Egy műtét, három halott

A napvilágot 1794. december 24-én, egy gazdag és befolyásos család sarjaként meglátó Robert Listont gyermekkorától fogva vonzotta az orvoslás. Így senkit sem lepett meg, hogy felcseperedvén kiváló renoméjú sebészként öregbítette famíliája hírnevét. A száznyolcvanhárom centiméter magas, erőteljes testfelépítésű, karizmatikus férfi valóságos legendának számított, mivel rendkívüli gyorsasággal végezte el az elhúzódva óhatatlanul halállal fenyegető amputációkat. Akkoriban szélsebes, két és fél-három perc körüli átlagideje önmagáért beszélt: ennek hála, csupán az őt felkeresők tizedét vesztette el a kollégái körében általános huszonöt százalék helyett. Ezért sokan megbocsátották kissé különc viselkedését.

Pláne, mert annak dacára, hogy hallatlanul élvezte, sőt, férfias virtuskodásnak tekintette a rohamtempójú procedúrákat, pályatársai javával ellentétben kifejezetten érdeklődött az új módszerek iránt. Ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy 1846. december 21-én Európában elsőként használt étert az egyik beavatkozása során. Majd miután a bódító-kábító hatású matéria a legmerészebb álmait is túlszárnyalta, élénk és lelkes szavakkal követelte minél szélesebb körű használatát – holott pontosan tudta, hogy ezzel bealkonyul a villámkezű virtuózoknak.

Ám nevét nem csillapíthatatlan munkakedve, humanizmusa vagy anno megannyi ártatlant megmentő találmányai, hanem állítólagos, horrorfilmbe illő baklövései miatt őrizte meg az utókor. Hiszen, ahogy az Richard Gordon 1983-ban kiadott anekdotagyűjteményében, a Great Medical Disasters-ben olvasható, elvileg alkalmasint ő is rútul melléfogott. Egyszer egy láb lenyiszálása közben olyannyira magával ragadta a hév, hogy a páciens herét is eltávolította. Később a nyaki verőér egy különösen csúnya aneurizmáját tévedésből bőrelváltozásnak nézte, és kihasította, formailag meggyilkolva ezzel a delikvenst.

De leghajmeresztőbb esete vitán felül az volt, mikor levágta egy, a beteget lefogó segédje ujjait, és véletlenül széthasította egy bámészkodó köpönyegét. Ugyanis a műtőasztalon fekvő nyomorult az önzetlen segítővel együtt belehalt a szeptikus sokkba, az egy kis borzongásra vágyó civil pedig azt hitte, hogy megdöfték, és páni félelmében megállt a szíve. A jeles professzor tehát egyes feljegyzések szerint egy operáció során három flótás életét oltotta ki, és ez megismételhetetlen-felülmúlhatatlan negatív rekord.

Ahogy ezek a példák is ékesen jelzik, a fehérköpenyesek hétköznapjai ezernyi buktatót rejtenek magukban: a Bossa Studios legújabb alkotásában, a Surgeon Simulator 2-ben mi is meggyőződhetünk erről.

Egyetem? Minek?

Kalandjaink egy merész és újító intézményben kezdődnek. Az ezt felügyelő kuratórium vezetői szentül hiszik, hogy a jó doktor legfőbb vonása a lelkesedés, és, hogy igazolják az álláspontjukat, eltökélik, hogy névtelen senkiháziakat avatnak a respektált hivatás nagymestereivé. Mi magától értetődően a bátor jelentkezők egyikeként kerülünk képbe, és hamar világossá válik előttünk, hogy a matematikához hasonlóan ehhez a szakterülethez sem vezet királyi út. Ráadásul friss húsként rögtön belekeveredünk az eredeti elveket fanatikusan oltalmazó fantaszták és az azokat flexibilisebben értelmező szakadárok belháborújába.

Vagyis dolgunk finoman fogalmazva sem egyszerű, ám ha odafigyelünk négy kulcsfontosságú aranyszabályra, nagy baj nem érhet minket. Az első és legfontosabb az irányítás kiismerése. Tekintve, hogy karunk és kézfejünk mozgatása szándékosan komplikáltabb az indokoltnál, ajánlott memorizálni, hogy hogyan is forgatjuk a csuklónk, vagy miként kapunk fel egy eszközt. Mivel élesben nem hibázhatunk: ha nem adjuk be időben a vérzéscsillapítót vagy a plazmapótlást, netán pánikba esve totojázunk, kész is a tragédia.

De a megfelelő technikák elsajátítása sem mellékes, mert egyáltalán nem mindegy, hogy miképpen ténykedünk. Késünk például játszi könnyedséggel szeli a húst és a csontokat. Ám fájó hátulütője, hogy a csonkból szerte-szanaszét spriccel a vér, és ha kicsit is ügyetlenkedünk, hívhatjuk a patológust. A finomabb fűrész viszont lassú, és mivel jóval nagyobb a másik alkalmatosságnál, egy egészen kis hiba is elég ahhoz, hogy sebek tucatjait ejtsünk a kómában fekvő pechvogelen. Így az egyik szemünkkel érdemes a bioszkennert lesnünk, mert ez mutatja, hogy emberünknek mennyi tartaléka van, és hogy ha sérült, milyen ütemben veszti el azt.

Harmadrészt, az elnyűhetetlen beutaltnak a biológia kőbe vésettnek hitt törvényszerűségei maximum úri szeszélyétől függően betartható vagy éppen megkerülhető javaslatok. Ha nem omlik össze a keringése, a fejét sem nyiszáljuk le, illetve a kóros-sérült testrészeket és szerveket egészségesekkel pótoljuk, akkor az, hogy egyébként mennyi járulékos kárt okoztunk, jószerivel mellékes. Ez főleg belsőségeket érintő operációknál fontos: nyugodtan rántsuk ki az épeket is, ha útban vannak, mivel nem kell a visszapakolásukkal szenvednünk.

Záróakkordként a precíz szikekezelésnél, a remek reflexeknél és a pragmatizmusnál is fontosabb, hogy sose habozzunk alternatív gyógyászati megoldásokkal kísérletezni. Nincs a közelben kalapács? Egy profi festékesdobozzal, szobainassal, csavarkulccsal vagy egy jókora medicinlabdával is szilánkosra töri a bordákat, hogy hozzáférhessen a tüdőhöz vagy a szívhez. Sehol egy jó krómacél penge? Higgadjunk le, mormoljuk el a hippokratészi esküt, és ragadjunk kisbaltát, hogy azzal metsszük le a rakoncátlankodó lábat.

Egy szerszámokkal teli szoba le van zárva, és sehol egy kódkártya? Kússzunk-másszunk a szellőzőrendszerben, vagy ha nincs más út, keressünk egy kis nyílást, hátha azon keresztül telibe trafálhatjuk a vésznyitót. Bárhogy is legyen, egy biztos: a botrányosan lepukkant székház infrastruktúrájának hiányosságai garantálják, hogy a tizedik feladatnál is épp úgy leizzadunk, mint az elsőnél. Labirintusban futkosás, limlom-guberálás, vagy éppen az áramhálózat nyűgjei: nem támaszkodhatunk pusztán a rutinunkra.

Azaz a kampányra egy szavunk sem lehet, de az új felvonás lelke vitán felül nem a bizarr komplexumban zajló események körül forgó sztorimód, hanem a fantasztikus küldetésgeneráló. Amennyiben valaki elég elszánt, akár egy, a játék alapszituációját nagystílűen ignoráló, üde színfoltot is összehozhat, és ahogy azt a közösséggel megosztott házibarkács-kihívások is fennen hirdetik, jócskán akadnak fantáziadús-furmányos alkotók. Ha ahhoz támad úri kedvünk bankot rabolhatunk, egy vidámparkban lazíthatunk, esetleg alávaló léggömböktől védhetjük meg a bázisunk: szabadságunk jóformán korlátlan.

Ó, hogy rohadnál meg...

A csapat tagjainak tehát kijár a dicséretet. Hiszen míg a széria első epizódja lényegében a hitvány Youtube-csalik kvintesszenciájaként vonult be a szcéna történelmébe, itt merőben más a helyzet. Egy, az ügyességünk mellett a szürkeállományunkat is megdolgoztató, páratlanul élvezetes, és hihetetlen szavatossággal bíró programmal örvendeztették meg a publikumot.

Sajnos azonban ezzel együtt az is tagadhatatlan, hogy a készítők láthatóan osztják azt a digitális terjesztésével polgárjogot nyerő, módfelett káros nézetet, miszerint a „minőség-ellenőrzés” holmi elvont és absztrakt, ködszurkáló-filozofálgató marhaság. Ergo teljesen fölösleges már-már kínos aprólékossággal arra törekedni, hogy fáradozásaik gyümölcse az élményt padlóra küldő és rommá késelő problémák nélkül fusson.

Elvégre ki ne szeretne fizetni azért a kegyért, hogy hetekig, ha nem egyenesen hónapokig bétateszterként gályázzon? Persze, tagadhatatlan, hogy szó sincs arról, hogy egy technikai okokból élvezhetetlen digitális vonatszerencsétlenségre adnánk ki a pénzünk.

Ám ezzel együtt hébe-hóba üvöltenénk tehetetlen frusztrációnkban, mert fagyások, összeomlások és a legváltozatosabb, idegölő hibák keserítik meg az életünket. Nehéz nyomdafestéket tűrő szavakkal visszaadni azt az érzést, mikor Bob karja rakétaként kilőve lerepül, és leveri a polcról az oda óvó gonddal lerakott készségeinket. Holott mi a combját fűrészeltük le. De az sem piskóta, ha egy elvileg sikerrel rögzített pót-végtag heccből-viccből leszakad, és a kackiás bajszú férfiú még azelőtt kimúlik, hogy megkísérelhetnénk stabilizálni.

Viszont az efféle felettébb kellemetlen intermezzók dacára a Surgeon Simulator 2 egy, a jó irányba tett bátor és elismerésre méltó lépés. Ezért ha kipróbálnánk, hogy mire megyünk egy vécépumpával az Eltörhetetlen teáskanna egy kötetével és egy szelet csokoládéval a műtőben, egy kurta percig se habozzunk. Inkább vessük bele magunkat az önjelölt csodatévők zsigerekben, kalamajkákban és vegytiszta-hígítatlan diadalban gazdag világába!