1. oldal

Léo Major sosem hátrált. Az egyik szemét egy foszforgránáttól elvesztő francia-kanadai közlegény első ízben akkor ejtette ámulatba feletteseit, amikor egy hadművelet során közel száz német hadifogollyal tért vissza a bázisára, majd közölte, hogy mivel véleménye szerint Montgomery tábornok egy inkompetens nulla, nem fogad el tőle kitüntetést. Ez azonban meg sem közelítette az 1945. április 13-án végrehajtott haditettét, amikor egymaga visszafoglalta Zwolle-t a náciktól. A férfi, aki éktelen haragra gerjedt, mert barátját, a vele együtt a környék felderítésére kiküldött Willie Arseneault tizedest agyonlőtte két német járőr, úgy döntött, hogy bosszút áll komája elvesztéséért. Egy német sofőr elfogását követően a városba hajtatott, ahol ezt követően meglepett és lefegyverzett egy magányosan iddogáló tisztet. Szerencsére mindketten beszéltek franciául, így Major el tudta mondani neki, hogy hacsak nem adják meg maguk, mindenki meg fog halni, mert pontban reggel hatkor a tüzérség eltörli a föld színéről a kis települést. A férfi ekkor hallatlan kockázatot vállalva, abban bízva, hogy a német lebeszéli az ellenállásról az övéit, nem csak, hogy szabadon engedte foglyát, de még a pisztolyát is átnyújtotta neki. Ezután vett egy mély levegőt, ellenőrizte, hogy hogyan is áll lőszer terén és egyszemélyes csapásmérő kommandóként ostrom alá vette a települést.

Major a veszéllyel mit sem törődve, gránátokat dobálva haladt végig az utcákon. Féktelen őrjöngése mértékét jól mutatja, hogy ellenfelei elképzelni sem tudták, hogy egyetlen ember okozza a káoszt és többnyire inkább megadták magukat, mintsem hogy hasztalan ellenállással vigyék vásárra a bőrüket. A harci dühtől égő, adrenalin-hajtotta baka pár alkalommal ugyan behúzódott egy-egy biztonságosnak tűnő házba, hogy egy kicsit kilihegje magát és átgondolja következő lépését, de utána újult erővel vetette bele magát a küzdelembe. Beszédes, hogy olyan vadállati indulat fűtötte, hogy amikor berontott a tisztek főhadiszállásra, a nyolcszoros túlerő ellenére sem tudtak végezni vele. A félszemű gyalogos gond nélkül golyót röpített négy SS-tagba és a többiek kizárólag azért menekültek meg, mivel jobbnak látták, ha mindent hátrahagyva felveszik a nyúlcipőt. Major öngyilkos akciója, melynek során az ottani Gestapo székházát is felgyújtotta, végül teljes sikerrel zárult. Miután egyetlen ellenséges katona sem maradt a környéken, a kanadai sereg lefújta a tervezett akciót, ami gyaníthatóan ártatlan civilek százainak, ha nem ezreinek a halálát okozta volna.

Bár a méltán hősként tisztelt hadfira alighanem még évszázadokig emlékezni fognak, természetesen észben kell tartani, hogy egyetlen generális sem építheti terveit a hozzá hasonló, a vén kaszás képébe kacagó, csuklyafedte csontkobakjára pedig barackot nyomó fegyveresekre. Épp ellenkezőleg: ha valaki háborút kíván nyerni, szívós aprómunkára kell készülnie, és kismillió adatot kell észben tartania, és megfontoltan kell fellépnie még a legegyértelműbb helyzetben is, különben csúfos bukás lesz az osztályrésze. A többség által leginkább a R.U.S.E-ról és a Wargame játékokról ismert Eugene Systems legújabb műve, a Steel Division: Normandy 44 is ebben a szellemben készült, így mielőtt kezünkbe vesszük az egeret, nem árt felkészülnünk arra, hogy egy megszokott, a hangsúlyt az erőforrások gyűjtögetésére és a veszett egységgyártásra helyező RTS-hez van szerencsénk, hanem egy olyan műhöz, amiben a győzelem kulcsa a terepviszonyok kihasználása, adatok bemagolása, illetve az, ha a vágyaink helyett a tényekben és a számokban bízunk.

2. oldal

Ahogy azt már a játékkal töltött első percek után könnyű megállapítani, egy meglehetősen komplex, a megszokott receptet egyedi módon megfűszerező címhez van szerencsénk, ami már azelőtt próbára teszi a képességeinket, hogy egyetlen parancsot is kiadnánk.

Hacsak nem egy véletlenszerű összetételű seregel akarunk harcba vonulni, létre kell hoznunk a saját haderőnket. Összesen tizennyolc, eltérő erősséggel és gyengeséggel bíró, a valóságban is létező hadosztály közül választhatjuk ki a játékstílusunkhoz legjobban illőt. Nehéz feladattá teszi a választást, hogy egyesek alig-alig támaszkodnak a gyalogosokra, ezért közülük keveset vethetünk be és a kínálat sem az igazi, mert csak a legrosszabbul képzettek közül választhatunk, mások pedig technikailag vannak lemaradva, vagy épp a légvédelem terén küszködnek kihívásokkal. Ám, mindezek mellett a játék két, központi szerepet kapó, szorosan összefüggő sajátosságára, jelesül, a követeléspontokra, illetve, a három részre osztott ütközetek sajátos logikájára is figyelnünk kell. Az induláskor kapott, egységvásárláshoz használható keretünkhöz ugyanis percenként hozzájön egy, a választott osztagtól függő mennyiség. Ebből azonban nem vásárolhatunk kedvünkre, hanem csakis azon katonáink közül választhatunk, akik elérhetőek számunkra az adott, A, B, vagy C betűre keresztelt fázisban. Minél tovább húzódik a harc, annál bővebb a lista, illetve a kapott juss.

Emiatt tehát nem csak azt kell szem előtt tartanunk, hogy pontosan hány felderítő, tank, vagy repülőgép is tartozik a kötelékünkbe, hanem arra is ügyelnünk kell, hogy a csatában pontosan mikor is vagyunk erőnk teljében. A Stanislaw Maczek vezette bosszúra éhes lengyeleket választva például eleinte 90, majd kellő idő elteltével 115, végül a fináléban 125 ponttal gyarapodhatunk minden egyes percben, és már rögtön a legelején irtóztató károkat okozhatunk ellenlábasainknak, a mi oldalunkra billentve a mérleg nyelvét. Viszont, ha nem tudjuk kihasználni a kezdőelőnyünket, akkor komoly kulimászba kerülünk, mert a hazájuk lerohanása miatt dühös harcosok kifejezetten rosszul állnak csúcstechnika terén. Velük szemben a közvetlen közelről minden más fegyvert felülmúló lángszórókat örömmel használó kanadaiak 70, 120 és 130 pontot kapnak, és ameddig az A és a C fázisban jól elboldogulhatunk velük, addig a B-ben könnyen lehet, hogy a hajunkat fogjuk tépni, hiszen ebben a szakaszban még szinte semmijük sincs az ilyenkor mind gyakoribbá váló páncélosok ellen.

A tengelyhatalmak képviselőinél is fel van adva a lecke. Fritz Bayerlein bőrébe bújva minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy kihúzzuk a német hadiipar legjavát elérhetővé tevő fináléig, míg Wilhelm Richter a körülményes és időigényes felderítés helyett a géppuskákkal felszerelt gyalogságba helyezi a bizalmát, de természetesen nem veti meg a modern kor vívmányait sem. Tekintve, hogy a fel nem sorolt tizennégy generális is a maga elveit ülteti át a gyakorlatba, a kombinációs lehetőségek tárháza hajmeresztően nagy.

3. oldal

A hosszas előkészületek és a kiadós statisztika-bogarászás után végre élesben is megmérettethetjük magunkat. A döntésünktől függően három küldetéssorozatba, vagy a gép ellen megvívott gyorscsatákba vághatunk bele, illetve más játékosokkal is összemérhetjük a tudásunkat. A korábbiak tükrében aligha meglepő, hogy a harc során sem lankadhat egy pillanatra sem a figyelmünk, mert hiába jártunk el dicséretes körültekintéssel a tervezés során, a csatamezőn percről percre változik a helyzet. A legfontosabb amit észben kell tartanunk, hogy pár, mindenre fittyet hányó fenegyereket leszámítva az embereink nem hősi halottként képzelik el a jövőjüket, ezért bármennyire is fűti őket a hazaszeretet heve, eseti és alanyi kivételektől eltekintve mindent megtesznek azért, hogy ne cafatokra lőtt, a dögcédulája alapján is csak alig beazonosítható tetemként fejezzék be a földi pályafutásukat.

Emiatt mindig ügyelnünk kell arra, hogy véletlenül se kívánjunk olyat az irányításunk alatt harcolóktól, ami közel biztos pusztulással jár, mert a kategória más műfajaiban sajnos igen gyakran sikerrel kecsegtető, veszett egységgyártással kombinált kamikaze-manőverekkel itt csak magunk alatt vágjuk a fát. Amennyiben ugyanis alárendeltjeink az ellenséges össztűz miatt egy lépést sem tudnak tenni, eleinte még úgy-ahogy megpróbálnak ellenállni, de ha nem adunk utasítást a visszavonulásra, akkor inkább előbb, mint utóbb reménytelennek ítélik a jövőjüket, minek folyományaként előkerül a fehér zászló, mi pedig verhetjük a fejünk a falba, hogy hagytunk veszni egy kis odafigyeléssel még megmenthető osztagot.

További gond, hogy a hibák továbbterjednek térben és időben, ergo, ha egy harapófogó-hadműveletnél a kelet felől támadó legénység leteszi a fegyvert, akkor számíthatunk rá, hogy hacsak nem történik valami csoda, a nyugatiakra is keresztet vethetünk. Akkor járunk tehát el helyesen, ha a lépéseink egyrészt elősegítik az aktuális feladatunk sikerre vitelét, másrészt, fenntartjuk velük a harci szellemet. Ha az egyik szemünket mindig a jó szolgálatot tévő fedezékeken tartjuk, és közben az úthálózat megfigyeléséről sem mondunk le, valamint a lelkesedést növelő, különleges egységekkel erősítjük meg haderőnket, és nem feledkezünk el a bárhol bevethető felmentőseregről, akkor kevés baj érhet minket, bár ezt értelemszerűen könnyebb mondani, mint csinálni. Főleg, mert a minden hibánkra kegyetlenül lecsapó mesterséges intelligencia meglepően kompetens és már közepes nehézségi szinten is meg tudja lepni az embert.

Persze, magától értetődő módon nem csak a mi katonáink félik a halált, hanem a velünk szemben álló harcosokban is működik a létfenntartás ősi ösztöne. Így, ha mi használjuk ki riválisaink hibáit, vagy ravasz manőverekbe kezdünk, akkor komoly hasznát láthatjuk annak, hogy jellemzően a frontvonal mindkét oldalán jobban szeretik a hadifogságot a haslövésnél. Arra ugyan nincs mód, hogy a zsákmányolt tankokat, vagy ütegeket a saját javunkra fordítsuk, de az utánpótlást szállító teherautók értékes lőszer-rakományát lefoglalhatjuk, nem kevés pontot spórolva ezzel.

4. oldal

A Steel Division tehát vitán felül egyike az utóbbi évek legjobb keményvonalas címeinek, de ezzel együtt akadnak benne inkább bosszantó, mint zavaró furcsaságok. Az három divízió négy-négy küldetését felvonultató kampány például egyáltalán nem rossz, de ettől függetlenül érződik rajta, hogy alighanem csakis azért vágtak bele az elkészítésébe, hogy senki se vethesse a szemükre, hogy teljes áron kínált portékájukból hiányzik ez az opció. A játékmenet terén is akadnak olyan megoldások, amik láttán a fejünket fogjuk vakarni. Ezek nem nagy dolgok, de például fel nem tudom fogni, hogy egy bevallottan az élethűségre törekvő műnél kinek az ötlete volt, hogy a nem motorizált csapatokat szállító, fegyvertelen járművek egyszerűen eltűnjenek azután, hogy a katonák kiszálltak belőlük, mert elképesztően idétlenül néz ki. A játékegyensúly is kényes terület. A fejlesztők ugyan magyarázkodás helyett megvizsgálják a panaszokat és ha indokoltnak látják őket, akkor cselekszenek, de ettől még tény, hogy erőfeszítéseik ellenére mindkét oldalnál akad pár, további gyengítésre szoruló egység.

Összességében azonban, a pozitívumok messze túlszárnyalják a negatívumokat, így a Eugen Systems munkájának komplex és a megbocsátás szót hírből sem ismerő játéka bátran ajánlható bárkinek, aki nem fél a nehézségektől és szereti a realistább megközelítésű címeket, mivel garantált, hogy a megvásárlását követően több száz, az agyat megmozgató órát tölt majd a monitor előtt. Kezdők és alkalmi játékosok viszont csakis akkor ruházzanak be egy kópiába, ha elfogadják, hogy eleinte még egy nem megalázó vereséget is sikernek könyvelhetnek el.