vették elejét, hogy fenyőből készült dugókat illesztettek a fák törzsébe. Ez valószínűleg akkora stresszt jelentett a növénynek, hogy nem maradt energiája a méregtermelésre.

A modern termesztők ennél jóval kifinomultabb módszereket alkalmaznak, de időnként így is félremegy a végeredmény, és egy korábbi édes fajtában újra felbukkan a keserűség. A genom ismeretében viszont sokkal könnyebbé válhat a termesztők dolga. Míg jelenleg 3–4 évet kell várni, mire kiderül, hogy egy-egy újonnan ültetett fa magja édes vagy keserű, a szekvenált genomnak köszönhetően mostantól a pár hónapos facsemeték leveléből is megállapítható, hogy milyen gyümölcsöt hoznak majd, így a nem kívánt variánsoktól gyorsan meg lehet szabadulni.

A genom persze ezen túl más információkkal is szolgálhat, hiszen ismeretében ellenállóbb, aktuális körülményeikhez könnyebben alkalmazkodók fajták lehetnek létrehozhatók. Például variálhatóvá válhat a virágzási idő, amely jelenleg az éghajlatváltozás nyomán egyre kedvezőtlenebb időszakokra esik több nagy mandulatermő területen is.