A barátságos Pókembert mindenki ismeri, az igazán hardcore arcok a képregényekből tájékozódva, míg mások animációs sorozatokból, mozifilmekből vagy játékokból. Számomra az 1994-es, akkor még Fox Kids-en futó Spider-Man volt az ősélményem, de biztos vagyok benne, hogy korosztálytól függően ez mindenkinél máshogy alakult. 

Még most is nagy sikernek örvend a figura, hiszen a Marvel moziverzum és a Pókverzumos Spider-Man történetek nagyot mennek, így nem csoda, hogy az egyik legértékesebb szuperhős karakter, ami miatt rendesen fáj is a Disney feje. 

A Marvel képregényhősök szép lassan visszaszivárognak a Disney markába, de nem a Pókemberé. A Pókember licenc 1999 óta van a Sony kezében, így ki is használják a hálószövőben rejlő lehetőségeket, nagy költségvetésű filmek és videojátékok érkeznek Peter Parker és Miles Morales főszereplésével. A japánoknak esze ágában sincs eladni a hálószövő jogait, maximum kölcsönadják azt a Marvel filmes univerzum kedvéért. 

A Spider-Man PlayStation 4-re megjelent játék 2018-ban látott napvilágot a frissen megvásárolt Insomniac Games laborjából. A játék hamar a platform legsikeresebb címévé vált, így nem csoda, hogy feltupírozott formában először PS5-re, majd PC-re is megjelent.  

Egy jó Spider-Man játékot pedig nem egyszerű csinálni, de a 2018-as pókkaland nem csak nevében sikerült csodálatosra, de a minősége is elképesztő volt. A toronyházak közötti ugrálás bizony a 2004-es Spider-Man játék legjobb tulajdonságait fejlesztette tovább, az Insomniac Games úgy nyúlt a karakterekhez és a történeteikhez, ami a legnagyobb rajongók elismerését is elnyerte. 

A később érkezett Miles-Morales névre keresztelt folytatás továbbvitte az alapjáték koncepcióját, túlságosan nem nyúlt a dolgokhoz, a fejlesztett harcrendszer mellett inkább emócionális úton igyekezett a játékosokra hatni. Aztán szép lassan elérkeztünk a PlayStation 5 exkluzív Spider-Man 2-höz, ami a mai tesztünk alanya is. 

Peter Parker és Miles Morales életét ismét jól ismert pókemberes karakterek nehezítik meg, az Insomniac Games pedig sohasem titkolta, hogy a konfliktusunk fő forrása ezúttal a szimbióta és Kraven, a vadász lesz. 

A játék indítása után hamar az események sűrűjébe kerülünk. Peter Parker szeretne magának egy tanári állást, ám Homokember éppen a város közepén tombol, ami megnehezíti az óra zavartalan megtartását. Nincs mit tenni, ott kell hagyni az osztályt felügyelet nélkül, így Miles-szal együtt elhimbálóznak a majd száz méter magas homokszörnyhöz, hogy azt legyőzve újra béke lehessen New York utcáin. 

A Homokember, avagy Flint hamar kotyogni kezd, hogy valakik vannak ennek az egésznek a hátterében, akik eljönnek majd mindenkiért. Aki ismeri a póksztorikat, az a következő videókból már tudni fogja, hogy bizony Kraven, a vadász van a háttérben, aki véletlenül épp egy filmmel készül bemutatkozni a Sony Pókemberes filmuniverzumában. Az árukapcsolás viszont nem erőltetett, szépen vezeti fel a Spider-Man 2 konfliktusát, amibe szép lassan beszivárog majd Venom is, hogy igazán nagy legyen a kalamajka. 

Szinte teljesen természetesnek vettem játék közben, hogy GTA V-féle módon többször váltunk a pókjaink között. Egyszer Peter Parkert, máskor Miles Morales-t irányíthatjuk, sokszor küldetések közben természetes módon kezdődik a váltás. Mindketten rendelkeznek közös, illetve különálló képességfával, így nem egyforma a harcmodoruk. Peter Parker sokkal inkább a technikára, míg Miles Morales a képességeire hagyatkozik, ez meg is látszik a pókruhák fejlesztési ágán is. Lesznek más meglepetések is a küldetések folyamán, illetve Venom is megkavarja majd a dolgokat, de ezeket a poénokat előre lelőni értelmetlen lenne. 

A Pókember történetek mindig is a hősi lét és a magánélet összeférhetetlenségéről szóltak, így nem meglepő, hogy a csaták közötti időben a személyes problémák kerülnek középpontba. Problémákból pedig lesz bőven. Homokember felforgatta a várost, ami rengeteg bűnöző nyálelválasztását beindította, így sokan kaptak kedvet a rendbontásra. Ezen kívül Kraven és Osborn a háttérben keveri a lapokat, ami Miles és Parker életét is rendkívül megnehezíti.  

A Spider-Man követi a Batman: Arkham Asylum-ban lefektetett harcrendszer alapokat. Ritmusosan védekezünk, támadunk, majd különböző képességekkel gyorsabban végezhetünk az ellennel. Batmanhez hasonlóan ők is pacifisták, nem ölnek, viszont mindent elkövetnek az életek megvédéséért, éppen ezért halálos erőt nem alkalmaznak, ami természetes módon megnyújtja még a legegyszerűbb ellenfelek semlegesítési idejét is. 

Márpedig értelmetlen és gyenge ellenfélből sok van. Nem osztanak és nem szoroznak a történet szempontjából azzal, hogy egymás után hosszú percekig püföljük őket, semmi más szerepük nincs, mint a játékidő megnyújtása. Az idő előrehaladtával, ha okosabbak nem is lesznek, legalább erősödnek, így nagyobb kihívást fognak nyújtani. A játék viszont elég könnyű, érdemes legnehezebb fokozaton kezdeni, hogy minimális kihívásra leljünk benne. Ha elakadnánk, még mindig visszább vehetjük a nehézséget.  

A harcok közbeni rengeteg kombó először talán leterhelő lehet, de alapvetően rá lehet érezni a dolgokra. Egy-egy kombó nem gyorsítja nagyon a harc végét, de látványosabbá teszi őket, mindez pedig a dinamikus és ütemes ütközeteket gördülékeny játékmenetté varázsolja. 

Ha már szóba hoztam az Arkham sorozatot, a denevéres játékhoz hasonlóan itt is lesznek majd olyan lehetőségek, hogy nem szemtől szembe, hanem rejtőzködve kell elkapnunk a prédánkat. A falon mászva az őröket egyesével elkaphatjuk, az esetleges szemtanúk figyelmét pedig zajongással terelhetjük majd el. Ez a fajta változatosság jól jön, hiszen gyorsabb és kényelmesebb így végezni az ellennel, mint egyszerre tömegekkel, de pont emiatt akkor sincs gond, ha elrontanánk a dolgot és felfedeznének minket, ilyenkor ugyanis közelharci bunyó veszi kezdetét. 

A két Pókember több közös küldetésben is részt vesznek, ilyenkor pedig igazán szívet melengető látvány, ahogy együtt harcolunk. Néha van, hogy egy-egy látványos kombóba besegít a gép irányította pók, a hőseink között lévő párbeszédek pedig érdekessé teszik a legunalmasabb püföléseket is. 

A harcok és a városban való bóklászás különböző fejlesztési lehetőségeket nyújt, hogy a nagyobb kihívásokkal is megbirkózzunk. A szabad világ miatt tényleg mindig akad valami tennivaló, az így gyűjtött erőforrás és tapasztalat pedig új kütyüket és képességeket old fel. Aki játszott a korábbi résszel, nem fog meglepődni, hasonlóan szöszmötölős időtöltések várnak ránk, mint korábban. Ezeket ki is lehet hagyni, de cserébe lassabban fogunk fejlődni. 

A boss harcok már érdekes adalékot adnak a játéknak. Ilyenkor quick time eventek teszik látványossá a jeleneteket, nem is beszélve arról az audiovizuális körítésről, amit ezekhez mellékeltek. A filmszerű megvalósítás ilyenkor érződik teljes pompájában, ilyenkor teljesedik ki a Pókember élmény. Igazából ezeket a harcokat nézni is jó, nem csak játékosként a tévé előtt ülve ámulhatunk el  rajtuk. 

A fotó mód az előző játékokhoz hasonlóan itt is végtelen lehetőségekkel kecsegtet. Peter Parker, mint fotóriporter elég sok Spider-Man sztoriban alapfelállás, és most mi is kiélhetjük a fényképezési vágyainkat. Szinte bármilyen művészi kompozíciót megalkothatunk, a világot és annak fényeit pedig kedvünk szerint formálhatjuk ebben a módban. Bátran javaslom a kipróbálását mindenkinek, érdekes móka ezzel szöszölni. 

A fényképezés azért is működik jól, mert a játék minden téren zseniálisan néz ki. A felhőkarcolók között lendülve egy rendkívül színes és élő város tárul elénk. Elég sokszor fogunk a szabadban himbálózni, sok utazásban lesz részünk, ám küldetések közben előfordulhatnak majd részletesen kidolgozott belső terek is. 

Mindezek mellett lehet velem van a baj, vagy éppen csak szerencsés vagyok, de egy ideje már nem nagyon tudok különbséget tenni az AAA játékok grafikája között. A legtöbb cím manapság olyan művészeti alapértékekkel érkezik, amik időtállóvá teszik, emiatt nem öregszenek rosszul és teljesen okés a megjelenésük az adott világban, amit felépítenek köréjük.  

A Pókember esetében is így érzem. Nekem a Remasterelt Pókember látványra semmit nem adott a 2018-as változathoz képest, mivel fizetős frissítés volt, ezért részemről pénzlehúzásnak tűnik az egész felújítási hóbort, nem valós értéknek.  Persze, ha leállítom a felvételt, egymás mellé teszem a képeket és nagyítóval vizsgálom a jeleneteket, akkor látom különbségeket, de összességében én már a PS4-es változatot is ámulatba ejtőnek tartottam. 

Épp ezért, kövezzetek meg, de nem érzékelek különbséget játék közben a grafikát illetően a Spider-Man 2 esetében sem. A PS4-es Pókember játék és a PS5-ös Pókember kettes játék vizuális benyomásra ugyanolyan fantasztikus élmény, egyszerűen olyan jó munkát végzett az Insomniac, hogy az a plusz Ray tracing már nem oszt, nem szoroz. 

Félreértés ne essék, nem a második részt akarom ezzel leértékelni, hanem az első rész lett szerintem annyira ütős, hogy azon már nem sokat lehet javítani. Bejöhet a képbe a 4K, a ray tracing, a nagyobb tömeg, a több részecske effekt, de ezek lényegében csak hardveres erőforrás különbségből adódó többlet lehetőségek, nem valódi grafikai vagy stilisztikai frissítés. 

Ugyan ezt tudom elmondani a hangzásról is. A játék hangjai és szinkronjai tökéletesen passzolnak a karakterekhez, a beszélgetések viccesek és alkalomhoz illőek, a környezeti zajok és a harcok moraja pedig kellően atmoszférikus. A hangzás maximalizálására még a DualSense vezérlő is rásegít, a különböző eseményeket és történéseket szó szerint érezzük a kezünkben. Megfelelő hangrendszerrel vagy fejhallgatóval a hangzás maga is élmény tud lenni, és bár a zene nem olyan emlékezetes, mint például egy Final Fantasy esetében, a Pókember hangulatot mégis tökéletesen megteremti. 

Kicsit ki is térnék a játékban fellelhető segédlehetőségekre. Tonnányi van belőlük, rengeteg segítséget ad a játék az esélyegyenlőség jegyében, hogy mindenki élvezni tudja a történteket. A visszajelzések alapján nem olyan kifinomult a rendszer, mint a God of War Ragnarök esetében, de azért van lehetőség látási, hallási vagy mozgási nehézségekkel küzdő játékostársainknak olyan beállításokat találni, hogy valamennyire segítse őket a játék. 

Szerintem bármilyen magyar felirat jobb, mint a semmilyen felirat, így nagyon örülök, hogy a Sony pénzt áldozott arra, hogy számunkra is könnyebben elérhetővé tette a címet. Sajnos viszont meg kell említenem, hogy ilyen rossz hivatalos felirat minőséget még életemben nem láttam egyetlen videojátékban sem. 

A fordítás meglepően rossz. A szövegek értelmetlenek, ha nem lenne 30 év gamer tapasztalat mögöttem, akkor néhány beállítást nem is értenék, hogy mit akarna jelenteni. Játék közben, miközben a párbeszédek pörögnek, már akkor is előfordulnak értelmetlen kifejezések, de a beállítások átnyálazása közben olyan grafikai beállítást találsz, hogy „HANGŰSÉG”, és ez a beállítás felel azért, hogy 30 FPS mellett fejlesztett Ray tracing látvány legyen. Mondanom sem kell, ez valójában a „FIDELITY” beállítás, amit simán lehetett volna (kép)minőségnek fordítani az értelmetlen hanghűség helyett. Egy-egy képesség neve az egyik képernyőn angolul (venom), a másikon már magyarul (méreg) jelenik meg, nehéz összeegyeztetni, hogy mit is akartak választani igazából. 

Az én egyik teóriám az, hogy egyszerűen géppel fordították le az egészet. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valami gépi tanulásos módszerrel bedobták a szöveget egy fordítóba, ami aztán kiköpött valamit, hogy jó lesz az úgy. Olcsó és gyors megoldás, nem kell vele szöszmötölni. 

A másik eshetőség, hogy a fordítók megkaptak egy bénán szerkesztett excel táblázatot, kontextus nélkül kellett a szavakat fordítaniuk, ami szinte lehetetlen folyamat, így alakulhatott ki ez a végső állapot, amit viszont akkor a tesztelőknek kellett volna észrevenniük és javítaniuk. A fordítás tehát jobb, mintha nem lenne, de reméljük nem ez lesz az alapfelállás a jövőben egy ilyen árú játék esetében. 

A Marvel Spider-Man 2 szerencsére nem esett a mai AAA játékfejlesztés csapdájába. Szó sincs itt végtelen mikrotranzakció lehetőségekről és félkész termékről, ami az elmúlt tíz évben megátkozta a játékipart. A legkevésbé se vagyok a Sony rajongója, de ha egy játék tőlük érkezik és az jó, azt bizony el kell ismerni és ez ismét egy olyan üde gyöngyszem, ami miatt megéri a PlayStation 5-öt a szobánkban tartani. Nem mondom, hogy az év játéka számomra, de az idei legjobbak között a helye. 

Hozzá kell azonban tenni, hogy a homlokráncoló árazása már egy Nintendo Switch Lite harmadát teszi ki, ami miatt bizony joggal gondolkodik el rajta az ember. Ha most még nincs is rá kereted, ne keseredj el, ez a cím fél év múlva az első leárazások alkalmával is ugyanilyen ütős lesz, ha viszont az előző két Spider-Man játék volt a kedvenced, akkor nem kell gondolkodni rajta, ez is tetszeni fog.