A bojtosúszós halat nem véletlenül szokás élő kövületnek nevezni: a 2 méter hosszúra megnövő, 90 kilogrammos mélytengeri halról sokáig úgy hitték, hogy 70 millió éve kihalt, amíg 1938-ban egy halászhajó hálójában fel nem bukkant egy példány. Az állatcsoport képviselői napjainkban is szinte pontosan úgy néznek ki, mint legkorábbi őseik, amelyek nagyjából 300 millió éve jelentek meg az élet színpadán. A különleges hal genomjának első elemzése rávilágíthat arra, hogyan változhatott egy állat ennyire keveset az eltelt évmilliók során, és hogyan lehetséges, hogy közeli rokonaiból, a Tetrapodomorpha alosztály tagjaiból a feltételezések szerint időközben kifejlődtek a négylábúak, vagyis a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök.

A bojtosúszójú halak (Coelacanthimorpha) alosztályának jelenleg két élő faja ismeretes, az 1938-ban újrafelfedezett bojtosúszós maradványhal (Latimeria chalumnae) és az 1997-ben megtalált Latimeria menadoensis. A Latimeria chalumnae genomjának szekvenálására vállalkozó nemzetközi kutatócsoport tagjainak először is friss szövetmintákra volt szükségük munkájukhoz, amelyek beszerzése egy ilyen ritka és nehezen hozzáférhető állatcsoport esetén nem könnyű feladat. Az elmúlt 75 évben összesen 309 példányát sikerül megfigyelni a fajnak, amelynek teljes populációját 1998-ban 500 példányra becsülték. 1989-től szigorúan védettnek számít, és tudományos kutatási célból is csak különleges engedélyek beszerzése után lehet kifogni. Arról nem is beszélve, hogy a hal a mélytengeri barlangokat kedveli, így befogása sem egyszerű. Az felszínre hozott példányok pedig rövid időn belül elpusztulnak a nyomás- és a hőmérsékletváltozás következtében.

A kutatócsoport tagjai végül a Madagaszkártól északra található Comore-szigetek halászait bízták meg azzal, hogy ha halászat közben véletlenül egy bojtosúszós halra akadnak, a rendelkezésükre bocsátott készlet segítségével gyűjtsenek be belőle mintákat, majd tartósító oldatba helyezve juttassák el a tudósoknak ezeket. A halászok sikerrel jártak: 2003 folyamán beszerezték a kutatáshoz szükséges mintamennyiséget. A genom szekvenálása anyagi és technológiai nehézségek miatt azonban csak 2011-ben kezdődhetett meg.

Maga szekvenálás hat hónapig, az adatok elemzése pedig további egy évig tartott. A vizsgálat során a kutatók megbecsülték a bojtosúszós halak génállományában az elmúlt 300 millió évben bekövetkezett változások mennyiségét, és a genetikai változás sebességét összevetették a más gerinces fajokban megállapított hasonló értékekkel. Ahogy az várható is volt, a bojtosúszós halak genomja jelentősen lassabban változik az állatvilágban általában megfigyeltnél. A hüllők és emlősök génjei legalább kétszer olyan gyorsan változnak, mint az élő kövület genetikai állománya.

A bojtosúszós hal genomja érdekes információkkal szolgált azzal kapcsolatban is, hogyan adaptálódhattak a négylábúak hasonló felépítésű ősei a szárazföldi életmódhoz. A fosszilis leletek alapján úgy tűnik, hogy a végtagok az izmokkal is ellátott, páros uszonyokból alakultak ki, arról azonban keveset tudni, hogy milyen genetikai változások tették lehetővé ezt a fejlődési folyamatot.

A kutatók a hal genomjában ráakadtak egy olyan DNS-szakaszra, amely a szárazföldi gerincesekben is megtalálható, a csak álvégtagokkal rendelkező, sugarasúszójú halak génállományából viszont hiányzik. Mivel a bojtosúszós halak élő példányaival való kísérletezésre nincs lehetőség, a szakértők egy egérembrió genomjába ültették bele a génszakaszt, hogy megtudják, milyen hatást vált ki. A fragmentum a genom azon részeit aktiválta, amelyek a csukló, a boka és az ujjak kialakulásáért felelnek. Azt egyelőre nem tudni, hogy a bojtosúszós halakban pontosan milyen funkciót lát el a génszakasz, de a szakértők szerint ezek közeli rokonaiban, a szárazföldi gerincesek őseiben kulcsfontosságú szerepet játszhatott a járásra alkalmas végtagok kifejlődése során.