Oldal I.

Érezte már magát komplett hülyének a Tisztelt Olvasó? Úgy értem, igazán. Mikor fogalma sincs, mi folyik körülötte, és csak áll, mint a faszent, várva, hogy valaki végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Ismerős a helyzet? Nem? Nos, akkor nincs más hátra, mint kipróbálni a Stalin vs. Martians-t, és az élmény garantált. Sosem éreztem késztetést egyetlen kábítószer kipróbálására sem, de most az egyszer tényleg kíváncsi vagyok, hogy ennek a játéknak a fejlesztői vajon mit szívtak a design-dokumentáció megírásakor.

"My name is Ivan, I like you."

Nem, egyelőre nem szedtem be semmit, csupán idéztem a játék katonai egységeinek kedvenc megszólalását. Már eme első mondat is érzékeltetheti, miféle játék a Stalin vs. Martians, de ne szaladjunk ennyire előre, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Elvileg egy kizárólag online megvásárolható valósidejű stratégiai játékról van szó, ami - műfajában ritka mód - kizárólag a humorra és az ökörködésre helyezi a hangsúlyt. Talán már maga a történet is sokat mondó lehet. Javában dúl a második világháború, mikor is marslakók özönlik el az orosz vidéket. Minden elvtárs példaképe, a csodás Sztálin azonnal a helyszínre rendeli legjobb hadvezérét (azaz minket), és megindul a tisztító hadjárat a hatalmas, vigyorgó fejekből kiözönlő, színes idegenek ellen. Ennyi a játék alapja, és ez nem is fog bonyolódni, mindössze kapjuk a küldetéseket egymás után úgy, ahogy egy átlagos RTS-ben az megszokott.

Minden egyes küldetés sok-sok alfeladatra bomlik, s amint teljesítettük az előzőt, rögtön megkapjuk az utána következőt. A feladatok a lehető legprimitívebb elemekből táplálkoznak, azaz "védd meg a falut", vagy "öld meg az ellenséget", s ezek sziporkázóan megfogalmazott variánsaira kell számítani a tucatnyi misszió alatt. Normális esetben ezt negatívumként értékelném, hiszen meglehetősen fantáziátlan kivitelezés, de a Stalin vs. Martians annyira nem veszi magát komolyan, hogy jelen esetben inkább az RTS-ek kifigurázását gondolom a fejlesztők elsődleges céljaként. S mint paródia, a játék remekül teljesít, hisz a legtöbb stratégia tényleg csak erről szól, legfeljebb szép papírba csomagolva.

Oldal II.

"All for communism!"

Maga a játékmenet sem túl bonyolult. Megyünk előre az egységeinkkel, szétlőjük a velünk szembe jövő marslakókat, majd az utánuk hátrahagyott pénzt felvéve gyarapítjuk a kasszát. Ez utóbbi azért fontos, mert ebből az összegből szabadon gazdálkodva hívhatunk erősítést, ami a legtöbb RTS-től eltekintve itt azon nyomban meg is érkezik. Jó pár egység van a játékban, és idővel mindegyiket kipróbálhatjuk. Nem akarom lelőni a poénokat, de annyit elmondhatok, hogy a játék ezen a fronton (is) beteg. Nagyon beteg. Mivel nincs idegen kampány, se multiplayer, és a tizenkét küldetés úgy egy délutánt vesz igénybe, a Stalin vs. Martians-ban igen kevés a potenciál. Ami viszont akad benne, az néha nagyon kiegyensúlyozatlan és hemzseg a hibáktól. Egyes küldetések olyan könnyűek, hogy két perc alatt megcsinálhatjuk őket (nem vicc), míg másokon csak nézünk, hogy most mi a frászt is kéne tennünk. Mivel a program nem viszi túlzásba a tájékoztatást, lesz pár alkalom, mikor folyamatosan töltjük újra a pályát, de mivel a Stalin vs. Martians nem több egy viccnél, képtelen vagyok ezt hibaként értékelni. Még akkor is, ha frusztráló, és biz néha fárasztó. Az egész játék olyan, mintha meg akarták volna mutatni nekünk, hogy mitől lehet rossz és nevetséges egy modern RTS. A marslakóknak AI-juk sincs, csak jönnek és lőnek, míg a katonáink néha abszolút fel se fogják a parancsainkat. Mint komoly játék, a Stalin vs. Martians az első perben elvérzik, na de mint vicc... hát annak hatalmas.

Már maguk a töltőképernyők is megérnek egy misét. Tudom, nem sok játék van, ahol a töltésképernyőről meg kéne emlékezni, de a Stalin vs. Martians kivételt képez, ugyanis a "loading" felirat alatt mindig kapunk valami vicces elfoglaltságot. Megkereshetjük a tíz elrejtett különbséget a látszólag két egyforma képen, vagy rácsodálkozhatunk a régi, eredeti fényképek "marslakósított" változataira. Ilyen és ehhez hasonló marhaságokkal kényeztet a program, a menüben olvasható "Év játéka kiadás" feliratról már nem is beszélve. Maga a design egyébkén roppant minimalista, amolyan igazi szocreál, mindenféle kommunista jelképpel a háttérben. A menük egyszerűek mint egy pofon, grafikai beállítások nincsenek is, ahogy átvezető animációk és komolyabb intro sem. Sztálin elvtársat viszont meglehetősen sokszor megcsodálhatjuk majd, bokros teendői és fogkrémreklámokat megszégyenítő mosolya társaságában.

Oldal III.

"Munkás ököl, vasököl, ez a játék bizony köll!"

A látványvilág szintén nevetséges, persze jó értelemben. Az idegenek nagy, háromszemű, zöld fejecskékből másznak elő, és mindig ugyanolyanok, míg a mi egységeink közül egyedül a nagyobb tankok néznek ki elfogadhatóan. A terep ronda, a víz ocsmány, s mégis... árad az egészből valami gyermekded báj. Mivel nem lehet felbontást állítani, azt hinné az ember, hogy 16:9 támogatás sincs, ám érdekes mód, nekem nem tűnt torznak a kép (ez azért is furcsa, mert a lopott képek nem 16:9-es képarányban jelentek meg). Ez kellemes meglepetés volt, a gépigény azonban már nem. Komolyan, volt alkalom, hogy ez a kis vacak 8 fps "sebességet" produkált a tesztgépen (AMD X2 4400+; HD 3870; 6 giga RAM). Emiatt nem egyszer kattintottam mellé, és néztem a kommunizmus diavetítés formájában tálalt bukását. Nem tudom, hogy ezt a játékot miért nem voltak képesek optimalizálni, de amit művel az nevetséges - és ez egyszer nem jó értelemben.

A hang és a zene viszont mindenért kárpótol. Az egységek benyögésein sokadjára is tudtam nevetni, míg a fegyverek hangja olyan "gagyi", hogy az már bőven a klassz kategóriába esik. Embereink imádják a kommunizmust, Sztálint és úgy kb. mindent, ami az orosz földanyácskához köti őket, szóval tessék felkészülni egy folyamatos, vörös hátterű, audiovizuális agymenésre! A zene a hab a tortán, műfajilag szinte besorolni is lehetetlen. Olyan, mintha a régi szovjet dalok new wave-be oltott változatai lennének, orosz akcentussal felénekelve a '80-as évek punk korszakára emlékeztető gitár- és elektromos hangjátékokkal. Borzalmas - de mégis imádnivaló. Nehéz ezt szavakba önteni, mert vagy megragadja az embert a hangulat, és átérzi ennek a játéknak a totalitárius abszurditását, vagy nem, és utálja az első perctől fogva.

Oldal IV.

Summa summarum

Nagy bajban vagyok a Stalin vs. Martians értékelésével, mert mint poén, hatalmas, de ha mint játékot, pénzért forgalmazott terméket nézem, egyszerűen értékelhetetlen. Élveztem a vele való szórakozást, mert szeretem az abszurd humort, viszont az árát csak egy nagyon kis létszámú rétegnek éri majd meg, s így kiadni egy játékot a mai piacon több mint merészség. Ha pedig valaki vevő erre, még mindig ott a nevetségesen magas gépigény és a sokszor kifejezetten rossz játékmenet. Leszidhattam volna a játékot a föld alá, beleköthettem volna a logikátlanságába, az ostobaságaiba, a csúnyaságába, és kb. mindenbe, amibe egy hasonszőrű játéknál lehetséges - de nem tettem. Úgy érzem, hogy kuriózummal van dolgunk, és ha ökörségre vágyunk, hát vágjunk is bele! Viszont RTS fanoknak és hardcore játékosoknak nagyon nem ajánlom Sztálin elvtárs ufós megpróbáltatásait. Érti már a Kedves Olvasó, hogy miért érzem hülyén magam? (Az értékelés a játéknak, és nem a humornak szól!)

Chocho