• Vagy-vagy

Vannak időutazós játékok, és ez alatt most nem magát a tudományos/teoretikus koncepciót kell érteni, miszerint a főhős oda-vissza utazik az időben. Szó sincs arról, hogy a Red Alert-ben valaki megölte Hitlert és ezzel alapjaiban megváltoztatta a világtörténelmet.

A Spellmaster: The Saga féle játékok úgy kapcsolódnak az időutazáshoz, hogy jó pár évvel korábbi időszakban érezzük magunkat, miközben játszunk. Nevezhetnénk ezt nosztalgiának és elkerülendő ócskaságnak is, a nézőpont abban rejlik, hogy milyen emlékeink és elvárásaink vannak. Ha ócskaságnak mondjuk, akkor a mai technológiai lehetőségek és a videojátékok színvonala a mérvadó. Ha nosztalgikusnak, akkor eszünkbe juthat a Gothic sorozat, ami 2001-be indult, vagy akár a Skyrim is, amit szinte senkinek nem kell bemutatni.

Hasonlóan vita tárgyát képezheti, hogy ha egy 2 fős fejlesztőcsapatról beszélünk, akik éveket öltek bele szerelem-projektjükbe, akkor az feljogosítja-e őket bármire vagy felmentést ad-e bármi alól. És pont ez a nehéz a Spellmasterrel kapcsolatban. Hogy nosztalgikus múltidézésnek tekintjük és olyan házi-projektnek, ami első szárnypróbálgatásnak nem is rossz? Vagy elavult, ócska és néhol komoly hibákkal rendelkező fércműnek?

Előre szaladok az értékeléssel, de az 50%-ot azért kapta meg a játék, mert aki az előző nézőpontot képviseli az hozzáadhat akár 10-20%-ot is, aki pedig az utóbbit, az ugyanennyit levonhat. Nem azért, hogy belebonyolódjunk egy olyan helyzetbe, ahol mindent meg lehet magyarázni és bármivel kapcsolatban védőbeszédet lehet tartani. Hanem mert a Spellmaster magjában tényleg benne van egy nosztalgikus, komoly erőfeszítéseket mutató, értékes alkotómunka és a nagy elődök iránti mély tisztelet… csak hát a kivitelezés.

A történet adott: mi vagyunk a hős mágus tanoncok, akik egy baleset folytán egy teleport kapun átzuhanva a világ egyik sarkában találjuk magunkat. Van nálunk valami nagyon fontos és egyetlen társunk egy hang a fejünkben. Miután kiderül, hogy nem nagyon számíthatunk a helyiekre, nekünk magunknak kell megszervezni egy hatalmas fenyegetés ellen a védelmet és ebben a saját mágus akadémiánk felépítése és menedzselése is benne van, miközben egy nyílt világnak nevezhető fantasy térképen bóklászunk. Ez is jól hangzik papíron bár néhol kissé elnagyolt és érezhető, hogy a részletek mintha kevésbé lettek volna fontosak.

Első utunk a közeli faluba vezet, ami egyben azt is jelenti, hogy küldetéseket kapunk és elkezdhetjük felfedezni a nagyvilágot. Persze a felfedezés sok harcot is jelent és itt érkezünk el a játék másik kritikus pontjához. A harc nehézkes és hiába gyakoroljuk be a kitérés, ellentámadás, mágikus támadás harcmodorokat, karakterünk időnként nem reagál. Hiába egyetlen egyszerű space gomb lenyomás az, hogy arrébb szökkenjünk, a játék úgy reagál (vagyis nem reagál), hogy a kitérés helyett egy helyben maradunk, mintha az ellenség bevitte volna a csapást, bármit is teszünk.

Ez egy kockadobálós RPG-ben teljesen hihető koncepció, de egy reflexekre, ügyességre alapuló akció RPG-ben sajnos nem. Nem fogyott el a stamina (nem is kell a kitéréshez, a világ végéig szökkenhetünk és vetődhetünk félre, ez nem hat érdekes mód a staminára), nem romlott el a space gomb, nem kontakthibás a billentyűzet és lag sem volt.

Szóval megsérülünk és a gyógyításra ugyan sokféle élelmiszert, gyógyitalt találhatunk, ezek limitáltan állnak rendelkezésünkre - konkrétan kifogyhat a világ belőle egy ponton túl. És azt vállalom, hogy nem tökéletesek a reflexeim, de azt nem, hogy szinte egyetlen harcból sem tudtam sérülés nélkül kiverekedni magam. Azért sem, mert a humanoid ellenségek még egész kiszámíthatóan támadnak, de az állatok, pl. farkas, vagy pók nem.

Az ütések van, hogy megállítják őket, máskor nem, egyszer állnak egy helyben, máskor háromszor is támadnak és se a blokk se a kitérés nem segít. No de elég a panaszkodásból – mondhatnám, de a karakter fejlesztés és a küldetések sem állnak sokkal jobb lábon, mint a harc.

A küldetéseket kis naplóban vezetjük és elég részletes leírást kapunk arról, hogy mit kellene tennünk, néhol még a térképen is bejelöli a helyszínt a küldetés adója. A probléma az, hogy bárhol megakadunk, úgy a játék egészében megakadunk. A mellékküldetések is kapcsolódnak a főszálhoz, tehát azok teljesítése a főszálat is előrébb viszi, de ha a főszál megakad, akkor nincs tovább érthető módon.

A másik probléma, hogy már órák óta a kis falu megvédésen dolgoztam, de nem tudtam karaktert fejleszteni, nem állt szóba velem a boltos és a felszerelésem kis túlzással a random looton és 1-2 küldetésen múlott csak, miközben az inventoryban komoly mennyiségű mindenféle gyűlt fel, aminek nagy részével nem tudtam mit kezdeni, mert azt sem tudtam mire jó. Ehhez pedig már csak annyi kiegészíteni valót érdemes hozzáfűzni, hogy az angol szövegek esélyes, hogy Google fordító szerűséggel lettek megalkotva, vagyis érthetőek, de furcsa és fejcsóválósan buta szófordulatokkal vannak tele.

A Spellmaster: The Saga gyémántnak nem nevezhető, de csiszolatlan és mégis visszahoz egy olyan hangulatot, amit a korai akció RPG-k adtak meg egy-két (inkább két) évtizeddel ezelőtt. Van benne egy nosztalgikus báj és a botladozásai ellenére is be tudja szippantani az embert jó pár órára. A figyelmeztetés azonban jogos, hogy a játékot késznek és működőképesnek tekinteni talán néhány tapasz múlva lehet legfeljebb, addig is akiben a felsorolt problémák (teljesen jogosan) ellenérzést keltenek, az nyugodtan keressen máshol, azt a 21 eurót sok másra is el lehet költeni.