A Storage Hunters koncepciója az úgynevezett storage auction jelenségén alapul, amely az Egyesült Államokban terjedt el: ha valaki hosszabb időn át nem fizeti a bérelt raktárhelyiségének díját, a raktár tulajdonosa jogszerűen árverésre bocsáthatja a teljes tartalmát. Ilyenkor a licitálók csak rövid bepillantást kapnak a raktárba anélkül, hogy alaposan átkutathatnák, így a szerencsén, tapasztalaton és megérzésen múlik, hogy értékes tárgyakra vagy kacatokra tesznek-e szert.

A jelenségből a 2000-es évek végén lett tévés formátum, többek között a Storage Wars és ennek brit, valamint amerikai-kábeles, show-elemekkel felturbózott változata, a Storage Hunters, amely erősebben dramatizálta a konfliktusokat és a résztvevők versengését. A koncepció a kockázat-vállalás, a gyors döntéshozatal és a „kincsvadászat” izgalma miatt vált népszerűvé.

A történet sincs túlbonyolítva, nem egy raktárvadász család nemes leszármazottjai vagyunk és nem is unatkozó milliomosok, akik poénból beneveznek egy két aukcióra. Egy kezdő raktárvadász bőrébe bújva járjuk a városka különböző raktártelepeit, ahol elhagyott konténerekre lehet licitálni. A háttér mindössze annyi, hogy karriert akarunk építeni a szakmában, amihez pénz, tapasztalat, némi üzleti érzék és még egy kevés pénz kell majd.

Az elképzelés némileg hajaz az amerikai álom kétes hírű koncepciójára: melózz, szerezz még több pénzt, fejlődj, vegyél új verdát, nagyobb házat, menőbb környéken, aztán újra és újra, ki tudja meddig. Mi is egy kisváros lepukkantabb részéből indulunk, ahol egy kis teherautó, némi készpénz és egy kis raktár lesz a segítségünkre abban, hogy egyre feljebb törjünk.

A játékmenet a licitálás köré épül, de a fejlesztők több réteget is rátettek a koncepcióra. A konténerajtó kinyílik, mi pedig mindössze pár másodpercet kapunk, hogy felmérjük, mi lapul a félhomályban. Ami kívülről értékesnek tűnik, az később könnyen lehet, hogy csak kacat. Ennek tipikus példái a ládák, amikben komoly kincsek is lapulhatnak, de az is lehet, hogy üresek. RPG-khez hasonlatosan a játék ritkasági szintbe sorolja a tárgyakat, valamint az sem mindegy, hogy milyen állapotban vannak, a használt, csupa rozsda, rossz állapotú, kopott cuccokért érthetően kevesebb pénzt kapunk, mintha jobban vigyáztak rájuk előző tulajdonosaik.

A licitálás dinamikus és gyors, a gépi ellenfelek külön személyiséggel bírnak: akad köztük vérmes gyűjtögető és olyan is, aki mindenáron felveri az árakat. Némi tapasztalattal tudni fogjuk, hogy kitől mire számítsunk, de mindez nehézségi szint kérdése is, easy-n vagy mediumon sokkal kevésbé érzékelhető a jelenség.

A megszerzett tárgyakat aztán értékbecsüljük, ha elég jók vagyunk az állapotukon is javíthatunk, aztán pedig eladásra visszük a megszerzett zsákmányt. A játék második nagyobb mechanikája itt lép be, ugyanis egy szkenner segítségével egyszerűsítették le az egész folyamatot a fejlesztők. Minél magasabb szintű a szkennerünk, annál ritkább tárgyakat azonosíthatunk, a valós értéküket felmérve, valamint annál jobb állapotúvá pofozhatjuk át a talált kincseket. Az így megszerzett profitot pedig a saját raktárunk bővítésére, új eszközök beszerzésére, új ház vásárlására, zálogházak és új teherautók megszerzésére fordíthatjuk, így pedig új helyszínek, új környékek is megnyílnak.

A játék persze a kezdetektől fogva engedi, hogy bármelyik meghirdetett aukcióra odaautózzunk, de a távolság áthidalása bizony időbe kerül, és hiába csípünk el egy zsíros lootot adó aukciót a világ másik felén, annak elszállítása és értékesítése még több időt fog felemészteni – jobb, ha kezdetben a kis porfészekben ügyködünk, amíg kicsit megszedjük magunkat.

Ha már szóba kerül a szállítás, hamar kiderül, hogy a Storage Hunter elképesztően jó fizikai motorral van megáldva. Ez alatt nem a minőségét vagy valamiféle technológiai megoldást értek, hanem azt, hogy amint feldobáltuk a kis teherautónkra a dolgokat, azok általában – főként, ha egy ágykeretet, egy hűtőt és egy bölcsőt is egyben akarunk elvinni – elkezdenek lehullani, glitchelni.

Ha azonban időben ugrunk be az autóba, akkor a játék motorja „odaragasztja” a dolgokat az autóhoz, vagyis nézzen ki bármilyen rettenetesen, mondjon ellen a fizika összes alap és egyéb törvényének, a cuccaink a platón maradnak és pont. Rendben, lehet, hogy az a válasz minderre, hogy hősünk gumipókokat használ, nagyon erőseket, a láthatatlan fajtából.

A látványvilág határozottan szerény, egy statikus város, ahol emberek és más járművek is mozognak, de a lényeg úgyis az lesz, hogy helyszínről helyszínre furikázunk, egy általában extrém szinten megpakolt teherautóval, majd, amikor véget ér a nap, elrohanunk a lakhelyünkig, alszunk egyet és előről kezdjük az egészet, hétfőtől vasárnapig.

Ha kedvünk van hozzá, a „nyílt világ” különféle zugait is beautózhatjuk, elrejtett tárgyak után kutatva. Izgalmasnak kevésbé mondanám ezt a részt, de akit leköt a dolog az több száz vagy ezer dolláros egyedi tárgyakba is belefuthat, mint például a nagy híd túloldalán, ahol lenn a parton, jobb oldalt, egy 400 dolláros horgony ütötte a markom, a játék elején ez komoly összegnek számít.

Elég sok féle tárgyat találhatunk, úgyhogy ez a rész legalább ad némi változatosságot, az viszont, hogy a grindelésnek is felfogható játékmenetet hogyan bírjuk, azt mindenki döntse el maga. A játék zenéjét adó autórádiót valószínűleg hamar kikapcsoljuk – ha jót akarunk – ajánlott inkább egy Spotify vagy YT lejátszást elindítani, ha zenét szeretnénk.

Összességében a Storage Hunter egy faék egyszerűségű játék, aminek az ismétlődő részei ugyanazok maradnak végig, változatosságot legfeljebb a városból városba mozgás, a saját házunk, teherautónk, vagy összevásárolt ruháink változása adnak. Mégis, akinek a szimuláció, a kincsvadászat jelleg és a zálogház „birodalom” kiépítése érdekesen hangzik és nem bánja, ha ezért folyamatos grindeléssel kell megdolgoznia, az otthon fogja érezni magát a Storage Hunter világában.