Rom-Mánia

2018. december 26-án egy sokakat meglepő felmérés híre járta be a világsajtót. A Romániában székelő Szociológiai Tanulmányok Intézetének szakértői ugyanis egy 1065 fő megkérdezésével lezajlott kutatás során arra jutottak, hogy az ország messze legnépszerűbb politikusa nem más, mint Nicolae Ceauşescu. Az üldözési mániától szenvedő, és hazája lakosságának életét ostobábbnál ostobább döntésekkel megkeserítő, egyben keleti despotákat is megszégyenítő személyi kultuszt kiépítő diktátorról a kifaggatottak 64.3%-a volt jó véleménnyel. Hovatovább, az érintettek egyötöde azon véleményének adott hangot, hogy epekedve gondol vissza az élelmiszerhiányra a fejadagok csökkentésével reagáló primitív eszelős uralmára.

A felettébb meghökkentő eredményt még érthetetlenebbé teszi, hogy a Kárpátok géniusza távolról sem az ifjúságukat önkéntelenül is megszépítő, élemedettebb generáció sajátos, alternatív múltértelmezése miatt kötött ki az élen. Mivel a kémiához jottányit sem konyító, félanalfabéta feleségét erőnek erejével vegyészdoktorrá és akadémiai taggá emelő férfit méltatók 45%-a a negyvenkilencet sem töltötte be.

Miként ez a példa is ékesen illusztrálja, a nosztalgia alkalmasint felettébb bizarr formákat ölt. Nincs ez máshogy a videójátékok terén sem. Mert miközben tagadhatatlan, hogy egyik-másik klasszikust abszolút jogosan tárják újra a publikum elé, bőven találni a szendergésükből előre megfontoltan és nettó nyereségvágyból felrázott műveket is. A Call of Duty: Modern Warfare 2 mérhetetlenül elavult kampányának kicsinosítása nem muzsikált túl fényesen, és a Resident Evil 3 bugyuta lövöldévé silányításán is rengetegen szisszentek fel. Ahogy azzal is nehéz vitatkozni, hogy a Shenmue PC-s portja is holtan érkezett, mivel a Dreamcast hattyúdalának a maga korában bámulatosan innovatív ötleteit  mára bevett rutinfogásokká koptatta az idő homokja. Persze, kétség sem férhet hozzá, hogy ezeknél a programoknál egykori népszerűségük sokat nyomott a latba, és a kiadók sajátos logikája mentén haladva megjelenésük motivációja abszolút érthető.

Ám az, hogy az etalonnak semmi szín alatt nem nevezhető Stubbs the Zombie a javítást vagy csinosítást takaréklángra csavaró sorompóba állítását kik követelték, esélyesen örök rejtély marad. Elvégre rajongótábora parányi, kulturális relevanciája zéró, és halmazati büntetésnek a külső nézetű henteldék bámulatos sebességgel elavuló, illetve hagyományosan kifejezetten rosszul öregedő kategóriájának kvázi elfeledett képviselője.

Hajlakk és pomádé

1959-et írunk. A Fehér Házban Dwight D. Eisenhower keveri a lapokat, és az USA gazdasága sohasem remélt magasságban szárnyal. A fiatalok Coca Colát szürcsölgetve pörgős rock 'n rollra ropják, míg szüleik habitusuktól függően vagy amerikai álom testet-lelket felpezsdítő hatását élvezik, vagy aggódva olvassák a Szovjetunióval kapcsolatos híreket. Mert annak dacára, hogy Joseph McCarthy néphergelő kirakatperei óta enyhült a politikai hisztéria, abszolút reálisnak tűnik a vörösökkel vívott, győztesek nélküli atomháború veszélye. De a többség egészséges optimizmussal tekint a jövőbe – pláne, mivel a Pennsylvaniában található Punchbowl metropolisza a tudomány futurisztikus fáklyájaként lobog. A koldusszegény félárvából vagyonos iparmágnássá avanzsáló Andrew Monday vezette településen udvarias-készséges robotok és zseniálisnál zseniálisabb találmányok szavatolják a paradicsomi kényelmet. Béke, biztonság, bőség: mi más kéne a boldogsághoz?

Az utóbbi pár évtizedet egy sekély-jelöletlen sírhantban töltő, ám váratlanul feltámadó Stubbs viszont mérsékelten értékeli az energikus playboy és tudományos tanácsadója, Dr. Hermann Wye fáradozásainak gyümölcseit. Inkább félbeszakítja egy enyelgő párocska romantikázását, kapkodva belakik néhány, uzsonnának átminősített rendőrből, és eltökéli, hogy kerül amibe kerül, de megszerzi magának a polgármester kikapós anyját. Ez azonban nem ígérkezik fáklyásmenetnek. A karhatalom előbb lövő, majd aztán sem sokat faggatózó tagjaival, kanos tinédzserekkel, keménykötésű tanyasi surmókkal, nehézfegyverekkel pufogtatva danolászó borbélyinasokkal, és hasonló, elmeroggyant csodabogarakkal kell birokra kelnie a hőn áhított nőért. Egyetlen előnye, hogy az elpuhult-eltunyult humánok egyszerűen nincsenek felkészülve egy olyan, elvetemült rohadék kamikaze-akciójára, aki mellett a Terminátor az empátia ókeresztény parabolákon keresztül kommunikáló avatárja.

Birkazaklatás, a városi víztározó telepiszkítása, trágyabombázás vagy éppen kamaszlányok kicsontozása: a puhakalapos-láncdohányos anarchista nem válogat az eszközökben. Miként az ennyiből is kiókumlálható, valósággal lubickolhatunk a rafináltan kódolt üzenetektől mentes, éjfekete humorban. Nincsenek morális gátak, dulpafenekű-posztmodern kikacsintások vagy magvasnak szánt erkölcsi leckék: gátlástalanságunkat egyedül a fantáziánk korlátozza.

Azaz az atmoszférára egy szavunk sem lehet, és elégedettségünket tovább fokozza, hogy az első pillantásra fapadosnak ható harcrendszer valójában megannyi opciót rejt magában. Mert egyrészt áldozataink előbb-utóbb felélednek, és bár a reanimáció mellékhatásaként egy Shygys-nótákkal aljasított, aszott-koszlott molylepketetem is több pontot érne el náluk egy IQ-teszten, hajmeresztően agresszívek. Magyarán, ugyan hatékonyságuk nem ér fel az oxigénfüggő pulzusfetisisztákéhoz, némi okító-nevelő jellegű taszigálással vagy figyelemfelhívő füttyögéssel kommandírozhatjuk őket, hogy a sok lúd disznót győz ősi törvényével arassunk diadalt. Másrészt antihősünk nem kulináris horizontja tágításának érdekében, vagy nettó szadizmusból falja-marcangolja sikoltozó pechvogelek hipotalamuszát, hanem praktikus okokból, mivel étvágya csillapításával aktiválhatja speciális kunsztjait.

Ha eleget zabált, akkor egy szaglóhám-rohasztó alfarhanggal kiütheti ellenlábasait, beleit gázbombaként hasznosíthatja, visszanövő fejét robbanó tekegolyóként guríthatja messzire, és ha célpontja nem védekezik, koponyájába ágyazódó kézfejével átveheti felette az irányítást. Vagyis egyáltalán nem éri meg puszta ütlegeléssel megritkítani a ránk rontók gyülevész hordáit, mert azok kiérlelt terv híján fél perc alatt gyalulnak bele a sárga altalajba.

Keserű pirula

Eleinte tehát nehéz szabadulni attól a fixa ideától, hogy egy a maga korában mostohán kezelt, és önhibáján kívül perifériára szorult remekműhöz van szerencsénk. Ám sajnos viszonylag hamar ráébredünk, hogy a nyitány fékeveszett-pazar vigasságáért a program gyors és drámai ellaposodásával fizetünk. Mivel a készítők fájóan korán ellövik az összes puskaporukat, és nem gondoskodnak utánpótlásról. Ergo tombolásunk nem színesítik friss-izgalmas mechanikák, és az eleinte mókás, de túl sokszor ismételt gegek is megfakulnak. Megyünk, ezerszer bevetett fortélyokkal ritkítjuk meg rosszakaróinkat, hallgatjuk az ismétléstől elkopott egysorosokat, és azon kapjuk magunk, hogy lenne ennél különb elfoglaltságunk is. Főleg a garázdálkodásunk által előidézett szükségállapot keserít el siralmas sablonosságával, mert hiába rohannak fel-alá a pánikba esett civilek, és küzdenek utolsó leheletükig a kivezényelt bakák, jószerivel semmit sem érzünk. Sőt, minél közelebb jutunk a megalomán milliárdossal való végső konfrontációhoz, annál gyakrabban jut eszünkbe, hogy egy-két pályával korábban nagyságrendekkel jobban szórakoztunk. Ez pedig egy négy-öt óra alatt oda se figyelve abszolválható, és roppant szerény újrajátszhatósági értékű címnél lényegében megbocsáthatatlan – a drámaian elavult grafikát nem is említve.

Verdikt

Az élőholt bajkeverő vérgőzös ámokfutásának krónikáját elmesélő horrorkomédia fénykorában sem volt több egy jelentős korrekcióra szoruló, beváltatlan ígéretnél, és ez ma sincs másképpen. Így ha nosztalgiázni támadna kedvünk, szigorúan saját felelősségre tehetünk egy próbát, ám több mint valószínű, hogy a kegyetlen-kérlelhetetlen valóság előbb-utóbb eloszlatja fejünkben a múltba révedés rózsaszín mákonyának ködét. Míg ha anno ilyen vagy olyan okokból kihagytuk a programot, vajmi kevés okunk van arra, hogy a Zord Kaszás kitátott csontpofájába lökjük Punchbowl városának a világ dolgaiban alapvetően ártatlan lakóit.