Tisztán emlékszem, amikor gyerekként apám egyszer kivitt a Forma 1-re. A Hungaroringet egy hátsó úton, Csömör felől közelítettük meg egy földúton, amivel nem is lett volna semmi gond, ha egyébként előző este nem esett volna az eső, és nem lett volna minden teljesen sáros, és nem állt volna meg minden mélyedésben a víz. De megállt.

Ennek az lett az eredménye, hogy a hátsókerék-hajtású BMW elakadt, és mivel én még gyerek voltam, esély se volt rá, hogy segítsek neki kitolni. Így segítséget kellett hívnia. Tulajdonképpen ez az egyetlen eset, amit fel tudok idézni, hogy bárhol elakadtunk volna, és habár több mint tíz éve vezetek már én is, azóta sem történt ilyesmi. De az megmaradt, hogy nem volt kellemes élmény.

Hogyha ezt a nem túl kellemes élményt szeretnénk előhozni, akkor a Spintires: Mudrunner a mi játékunk. Mert egyébként tényleg semmi kellemes dolog nincs benne. Kapunk marha nagy, marha nehéz teherautókat, amivel át kell vágnunk a világ legnehezebb terepein, ahol csak sár, víz, vér és szenvedés vár ránk. Ehhez persze olyan járgányokat kapunk, melyek legalább képesek az összkerék hajtásra, és néhánynál még a differenciálművet is zárhatjuk.

Az előbbi azonban több üzemanyagot fogyaszt (ahogy annak lennie kell), az utóbbi pedig nehezebben irányíthatóvá teszi az aktuális szörnyetegünket (szintén, ahogy annak lennie kell). És ezen az sem segít, hogy esetenként beleütközhetünk benzinkutakba, mert ez a beleütközés tényleg nagyon esetleges; jellemzően inkább kiesik az útvonalunkból, mint nem.

Akárhogy is, a nagy sandbox pályákon elindulva tényleg mindenhol apokaliptikus körülményekkel találkozunk majd, és ha letoltuk a tutorialt, valamint az annak kvázi kiegészítéseként szolgáló Challenge módot, akkor az egyjátékos kampányban többnyire az lesz a feladatunk, hogy hozzunk el egy rakás fát A-pontból B-pontba, valamilyen nyerges vontatóval, vagy utánfutóval.

Ha végleg elakadunk, több lehetőségünk is van. Egyrészt bekerült ebbe a részbe a csörlő, amivel kihúzhatjuk magunkat, ha van a közelben bármi, amihez hozzá tudjuk kötni a gépszörnyünket. Másrészt pedig válthatunk a megszerzett járművek között, és ki tudjuk segíteni saját magunkat. Mindenesetre a fizikai motor néhány hibától eltekintve nagyon jó, szóval ha valaki komolyan mazochista, és élvezi az elakadást, valamint az abból kimászást, akkor itt abszolút megtalálja a számítását.

Mást nem nagyon lehet írni a Spintires: Mudrunnerről. A funkcióját ellátja, mindössze néhány apró hibával. Az egyik, hogy habár a küldetésekhez kapcsolódnak kihívások, például olyanok is, hogy csak cockpit-nézetből vigyük végig az egészet, a dolgot hátráltatja, hogy nincsenek visszapillantó tükrök, amik pedig némileg fontosak lennének egy vontatmánnyal való tolatáshoz.

A másik pedig, hogy alapból a kamerakezelés is iszonyatosan furcsa: ahelyett, hogy néhány alapvető nézet között válthatnánk, mindig egyfajta szabad kamarakezelést kapunk, ami inkább idegesítő, mintsem hasznos. Persze, ilyen nehéz terepen kell a szabad kamera, mert érdemes körbenéznünk, hogy éppen mibe is ragadtunk bele, de a kettő között valami középutat lehetett volna találni. Mindenesetre még mindig tűrhetőbb ez az egész egér-billentyű párossal, mint kontrolleren, mert az utóbbira átírt kezelés egyáltalán nem működik.

A grafika nyilván közepeske, dehát egyrészt nem is számíthatunk ennél többre, másrészt viszont ami kell, az rendben van: a környezeten, az "utakon" tényleg látszik, ahogy átküzdjük magunkat rajtuk, és ott is marad minden nyom, mélyedés, amit meghagytunk. És ugyanez a fajta koszolódás, leamortizálódás is remekül kijön a járműveken.

Ennyit tud tehát a Spintires: Mudrunner: szerintem a célközönsége néhány kép, és három mondat után pontosan tudja, hogy ez a játék neki szól, aki pedig nem vevő a sárban-elakadás-szimulátorra, az még véletlenül se adjon ki érte 30 eurót.