Spider-Man - Hihetetlen, csodálatos, barátságos

Az Insomniac Games, a Marvel és a Sony együttműködésével elkészült az eddigi legjobb Pókember-játék.

Spider-Man - Hihetetlen, csodálatos, barátságos

90 %
{{ average }} %
  • Nem dob be még egy eredettörténetbe, és bár azt sem várja el, hogy tisztában legyünk a filmekkel és a képregényekkel, minden percben jutalmazza a szakértőket is.
Szerzői értékelés
Szerző
90
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Térjünk a lényegre: az Insomniac-féle Spider-Man messze a legjobb Pókember-játék, ami valaha készült, és ha csak a filmekkel vetem össze, messze a legjobb Pókember-történet, amit valaha képernyőnkre vittek. A dolog ilyen egyszerű, ilyen egyértelmű, ilyen kiszámítható. Nehéz is lehetett volna elrontani ilyen háttérrel, ezzel az időzítéssel: a Marvelből csak úgy dől a pénz, a Sony folyamatosan a minőségi exkluzívok tengerében szörfözik, az Insomniac pedig még a legrosszabb játékaival is tömény szórakozást kínál. Ráadásul a Pókember-filmek is kezdtek ezerfelé szétcsúszni, és hiányozni kezdett egy igazi, összeszedett, definitív Pókember-történet.

Tudni is lehetett, hogy ez ilyen szépen összeáll, de azt is be kell vallani, hogy talán mégsem annyira nehéz a legjobbat hozni egy Pókember-adaptációban, ha az eddigi felhozatal eleve rengeteg kívánnivalót hagyott maga után. A kérdés inkább tehát mégiscsak az, hogy képes-e a Sony az Uncharted, a Horizon és God of War után is nagyot szólni egy egyjátékos exkluzívval?

(Spoiler: igen.)

Galéria megnyitása

I. A hihetetlen

Az első meglepetés akkor ért, amikor a játék elindult, és egyszerűen... nem kellett sem átvezetőkkel, sem eredettörténettel, sem erőltetett tutorialokkal szenvedni, hanem zap, mehetünk is bűnüldözni. Az első küldetés ügyesen egyensúlyoz száguldás, harc, bossharc, átvezetők, tutorialok között, de ezeket nem igazán lehet egymástól elválasztani, minden organikusan összefügg, azonnal kézreáll. A meglepetésem arra irányult, hogy mennyire szépen rábízta az Insomniac a játékosra a játékot, szó nélkül. Egyszerűen ott a hit, hogy a játékos tudja, kicsoda Peter Parker, kicsoda Pókember, mit is kell tennie, hogy is működik ez a világ. Egy pillanatra nem áll le újra szájbarágós lassúsággal, hogy ezeket tisztázza. És ez nagyon üdítő volt.

A másik meglepetés a harc mélysége volt. Kicsit féltem, hogy QTE-kkel agyonterhelt mozis harcok lesznek többségben, de szerencsére erről szó sincs. Nagyon is összetett, kombó-alapú harc, amelyben szerepet játszik a vertikalitás (ugrás, háló), a kitérés (mint a Bayonettában, itt is a tökéletes kitérés lelassíthatja az időt a megfelelő képesség aktiválásával), az eszközhatsználat (hálóbombák, trükkös kütyük), a fegyverek elvétele, az ellenfelek egymás ellen való kijátszása, a környezeti elemek kihasználása (peremről ledobás, víz, elektromos eszközök, hordók és autóajtók dobása, polcok leverése), fókuszhoz és ruhához kötött extra képességek bevetése. Mindez a rengeteg dolog egyáltalán nem okoz fejfájást, mert világosan kommunikálja a játék, mikor mit lehet (mit érdemes) megcsinálni, anélkül, hogy szöveges tutorialokkal tovább idegesítené a játékost. Egyszerűen könnyen csúszik.

Ami a kameramunkát illeti, itt lemegy a Rocksteady-féle Batman-játékok utcai bunyós nézetébe, és vannak rendkívül látványos animációkkal véghezvitt "finisherek" is. Viszont tényleg sokkal akrobatikusabb, könnyedebb, élvezetesebb és sokrétűbb, és jutalmazza, ha nem kapunk találatot (ráadásul erre minden eszközt a játékos rendelkezésére bocsát). Elérhetünk több százas kombókat is, csak az ügyességünkön múlik.

Pókember nem egy agresszív, harcias figura, de még a defenzív repertoárja is bámulatos. A harci jelenetek pedig simán elvinnék a játékot úgy is, ha az egész másból sem állna, csak a játékmenet legalapvetőbb mozdulataiból.

És erről jut eszembe: a harmadik meglepetés az volt, hogy a játék milyen korán felnyitja Manhatten teljes terjedelmét. A második küldetétől kezdve akármit megtehetünk, akárhova mehetünk, és a felhőkarcolók közötti terek bejárása sokféle animációval, élvezetes sokszínűséggel, lendülettel és sebességgel történik. Itt is megismétlem: ha a játék mást sem tudna, ezzel is simán ellennénk akármeddig. Még különféle zuhanási trükköket is végrehajthatunk, ami egy kis visszakacsintás a Tony Hawk-játékokra (elvégre ott is vendégeskedett már Pókember). Igazi játszótér ez a játék, ha kivennénk belőle a történetet és a gyűjtögetnivalókat (de bent hagynánk véletlenszerűen felbukkanó bűnözőket), a végtelenségig ellennénk vele.

Galéria megnyitása

II. A csodálatos

Mint minden valamirevaló nagy, modern játék, a Spider-Man is nyílt világú, hozza az ismerős toposzokat a tornyokkal és a gyűjtögetnivalókkal, de még egy magamfajta cinikust sem fáraszt le mindezzel, mivel a mozgás gyors, a melléktevékenységek pedig könnyedek és mind vagy narratív, vagy fejlesztési célt szolgálnak. Nem mellékesen Pókember tipikusan az a karakter, aki ott segít, ahol tud, tehát még csak szembe sem megy (ludonarratíve, vagy hogy is mondjam) a nagy központi témákkal a folyamatos kapkodás a "felszedhető" és "megmenthető" között.

Manhatten teljes terjedelmében bejárható, de egy gyors Google Maps összevetéssel azért meg lehet állapítani, hogy itt-ott csaltak a méretekkel, az utcákkal. Ennek természetesen nem sok jelentősége van, mert egyébként hozzá is adtak fiktív helyeket (a Marvel-univerzumból ismerős Avengers Tower vagy az Alias nyomozóiroda is meglátogatható). A változtatások ellenére meglehetősen hűen követi New York hangulatát. Manhatten tíz kerületre oszlik (pénzügyi negyed, kínai negyed, Central Park, stb.), mindegyik kellően karakteres ahhoz, hogy jóformán a térképre se kelljen pillantanunk egy idő után, a navigációt megkönnyítik a kiemelkedő épületek (mint az újjáépített World Trade Center vagy az Empire State Building). Minden kerületnek megvan a maga bőséges tenni- és gyűjtögetnivalója.

Ezek között vannak nagyon egyszerűek, mint az egy mozdulattal felszedhető hátizsák (a tartalmuk viszont mind egyedi kis tárgy, közöttük rengeteg filmes és képregényes utalást is találunk), esetleg Harry Osborne hangfelvételeit követve különböző kutatóállomásokat működtethetünk (mérgező hulladékok eredetét zárjuk el, esetleg vakcinákat gyártunk), vagy csak simán különféle bűnözők tevékenységeit, hadiszállásait tesszük rendbe. Vannak ezekhez továbbá extra objektívák, illetve a Taskmaster nevű rejtélyes alak kihívásai esetén, különféle nehézségi szintek, ezekkel esélyünk nyílik több tokent összegyűjteni (a hat különféléből), ezeket pedig el lehet költeni új Pókember-jelmezekre, kütyükre és fejlesztésekre.

A különféle gyűjtögetni- és tennivalók viszont teljesen opcionálisak, útba ejthetőek, de ha kifejezetten rámegyünk az összegyűjtésükre, akkor sem egy elviselhetetlen szöszölés. Egyrészt ide-oda lengedezni és száguldozni jópofa, másrészt remek újdonságokat szedhetünk ki belőlük, és ha a térképtakarítás során meg is nő a távolság a hiányzó tennivalók között, remek gyorsutazási rendszer van (metró, vicces animációkkal). Általában nem szeretem a térképtakarítós részeket, bár tény, hogy rá tudok zsibbadni, de itt ez teljesen organikusan, lazán kiszedhető, és végig élvezetes marad. Sajnos előbb-utóbb ezek is elkezdenek ismétlődni, de még tűréshatáron belül. Az egyetlen hiányosság talán az igazi, összetett és sztoris mellékküldetés, amelyből kevés van, és azok sem túl szövevényesek (bár egy-kettő igen emlékezetes).

Galéria megnyitása

III. A barátságos

Nyilván ennek a nagy AAA-szintű monstrumnak szív is kell, ezt pedig a történet és a karakterek szépen meg is adják. Felejtsük el, amit a filmekben láttunk, mert bár nem eredettörténetet játszunk végig, mindenki más szerepet tölt be ismét, de szerencsére úgy, hogy ne nagyon menjen szembe a karakterük mitikus, tiszta személyiségével. Tehát Osborn és Otto Octavius tudósok, Mary-Jane egy újságíró, May néni hajléktalanokat segítő szállón dolgozik (ahogy a negatív oldallal rendelkező Mr. Li is), J. Jonah Jameson rádióműsorban szapulja Pókembert, és így tovább. Akiket nem említek (mert a történet végén kapnak komolyabb felfedést), szintén szépen simulnak a tradícióba, és csavarnak rajta egy izgalmasat.

Alapvetően nagyon sok apró szálon fut a történet, fel lehetne osztani ellenfelek alapján, esetleg a főhős identitása mentén, de Peter Parker magánélete is több szálon bontakozik ki: kapcsolata Mary-Jane-nel, Osbornnal, Octaviussal és May nénivel is mind megkapja a maga tömör, érthető, valószerű dramaturgiai hangsúlyait. Ez még mindig semmi: hogy viszonyul Pókember New York lakosságához, hogy viszonyul a rendőrség Pókemberhez, mi történik, ha a káosz annyira felül kerekedik, hogy privát katonai társaság jelenik meg a városban, és elkeződnek a túlkapások?

Finoman bekúszik még ez a kérdés is: csak Peter Parker lehet Pókember?

Még mindig csak a fő történet apró elágazásairól filózunk, és akkor még nem is beszéltünk Pókember rajongóiról (van egy jópofa Twitter-klón a menüben), akik néha kegyetlen dolgokra is képesek, vagy csak úgy általánosságban az egy-egy beszélgetésben, utalásban megtalálható karakterizációkról... harc közben Pókember kifejezetten együttműködik a rendőrökkel és elsőként rohan a civilek segítségére, és csak másodjára ered a rosszarcúak nyomába, és amikor harcol, akkor sem öl meg senkit. Ha valaki a harc hevében leesne egy felhőkarcoló tetejéről, már lövi is automatikusan a hálót, hogy megmentse. Amikor Mary-Jane segítségére siet, komolyan dolgozik azon, hogy ne tolakodjon a kéretlen megmentő szerepébe, ha Mary-Jane kifejezett kérése ellenére mégis megjelenne valami kalamajka helyszínén. Képes hátralépni és hagyja érvényesülni barátait, és ez a játékmenetben is megmutatkozik: nem csak Parkert irányíthatjuk.

Galéria megnyitása

Parker viszont a Pókember-jelmez nélkül is játékos-karakter, tehát eljárhatunk vele a hajléktalan-szállóra segíteni, kínos randira Mary-Jane-nel, vagy segíthetünk Octavius kutatásaiban, ahol különféle minijátékok segítségével fejleszthetünk új technológiákat. A sztori minden rezdülése, és a játékmenet (beleértve a harcot és a melléktevékenységeket) mind azt a célt szolgálják, hogy megmutassák: Peter Parker / Pókember nem olyan hős, aki a dicsőségért, gazdagságért, vagy a dicséretért dolgozik, hanem tényleg azért, hogy másokon segítsen, hogy jobb hellyé tegye a szülővárosát. Nem akarja megmenteni a világot, nem akar a leghatalmasabb lenni, sőt kifejezetten érződik, hogy a nagy felelősség teljesen tönkreteszi az életét... egyszerűen egy olyan helyen akar élni, ahol az emberek rendesek egymással, és ezen keresztül próbál példát mutatni.

Hadd ne mondjam, hogy ez mennyire... mennyire ritka, és frissítő, és gyönyörű. Az Insomniac Games elképesztő precizitással értette meg a karakter lényegét, és az egész játékot ehhez igazították. Leülhetünk játszani úgy, hogy oké, száguldunk, akció, akármi, észre sem vesszük, mennyi meló mehetett a világépítésbe (és nincs is jobb dicséret, mint azt mondani, hogy észrevehetetlen a játék az élmény mögött), mondhatjuk, hogy ez is csak egy tipikus akciójáték, de akár egy óra alatt is be kell látnunk, hogy mégiscsak másféle. Még a gonosz karaktereknek is van érthető motivációja, törekednek arra, hogy igazság legyen, még ha el is durran az agyuk. Nem is tudom, ez a játék egyszerűen barátságos. Egyszerűen jó érzés benne lenni. Csak úgy hülyéskedni a járókelőkkel, utazni a metrón, lazázni, szelfizni, trollkodni a parkban. Tele van élettel az egész.

Galéria megnyitása

IV. Konklúzió

Talán mégis beszélnem kellene valamiről, ami kevésbé tetszik ebben a játékban, de nehéz ilyet mondani. Semmi olyasmi, ami engem ledobott volna. Mondjuk, akármilyen gyönyörű a grafika, akármilyen jók a szinkronszínészek, nekem hiányzott egy olyan Danny Elfman-szintű érzelmes zenei lendület belőle. Aztán azt is elmondhatom, hogy rövid játék, oké, nem egy God of War, nem egy felfoghtatlan méretű eposz. Tizenöt-húsz óra alatt totál kimaxolható. Cserébe sokkal újrajátszhatóbb. A nyílt világában kevés az a fajta tartalom, ami különleges lenne, nincsenek Witcher-mélységű mellékszálak, sem Nier-szintű nézőpontfordító események. Cserébe tök laza élmény az egész. Nem értem azt sem, miért kellett bele a szintlépési rendszer, mármint oké, azon kívül, hogy kielégítsék a manapság egyetlen fajta játékosi vágyat, hogy "nyomjad és jutalom", amikor eleve az első pillanatban ugyanazt csináljuk, mint az utolsóban, és mindvégig az ujjaink fürgesége és megfigyelőképességünk a mérvadó a harcban. De végül is nem zavar sok vizet.

Vagyis hát megvan minden kötelező-de-nem-szükséges elem, amit mostanában minden nagy játékhoz hozzácuppantanak, mert milyen lenne már, ha nem, és kicsit úgy érzem, fáradnak ezek az elemek, igazán lehetnének bátrabb és egyedibb játékok is... de talán nem egy Marvel címnél kellene ezeken pörögnöm, főleg nem egy ennyire tökéletesre polírozott, tömény szórakoztatást kínáló cuccnál.

A helyzet az, hogy látszik a játékon, kik készítették: akik szeretik a megállíthatatlan játékmenetet, és akik szeretik Pókembert magát is. Az Insomniac Games nem csak kompetensnek bizonyult, hanem jobb választásnak is, mint bárki más a világon. Még mondtuk is néhányan ugye, viccelődve, hogy miért nem a Sucker Punch kapta, és áh, most már ne is vicceljünk ilyesmivel. Ez a játék milliószor jobb, mint bármelyik Infamous rész.

Alkalmas-e egy újabb PlayStation 4-eladási hullámindítására ez a játék? Nem tudom. Talán csak részrehajlásból, de mégis azt mondanám, hogy igen. Viszont aki most gondolkodna a konzol megvételén, ne csak emiatt tegye, illetve ne elsősorban emiatt. Aki már bent van, az viszont semmiképpen ne hagyja ki. A generáció egyik legjobb akciójátéka, még a Rocksteady- és Telltale-féle Batman játékok mellett sem kell szégyenkeznie tartalmat és történetet illetően. Igazi kiállítási darab.

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása grid_on

Összefoglalás

Spider-Man - Hihetetlen, csodálatos, barátságos

Spider-Man - Hihetetlen, csodálatos, barátságos

Spider-Man - Hihetetlen, csodálatos, barátságos
Szerzői értékelés
90
%
A legújabb PlayStation 4-exkluzív játékban az egyik legkedveltebb szuperhős különféle ruháiba bújhatunk.
A harcrendszer, a nyílt világ, a sztori, a karakterek, a prezentáció minősége elsőosztályú, öröm vele akkor is játszani, amikor nem történik semmi.
A zenei aláfestést nem éreztem elég izgalmasnak, illetve lehetett volna több igazi, sztoris mellékküldetés.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap