A fantasy, a sci-fi és a horror is mind megadta már a maga válaszát arra a kérdésre, hogy miként érhetnénk el a halhatatlanságot. A legfontosabb kérdés viszont nem a hogyan, hanem az, hogy megéri-e egyáltalán?

Egy rideg, gépek uralta jövőben az örök élet nem áldás, hanem következmény. Egy olyan világban, ahol az életet már csak rendszerek őrzik emlékekként, és a test helyett a funkció válik elsődlegessé, a halhatatlanság nem megváltás, hanem identitásvesztés. Mindemellett egy hátborzongató, végsőnek tűnő kérdést is felvet: mi történik, amikor a túlélésért folytatott harcban mindent feláldozunk, ami emberré tesz minket?

A Steel Seed egy sötét, posztapokaliptikus világba kalauzol minket, ahol az emberiség túlélése már nem az emberek, hanem a gépek kezében van. A gépek mentették meg az emberiség utolsó „magvait”, ők őrizték, amíg a Föld ismét lakhatóvá vált és ők azok, akik segítenek visszatérni. Persze csak akkor, ha sikerül a küldetésünk. A játék középpontjában Zoe áll, aki egy föld alatti létesítmény titkait kutatja – gép testbe zárva, emlékeitől megfosztva – miközben egy mesterséges intelligenciával/drónnal, Kobyval működik együtt. A játékmenet a felfedezés, a lopakodás és a minket likvidálni akaró robotokkal való harc között egyensúlyoz, de a hangsúly legtöbbször az első kettőn van.

A játék platformerként is próbára teszi a képességeinket és az időzítés, valamint a gyors helyzetfelismerés lesznek azok a kritikus pontok, amik legtöbbször a halálunkat okozzák majd, nem a harc. A Kobyval való egyöttműködés egyre szorosabbá válik, mert a kis drón nem csak a harcban lesz segítőnk, de ajtókat nyit ki, hidakat enged le, és néha őt irányítva kell megtalálnunk a tovább vezető utat az amúgy lineárisra tervezett pályákon.

Koby, a drón, több mint segédeszköz: morális és érzelmi tükör. A játék újradefiniálja az AI-szereplők funkcióját az által, ahogy a játékos döntéseihez viszonyulnak. A Steel Seed párbeszédre hív a mesterséges intelligencia etikai dilemmáiról, a túlélésre optimalizált rendszerek embertelenségéről téve fel kérdéseket, miközben nyitott kritikával illeti a modern technológia empátiát helyettesítő törekvéseit.

Terminálok, holografikus emléklenyomatok, visszaemlékezések rakják össze a múlt eseményeit, de a narratíva középpontjában nem csupán Zoe személyes útja áll, hanem az emberiség kollektív emlékezetének kérdése is: hogyan őrizhető meg identitás egy technológiai totalitásban?

A harc lopakodással ötvözése részben lehetőséget kínál arra, hogy döntsünk, miként oldunk meg egy elkerülhetetlen konfliktust. Máskor viszont nincs lehetőség elbújni, a nyílt konfrontáció marad a továbbjutás – és a túlélés – egyetlen eszköze. Több olyan helyzetbe is belekeveredünk viszont, ahol az előbb említett két eszköz sem áll rendelkezésünkre, menekülnünk kell, máskülönben a túlerő, a jobb pozícióban levő ellenség pillanatok alatt elpusztít minket. Itt apró fogaskerék vagyunk csupán a gépezetben, szó sincs hősiességről.

A lopakodós részekhez még annyit, hogy az elvileg AI mozgatta ellenfelek nem feltétlenül kiszámítható ösvényen mozognak, időnként megtörik azt, ezáltal kényszerítve minket is a gondolkodásra és az újratervezésre. Mintha az egész játék az élet változásokkal és kanyarokkal teli aspektusait igyekezne lemásolni és megjeleníteni a maga keretein belül. Ez ugyan nem mélyfilozófia, de izgalmas látni, hogy ezt is sikerült a készítőknek belecsempészni a mondanivalók mellett.

A Steel Seed nem csupán egy újabb disztópikus sci-fi játék, hanem reflexió egy világra, amely egyre inkább kiszolgáltatja önmagát a mesterséges rendszerek logikájának. A játék nem csupán szórakoztat, hanem finoman tanít is: az érzékelés lassítására, az értelmezés felelősségére, és arra, hogy mit jelent embernek maradni egy gépek által szabályozott világban.

Mindebben viszont a játék nem siet, nem magyaráz túl, és néhol kifejezetten kényelmetlenül elhúzódó mennyiségű teret ad a számára fontos témáknak. A gondolkodás olyasmi, ami még nem ment ki a divatból és akik alkalmazzák tudják, hogy nem csak kényelmes kérdések vannak a világban.